hősünk mostan be-le-lép

Mondjuk mindenkit.

 Nem mintha band lenne, de mondjuk, hogy most calvin harris lesz a kedvenc előadom.

Amúgy annyira dühös vagy.. (update: itt leírtam volna, hogy milyen dühös vagyok, amiért a leendő vállalkozásunkat elképzelhetően jogos kritika érte egy, a témában szakértőtől és erről rájöttem, hogy ultraárzékeny vagyok arra, mikor akár a saját szabadságjogom, akár bárki másé sérül, de sajnos a kollégám elrángatott interjút csinálni egy ügyfélhez.

Sose lesz még egy ilyen munkahelyem és holnap lesz az uccsó munkanapom benne. Tuti graduation goggles várható.)

 Most leellenőriztem, elénekeltem a hiperkarmáékkal és ennek a dalnak tényleg kívülről tudom minden szavát, ami azért vicces, mert nagyjából négy éve nem hallgattam meg. Viszont emlékszem, hogy egyszer, lehettem olyan 14 éves, szlovákiába mentünk valahova kirándulni a családjainkkal a Bütyi meg én (aki egy akkori jójójó barátom volt, csak aztán lett egy enyhén basáskodó barátnője és eltűnt sokak életéből) és ültünk a buszon, a baloldali sorban, én ültem az ablak mellett, mellettem a Bütyi és nem volt kedvem épp vele beszélgetni és cirka nyolcvanszor meghallgattam ezt a számot, míg meg nem tanultam kívülről. Még bosszankodtam is, hogy ilyet, már huszadszorra hallgatom és még mindig nem megy. Utána viszont úgy látszik, a hosszútávú memóriámba került hála az égnek. (Az a benyomásom, hogy a memóriám tökéletesen múkodik: minden ilyen jellegű hasznos infot megtart és minden exekhez kapcsolódó élményt önkéntesen delete-el. Mérhetetlenül praktikus és kedves a szürkeállományom.:))

Hiperkarma - Zöldpardon

 Na ezekből el vagyok árasztva teljesen, úgy tűnik, a fejemben a toplista úgy néz ki, hogy elsősorban eseményekhze, másodsorban emberekhez, harmadsorban helyekhez kötök dalokat.

1. Edemmel és Panduval hihetetlenül nagyot partizunk a halloween bulin, Edemen csíkos napszemüveg van és hátracsapja a fejét és nevet, Pandu önfeledten, senkit szinte észre sem véve partizik és azon gondolkozom, mennyire szeretem is őket.

2. Ancsurékkal Belgiumban bulizunk óriásiakat erre a számra, a hostelbe, ahol a maastrichtiakkal vagyunk, egy órával ébresztő előtt érünk vissza a biciklilopótársammal, majd felszállunk a buszra, teljesen készek vagyunk, a buszban pedig partizenét raknak be és amikor erre a számra automatikusan táncolni kezdek az ülésemen, akkor jövök rá, hogy azért nem vagyok másnapos, mert hupsz, még mindig részeg vagyok.

3. Még annoanno, mikor összejövünk Bibionéban Kittel, na arról a buliról nem sokra emlékszem, de hogy ez a szám sokszor volt és táncoltunk is rá, arra tisztán.

4. Életem első fesztiválja, 15 éves voltam, a SZINre mentünk az unokatesómmal és egy barátnőmmel, nem ismertem sem a kispált, se semmit, vagy 3 napig ezt a dalt hallgattam, hogy a koncertre legalább ezt tudjam, és amikor elkezdték játszani, én annyira, de annyira boldog voltam, az a fajta, mikor már nem is ugrálsz, konkrétan pattogsz az örömtől.

5. 2009 május, áronékféleparti, parti Jacknél Kapolcson. Annak az egész 3 napnak egy olyan hangulata volt, hogy az hihetetlen, fantasztikus volt, egyszerűen leírhatatlan.

6. Charlotte-tól jövünk szerenádról, a budai oldalról megyünk le a városba, a Totó vezet, de a kocsiban van még jópár emberke, a Danka meg az Ákos meg talán az Évi és azon gondolkozom, hogy mennyire szeretem őket.

