hősünk mostan be-le-lép

Valahogy a szakításért nem is csak azért vagyok hálás, mert rendbehozta a kapcsolatunkat, de azért is, mert valahogy az álomvilágból, az elméletekből, a stratégiákból erőteljes rántással kihúzva belepakolt a saját, egyéni kis valóságomba és mintegy varázsütésre önmagam lettem. Az összes január óta íródott postomat visszaolvasva úgy érzem, hogy tengtem, lengtem, próbálkoztam, de valójában fogalmam sem volt és hirtelen a földre lökve, magamat magamnak tekintve talpraállított és a gondolataimban, mélyen bennem, a kapcsolataimban, az életemben újra én vagyok benne. Kicsit tökéletlenebbül, mintha elméleti szinten igazgatnám az életemet, kicsit kérdőjelesebben és bizonytalanabbul, de ezerszer igazibban, ez kérem én vagyok.

A helyzet úgy áll, hogy kezdem megszokni a dolgokat.

Kezdem megszokni, hogy nem vagyok igazándiból boldog.

Kezdem megszokni a magányt és hogy nem számíthatok senkire.

Kezdem megszokni az incirifincirit folyamatosan bennemlevő bánatot, amiért nem vagyunk együtt Kittel.

Lassan mindezek természetessé válnak és lassan azt nem tudom már elképzelni, hogy milyen az, mikor valahova hazamegyek és a családomhoz megyek, hogy milyen az, ha felhőtlenül lehetek szerelmes, ha átadhatom magam egészen a másiknak, ha csupa olyan ember vesz körül, akiket szeretek és ha igazán boldog vagyok az életemben.

Mindez pedig még csak nem is baj: pusztán önvédelemből felejtek. Ha hazamegyek majd, akkor biztos, hogy minden apró, addig természetesnek hitt örömnek újra nagyon-nagyon örülök majd, aztán pedig újra természetessé válik az összes kis részlet: hogy van otthon sok kaja és tiszták az edények és a kapun belépve a kutyám üdvözöl és hogy szeretnek.

Eddig is megvolt bennem, de Kit mellett rengeteget erősödött, hogy nagyon szeretem magamat. (Nála már nem is az van, hogy szeretem, aki Mellette vagyok: Mellette szeretek Én lenni.) Nem tudom, ez másoknál mit jelent, mert szerintem a legtöbb ember nem azt érti rajta, amit én.

Hogy szeretem magamat, nálam ez azt jelenti, hogy kifejezetten szimpatizálok magammal (vagyis ha valaki más lennék, akkor is nagyon bírnám magam).
Szeretek egyedül lenni, mert az is vicces. Szeretem a saját társaságom. Szeretem a tulajdonságaimat, szeretem, amilyen vagyok.

Elnéző vagyok magammal szemben. Megvigasztalom magam, ha hibázok, javítgatom a rossz tulajdonságaimat és elnézem a csacskaságokat.

Nem terhelem túl magam. Szakítok időt a sportolásra. Rengeteget jutalmazom magam, leginkább apróságokkal, de végülis ezek a legfontosabbak (például ma már írtam egy vizsgát, úgyhogy ilyenkor olvasok, mászkálok, kávézok és csak holnap kezdek el tanulni a következőre).

Türelmes vagyok magammal. Rengeteget szórakozok a bénázásaimon és imádom kinevetni saját magam.

Nem bántam meg semmit a múltamból. Valamiért nekem ez is nagyon összefügg az énszeretetemmel.

És néha szigorú is tudok lenni magammal, de azt csak akkor, ha ok nélkül hisztizek, épp nagy butaságba kezdek vagy valamit tényleg elszúrtam. Olyankor jönnek a nagy lecseszések.

És tudom, hogy ez így leírva nagyon furcsa, de mostanában nagyon erős olyan tapasztalataim vannak, hogy ha figyelünk magunkra, teljesen pontosan el tudjuk különíteni magunkban a gyermeki-szülői-felnőtt énünket (ez úgy jött elő bennem, hogy közben semmit sem olvastam a tranzakcióanalízisről vagy Eric Berne-től, szóval nem beleerőltetem), és őszintén szólva ez nem is olyan könnyű, még nekem se, pedig 8 éve mást se csinálok, mint maximálisan őszinte vagyok magammal.

Szeretem különben, hogy a figyelem és a szeretet által pontosan látom a saját okaimat, tetteimet és ezekhez a legjobb reakciókat tudom igazítani. Nagyon jól fog jönni, ha majd babóckáink lesznek, a kisgyerekeknél szerintem dettó ugyanúgy működik minden, mint a saját gyermeki énemnél.

