Az élet egyik legklasszabb dolga szerintem még egyszer ránézni valamire, és átgondolni, hogy mi is az valójában az én számomra, és rádöbbenni, hogy ja! hát ez nem is az, aminek eddig hittem.

A gyerekecskék nevelésénél egymillió példa van ilyesmire, hogy reflexből azt mondanám, nem, ezt nem csináljuk, nem ülünk még 5 percig a játéklovon - és aztán megkérdezem magamtól, hogy és miért is nem? Egy csomószor döbbentem rá Kicsisráccal kapcsolatban, hogy a tiltások hatalmas része berögződött reflex és teljesen fölösleges. Ráadásul ami tényleg komoly, azt ezek által a kiskölyök kevésbé veszi komolyan. Neki csak tiltás - tiltás, tökmindegy.

És így van ez például a fiatalság dolgaival is, mindenki azt hiszi, hogy mondjuk lemenni a kedvesT.hez horvátországba akkora nagy ügy, csak mert elválaszt egy országhatár, és akkora megkönnyebbülés volt elkezdeni úgy gondolni erre, mint hogy leugrom a barátomhoz, és nem úgy, mint elutazom külföldre. Vasárnap kitaláltuk, hétfőn néztem vonatot, felhívtam a mávot, hogy minden klappoljon, ma délután megyek. És jó érzés nem nagy ügyként gondolni rá, hanem hogy most vagyok fiatal, hát ha gondolok egyet, hadd szedjem a sátorfámat és pattanjak be egy vonatba, talán kicsit hosszabb út lesz, mint a megszokott, de annyi baj legyen. Ez kisebb jelentőségű móka, mint az ember hinné, apa pedig teljesen megdöbbent, nem azon, hogy elutazom, nem azon, hogy külföldre, hanem pont ezen, hogy hirtelenjött és spontán ötlet. Szeretném nem elveszteni a spontaneitásom, attól hogy felnőtt leszek.

Szóval ez isteni. Ránézek és meglátom. Túllépek a beidegződéseken. Fantasztikus érzés.