 Hát én ezt a dalprojektet ma majdnem elfelejtettem, helyette ugyanis mindenkit egy fantasztikus viccel traktáltam*, na az katasztrófa is lett volna (hahha), de aztán eszembe jutott (hála az égnek). Nos ez a dal nem másmilyen helyszínre emlékeztet, mint Maastricht-ban a koli előtti körforgalom kolihoz közelebbi részére, miközben én a biciklin ülök. Hogy miért, azt ne kérdezze senki, nem tudom, de mit tegyek, ha ez ugrott be. 

*Kisállatok utaznak egy kisbusszal. Heten vannak, Maci vezet.
Egyszer csak Maci észrevesz egy halat, aki stoppol.
Megállnak.
- Sziasztok, elvisztek?
- Persze, de már nem tudsz leülni, minden hely foglalt.
- Nem baj, ha nem tudok leülni, csak vigyetek el!
- Ok.
Elindulnak, már egy ideje úton vannak, mikor Maci megszólal:
- Jézusom, észrevettétek, hogy a NYOLCADIK UTAS A HAL ÁLL?

Arseneum - Rumadai. Erről nem is lehet mit mondani. :)

Sose gondoltam volna, hogy valaha békés-érdeklődő kapcsolatom lesz a focival, de megtörtént. Köszi Chloé, köszi Marc, köszi Mr. Podolski és német foci (és itt bocsánatot is kérnék, hogy miattam nem nyerték meg a németek a vbt).

A mai napon azt a - valljuk be, nem kis - luxust engedtem meg magamnak, hogy cukorral és tejszínhabbal ittam a kávét.

Fantasztikus, hogy imádok a suliban netezni, tanulni, szimplán gépnél lenni, ha közben hallgathatok zenét.

De amint nincs a  fülemben zene, elkezd zavarni a többi ember, leesik a kreativitásom, csomó dolgot nem tudok megnézegetni és azt gyűlölöm.

Mellesleg rájöttem, hogy az unokatesóm pont úgy néz ki, mint a Regina Spektor.

Sajnos igenigen sok dolgom lenne és egyik volumene sem nevezhető kicsinek, mégis, a fene se akarja csinálni őket, hogy őszinte legyek. És minél jobban sürgetőek, minél inkább muszájabbak és minél kevésbé van a leghalványabb ötletem a mai napom kimeneteléről (értsd tudok-e este tanulni), annál kevésbé akaródzik bárminek is nekiállni. (Amúgy meg másnapos vagyok, úgyhogy PLÁNE.)

És minél jobban kell, annál inkább nem csinálom. Olyan vagyok, mint egy szán a hóban: ha egyszer megállok (és a megállásba beletartozik az evés, a metrózás, a leülés, az ímélolvasás, a pillanatra megpihenés is), akkor utána igen nehéz beindítani.

Szerencsére egyetlen dolog van, ami szinte tuti, hogy beindít és házimunkára serkent, ez pedig nem más, mint az imádott youtube valamely kedves playlistje.

Úgyhogy, hajrá mosás, hajrá vécépucolás, hajrá esszék, hajrá ajándékok, hajrá rendrakás, indulok!

(Micsoda álságos buzdító szöveg, fogadok, hogy elképzeltetek serénykedve és senki sem sejti a gonosz titkot, hogy még a lábujjamat sem mozdítottam meg.)

Most döbbenek rá, hogy ebben az évben sikerült pár szerepet megélnem, voltam öngyilkosjelölt, ribanc, mester, füligszerelmes meg tanulósjókislány, mindegyik váltakozva persze, de mindegyik 100%os erőbedobással, ó atyám, mi jöhet még a következő egy hónapban.

Előre félek.

Fura dolog bennem, hogy miközben nagyon kedvelem a meleg fiúkat, nem kifejezetten rajongok a leszbikus lányokért. Egyikre sincs racionális indokom és semmi előítéletem sem, de mikor Berlinben (óó, Berlinben.. <3) srácok egymás ölében olvasgattak vagy csókolóztak, az egészen jó érzéseket ébresztett bennem, de egy meleg lány blogja nem biztos, hogy érdekel, sőt egy icipici kiváncsisággal vegyes viszolygást ébreszt bennem. (Ez nem egy szimpatikus érzés, de ezt érzem, úgyhogy mondom.)