Amikor kicsi voltam, sose tudtam tovább gondolkodni egy-két évnél. 13 évesen ötletem sem volt, hogyan fogok élni, milyen leszek 16 évesen. 16 évesen nem tudtam elképzelni, hogy valaha tényleg egyetemista leszek. Érettségizéskor nagyon távoli jövőnek tűnt, hogy bármikor is teljesen önálló leszek.

És ahogy telt-múlt az idő, szép lassan olyan közel kerültem az új életszakaszhoz, hogy noha nem voltam még benne, már egész pontos elképzeléseim voltak arról, hogyan is fog kinézni.

Most is ez van.

Teljesen reális, hogy az Erasmus után itthon élek még másfél évet és két év múlva ilyenkor már egyedül élek. (Adok rá 80% esélyt, hogy Kittel örökre együtt maradunk, és akkor Vele költözök össze másfél - 2 év múlva.)

Fura ez: még messze vagyok mondjuk a házasságtól, mondjuk 4 év távolságra, de már el tudom képzelni. Még messze vagyok a fullmunkaidős melótól, mondjuk 2 évre, de már nagyon közeledik. Még 6 évnyi messzeségben vagyok a gyerekneveléstől is, de már ez sem tűnik olyan húdetávolinak.

Najó. Felnőni, hát ez fura.

Tavaly ősszel szinte egyáltalán nem mentem bulizni a csopitársaimmal, és ennek az az oka, hogy október közepétől szilveszterig gyűlölök kilépni az ajtón este 6 után, ki a meleg és békés lakásból a hideg és csontig fagyasztó, félelmetes világba. (Najó, az is az oka volt még, hogy nem voltam épp a legjobb passzban és leginkább nem akartam lenni semmi olyan, ami élő.)

Az egyetlen dolog, amiért hajlandó vagyok kimerészkedni, az a szerelem, de az is csak azért, mert még jobb meleget és még klasszabb békét ígér. Csak persze oda el kell jutni.

Szóval éljen az erasmus, ahol a parti házhoz jön. :D

Addig meg nagylevegő és iszkiri.

Olyan fura, hogy mennyire nehéz a régi dolgok elengedése. Még akkor is, ha már nem fontosak. Egy emberről meg különösen nehéz beismerni, hogy igazából már nem is akarsz vele lenni.

És néha valaki eltűnik egy évre, aztán pedig mintha mi se történt volna, visszaér a mindennapjaimba.

Néha egy-egy találkozás után 3 napig sugárzok, mert annyira sok minden volt benne és köztünk a másikkal. Olyankor tudom, hogy ők az igazi barátaim.

Néha egy találkozás semmilyen. És néha, néha annál is kevesebb. Leszívó és csak elfáradok tőle.

Persze az ember megtartja, akikkel boldogítjuk egymást, és elengedi, akivel nincs több, mint közöny. De komolyan mondom, még így is iszonyat nehéz.

Mindenkinek van a fejében egy kórus.

Ez rosszabb esetekben nem csak az ember fejében létezik, hanem valódi emberek alkotják.

A kórus, ami azt mondja, mit gondol most a helyzetről, amiben vagyok, a világ. A kórus, aminek mindenről megvan a véleménye, amitől tántoríthatlan. Hogy mikor mit kellene tenni és mit illik tenni. Hogy ha nem azt teszi valaki, amit szerinte tenni kéne, akkor az mit jelenthet. És csak mondják, csak mondják, csak mondják.

Legtöbbször teljesen mást mondanak, mint a szivem, de mostanáig mégis mindig hallgattam rájuk. Hiszen amit mondanak, az logikus, és különben is, "ők jobban tudják".

Most már ez nem így van. Ha a kórus 8 fiúból áll, ha csak a fejemben jelenik meg, ha magam előtt látom, ahogy csóválják a fejüket, engem mindez nem izgat és ez megkönnyebbülés. Nem törődök a koncepciókkal, a hagyományokkal, hogy minek hogy kellene lennie. Hiába rúgtam fel eddig minden szabályt, ha az íratlanokat követtem.

És ha nem kapok smst egy napig, hát nem aggódom halálra magam, ha a szívem szerint fölösleges lenne.
Ha féltékenynek kéne lennem mindenki szerint, nem leszek az, ha a szívem szerint nyugodt lehetek.

Olyan jó érzés túllépni azon, ami hamis. És a legjobb, hogy ez még csak nem is lázadás a szó szoros értelmében. Ez lázadás, de igaziból.

Régebben sose tudtam eldönteni, hogy igazából, de úgy tényleg mitől jó egy kapcsolat. Mert nem elég, hogy boldog vagyok benne és nem elég, hogy vidám, önfeledt és fantasztikus, vagy hogy épp mi van kettőnk között. Ugyan már, hiszen az elején minden kapcsolatban jó lenni, könnyedek vagyunk és szerelmesek, akkor még mindenképp fantasztikusak a dolgok, nem?

Hát nem. Én is ezt hinném. De nem.

Onnan tudom, hogy tegnap a kezembe akadt egy régesrégi naplóm, amit pont akkor írtam, mikor ugyanannyi ideje jártam M.mel, mint mostanság Kittel. És a vicc az, hogy a később felerősödő és szakításhoz vezető problémák M.mel az első pillanattól kezdve ott voltak. Minden kis apróság, ami rossz volt, az első egy hónapban megjelent és én láttam és le is írtam őket.

És ez valahol hihetetlen. Hogy azt hihetjük, még semmit sem tudhatunk, de valójában egy hétben is benne van már minden jó és rossz.

Kezdek kísértetiesen hasonlítani erre a számra. Vissza kell váltanom. Le kell lassulnom. Igazából jó lenne, ha megállnék.

Úgyhogy első körben a mostani hétvégén megtanulom, hogyan viselkedjek normálisan és érezzem emellett jól magam még úgy is, hogy M. a közelben van. Hogy hogyan függetlenítsem magam a körülményektől. Hogy hogyan lépjek túl a rossz érzéseken, hogyan legyek nyílt és őszinte és hogyan viselkedjek úgy, hogy utána megveregethessem a saját vállam és ez most egy nagyszerű alkalom lesz mindezekre, szóval nyugodt leszek és nem húzom fel magam, tízig számolok, ha butaságra készülnék, nem csinálok jelenetet, hanem örülök más örömének, elősegítem más szabadságát és szabadon engedem magamat is, ki a béklyókból, elő a világba és csak a jó módon. Nna. Ez jó terv.

Mindentől és mindenkitől el vagyok távolodva. Csétől, M.től, minden baráttól, helytől és magamtól is. Nem tudom, mihez közeledjek, mit csináljak, rossz az idő, bőgök egész nap.

Anya azt mondta, M. egy fantasztikus helyzetet nyújtott nekem arra, hogy megtanuljam, hogyan kell kerek egésznek lennem, a körülményektől függetlenül. Hogy általa megtanulhatom függetleníteni magam anélkül, hogy mást bántanék.

Klassz. Most csak szomorú vagyok és kimerült. Iszonyúan kimerült.

És következzék hölgyek és urak a nyár elutazós része. A következő egy hónapban egy csomócsomó helyen fogok megfordulni, hétfőn kezdődik a nagy utazás, első megálló Örvényessel, majd jön Zebegény, utána B.City, majd Bibione, végül mindez megkoronázódik Orebic-el. És úgy örülök, mert minden barátkámmal tudtam előtte találkozni, akivel akartam, Sancival meg kedvesT.vel meg holnap Zsóóóóval, akivel már egymillió éve nem, szóval szupi.

(Mármár fáj, annyira szeretem a tesócskám.)

Azt mondta a Sanci, aki mindig igen okos dolgokat árul el nekem és minden egyes találkozásunk olyan mindkettőnnek, mint egy nagy lökés előre, szóval ő azt mondta, hogy (basszameg találtam egy lyukat az egyik fogamban nyüff nyüff mehetek fogorvoshoz jajj jajj bangbangafenébe) hogy amikor szakított egy éve az exbarátjával, akkor egy darabig ő is egyszerűen csak dühös volt rá. Mindenért, ami rosszat tett, és közben dühös volt magára is, hogy hagyta. És ez természetes és a szép nosztalgikus hejjdejóvolt érzések csak később veszik át a düh helyét.

Nem tudom. Nem gyászoltam el M.et. De jelenleg nem merek sokat gondolni rá, így nem is gondolok rá szinte, jó persze azért minden nap megnézem iwiwen reflexből, de alapvetően nem sokat van a fejemben, sőt. És ez azért is van, mert nagyon félek attól az érzéstől, hogy nem tudok élni nélküle. Ez az érzés egy hurrikán erejével késztetne arra, hogy felhívjam, találkozzak vele és újra összejönnénk - mindenki beláthatja, hogy ennél rosszabb kábé nem történhet.