Amit az egyetemen többek között imádok, az az azonnali és őszinte minőségellenőrzés.

Akkor vagyok ott egy előadáson/szemináriumon, ha az hasznos vagy érdekel. Abban a pillanatban, hogy nem éri meg, gondolkodás nélkül kimegyek.

Példa1. Vezetésszervezés előadás. Azt hittem, hasznos lesz, mert a diák nincsenek fent a neten, de 6 perc után rájöttem, hogy a nő nemcsak unalmas, de idegesít is és ráadásul nem hagy tanulni a zhmra. Szóval 8 percnél már a könyvtár fele tartottam.

Mi lett volna középiskolában? Mondjuk megkérdezi a tanár, hogy "bocsi, nem zavarlak?" - de ott nem lehet azt mondani, hogy igen.

Példa2. Számvitel szeminárium, előtte zhztunk, de gondoltam, biztos veszünk új anyagot, erre ellenőrizgetni kezdünk. Ez pont olyan volt, ami nem is rossz, érdekelne is, de nincs időm ilyesmire sajnos, úgyhogy fogtam magam és leléptem tanulni.

Mindenkinek van a fejében egy kórus.

Ez rosszabb esetekben nem csak az ember fejében létezik, hanem valódi emberek alkotják.

A kórus, ami azt mondja, mit gondol most a helyzetről, amiben vagyok, a világ. A kórus, aminek mindenről megvan a véleménye, amitől tántoríthatlan. Hogy mikor mit kellene tenni és mit illik tenni. Hogy ha nem azt teszi valaki, amit szerinte tenni kéne, akkor az mit jelenthet. És csak mondják, csak mondják, csak mondják.

Legtöbbször teljesen mást mondanak, mint a szivem, de mostanáig mégis mindig hallgattam rájuk. Hiszen amit mondanak, az logikus, és különben is, "ők jobban tudják".

Most már ez nem így van. Ha a kórus 8 fiúból áll, ha csak a fejemben jelenik meg, ha magam előtt látom, ahogy csóválják a fejüket, engem mindez nem izgat és ez megkönnyebbülés. Nem törődök a koncepciókkal, a hagyományokkal, hogy minek hogy kellene lennie. Hiába rúgtam fel eddig minden szabályt, ha az íratlanokat követtem.

És ha nem kapok smst egy napig, hát nem aggódom halálra magam, ha a szívem szerint fölösleges lenne.
Ha féltékenynek kéne lennem mindenki szerint, nem leszek az, ha a szívem szerint nyugodt lehetek.

Olyan jó érzés túllépni azon, ami hamis. És a legjobb, hogy ez még csak nem is lázadás a szó szoros értelmében. Ez lázadás, de igaziból.

Nagyon sírós vagyok. Tegnap pedig eszembe jutott, hogy vajon mikor is sírtam utoljára. Régebben erre a kérdésre a következő opcióim voltak:
a, tegnap;
b, 3 napja;
c, a múlt héten.

És most, nem tudom. Már naptár alapján is próbáltam rájönni, hátha tudom valami eseményhez kötni, de semmi. Max annyit tudok mondani, mikor egyszer a boldogságtól sírtam.

Lehetséges volna, hogy én, a világ legnagyobb síróbabája, aki állandó jelleggel bőg bárhol, azaz metrón, városban, bárki és bármi előtt, egyszerűen nem sírtam az elmúlt 2 hónapban? Mert azt hiszem, ja. És ez most nem álmegdöbbenés bennem, ilyen kb 6 éve volt. Vagy 10. Esetleg 20. Megkockáztatom, hogy még soha.

És minden pillanatban majdnem fájó, annyira boldog vagyok, egyszerűen ki akar törni belőlem, minden percben kitölt az öröm, ha Vele vagyok, pedig nem vagyunk sülve-főve együtt, de még mennyire nem, de amikor igen, akkor csak az a pillanat van, és csak Ő és csak én, és minden pillanatban kiáltanék, hogy atyavilág, mennyire Minden vagyok Veled, olyan, mintha a lelkünk folyamatosan szerelmeskedne és ez talán most nyálas szöveg, de a legviccesebb, hogy most ez a legkifejezőbb.

"És külön vicc, hogy a nyár legboldogabb 13 óráját egy buszon töltöttem."

Kétésfélévig egyszer sem voltam dühös M.re. Soha. Megesett, hogy felhúztam magam és 3 perc kellett, hogy lenyugodjak, sose volt mondjuk olyan, hogy egy napig vagy akár csak órákig haraggal gondoljak rá. Nem elfojtottam, egyszerűen hiányzott belőlem, hogy haragudjak rá, annyira szerettem.

Most meg minden létező harag kitört belőlem. Jelenleg csak negatív érzéseim vannak irányába, a tegnapiakhoz hozzátársult a harag, amiért fészbukon az ismerősei háromnegyedét rajtam keresztül ismerte meg, amiért minden társaságomban ottvan szinte, amiért még a tesómat is lenyúlja - igazából ez annyiból jött csak, hogy jönni akar egy ötnapos bulira olyan emberekkel, akikkel szerintem ötször annyiszor voltam, mint ő. A tesóm szerint hülye vagyok, nem lehet senkit se kizárni sehonnan se és igazából ebben százszázalékos igazsága van, ez el is múlt 5 perc múltán.
És még egy negatív érzés, bűntudatot is érzek, amiért ennyire szemét vagyok vele, ez is kifejezetten nagyszerű.

Furcsa ez és valahol szomorú, engem most csak zavar egyelőre.
 

Ezvan.

Annyi baromságot álmodtam össze, még mindig itt kolbászolnak a fejemben.

Volt egy küldetés (majdnem minden álmomban van egy küldetés), ahol Csiguszékkal, M.ékkel, T.ékkel, igazából csomó emberrel akartunk valamit elérni, valamit megszerezni, éjszaka volt és sáros utakon mászkáltunk, falvakon meg tavakon keresztül és azt hiszem alapanyagokat kerestünk.
És állandóan vágások voltak ebben az álomban, például egy, amikor azt álmodtam, hogy Cs írt smst, hogy muszáj e ezt csinálnunk és hagyjuk már. Aztán vissza a küldetéshez.

update:
További vágások:
Szerepelt benne egy igen fura melltartó, ami valamiért nagyon érdekes volt és rajtam volt megtalálható. Vissza a küldetéshez.
És elmentünk lányokkal vásárolni egy boltba, ahol csomó cucc volt és minden 200forint volt.
És ott volt egy évfolyamtársam, aki szintén itt vásárolt, ment haza aztán éjszakaival és dumáltunk egy csomót.
Erre varrjunk gombot.
 

Tegnap este pedig elmondtam a Marcnak azt a dolgot, amit az összes imádott barátkából senkinek se mertem és olyan jóóó volt. Pláne angolul fejezni ki olyan dolgokat, amiket még magyarul sem egyszerű és a legtöbb szakkifejezésről fogalmunk sem volt.
 

 A mai a harmadik nap, hogy nem beszélek M.mel őszintén és nem mondom el, hogy mit érzek.

Mert most minek? Nem mondhatom azt, hogy hogy képzeli ezt, hogy leszar, mert nincs köztünk semmi, nincs elköteleződés, milyen alapon várom? Nem mondhatom, hogy remélem, tudja, hogy akkor mostantól a kis afférunknak és a találkozásoknak vége, mert a, nem is mondta, hogy akarna és b, mi van, ha meggondolom magam? Már rájöttem, hogy fölösleges magamat a "vége", "örökre", "soha" szavakkal ijesztgetnem magam.

Csak így meg nekem nem megy, nagyon szar idegenként beszélni vele a nagy büdös semmiről.

Amikor, mint most, a lelki posványosban fulladzok, az olyan fantasztikus létállapotot jelent, amiben undorítóbbnál undorítóbb gedvák mászkálnak, és a tanulniképtelenség párosul az enniképtelenséggel, ezekketten karbaöltve mászkálnak a folyamatos nyomással a gyomromban és még az se segít, ha szeretett emberekkel vagyok, maxesetleg egyvalaki jut eszembe, aki mellett jól lennék, de az is esetleges. Plusz semmire se bírok koncentrálni és agyfasz agyhalál hányinger és persze csütörtökön vizsgáznék matekból, most megmondom, hogy esélytelen, ez csak romlani fog, nem talált, nem talált, nem talált (mondja magának az eltalált állat).