Persze egyre kisebb az esélye, hogy ilyet éreznék, bármennyire is átadnám magam a hiányának, de ilyen komoly kérdésekben nem kockáztatok, így inkább várok még egy keveset, vagy legalábbis addig, amíg ő sem akar már engem.

(Ennek mellesleg baromira meg kellene már történnie. Sose hittem volna M.ről, hogy feladja a büszkeségét. Pont ő. És ennyire.
Most csak úgy képzeljük el a helyzetet. Az elvileg ex, gyakorlatilag jelenlegis kavarós exbarátnőd a szemed láttára csókolózik egy fiúval. Rá két napra véglegesen szakít veled. Együtt van a sráccal. Szemét veled. Megtudod, hogy lefeküdtek, ráadásul részletes leírást olvasol az egyik szexükről. A srác elmegy és az exed még mindig hallani sem akar felőled és még mindig bunkó. És még mindig azt hiszed, hogy szereted a csajt. .... Hihetetlen. Egyértelmű, hogy M. valójában a saját büszkeségét menti. Addig van terve, hogy visszaszerez, de hogy mit csinál, ha ez ki van pipálva, arról szerintem gőze sincs. Ezek a hidak már fel vannak égetve, porig vannak rombolva, itten csak folyó maradt meg örvények, kérem.)

Kétésfélévig egyszer sem voltam dühös M.re. Soha. Megesett, hogy felhúztam magam és 3 perc kellett, hogy lenyugodjak, sose volt mondjuk olyan, hogy egy napig vagy akár csak órákig haraggal gondoljak rá. Nem elfojtottam, egyszerűen hiányzott belőlem, hogy haragudjak rá, annyira szerettem.

Most meg minden létező harag kitört belőlem. Jelenleg csak negatív érzéseim vannak irányába, a tegnapiakhoz hozzátársult a harag, amiért fészbukon az ismerősei háromnegyedét rajtam keresztül ismerte meg, amiért minden társaságomban ottvan szinte, amiért még a tesómat is lenyúlja - igazából ez annyiból jött csak, hogy jönni akar egy ötnapos bulira olyan emberekkel, akikkel szerintem ötször annyiszor voltam, mint ő. A tesóm szerint hülye vagyok, nem lehet senkit se kizárni sehonnan se és igazából ebben százszázalékos igazsága van, ez el is múlt 5 perc múltán.
És még egy negatív érzés, bűntudatot is érzek, amiért ennyire szemét vagyok vele, ez is kifejezetten nagyszerű.

Furcsa ez és valahol szomorú, engem most csak zavar egyelőre.
 

Gyűlölök M.mel beszélni, mindig szomorúbb leszek még az alapállapotomnál is, nagy ám a móka kérem. :D Mindegy, ez a mai nap rámegy a gyászra teljesen, holnaptól meg nekiállok dolgokat csinálni, összeszedem magam és nem egész nap csak kattogok, persze nem hagyom teljesen abba, mert a bánat előrevisz ám és nem akarom elfojtani meg semmi, csak egy idő után zavaró ez a sok melankólia.

Úgy ébredni, hogy belül egy hatalmas kiáltás vagyok, ez az ú legyél velem kérlek, mért nem vagy itt, iszonyatos. Mennyire durván hiányzik már.

Előre látom hölgyekurak lesz itt sírás rívás fogcsikorgatás, minden ami szemszájnak ingere.

Nem mintha jogom lenne ahhoz, hogy zavarjon, ha M. másokkal randizik (sőt ez gonosz szemét dolog, de mit tegyek, érzés, ha nem is mutatom ki, magamnak azért bevallom), de meg kell mondjam, csakmost csakitt csaknektek, hogy zavar, nyilván meg fogom szokni, nyilván 10 perc múlva már örülni fogok annak, ha boldog valaki mással, viszont a következő 5 percet rászánom arra, hogy méla gyásszal búslakodjak eme tényen.

Normafa. Sütögetés elhagyása, cigije már senkineksincs, 50 perc, míg jön a busz, induljunk el lefele. Barnuskával mentem és beszélgettem, olyan, mint egy nagyon okos kisgyerek, aki egyszerre mérhetetlenül felnőtt is.

Fogaskerekű teteje. Innen már várjuk a buszt inkább. Valaki talált magánál indiai cigit, rosszabb, mint a bio, hogy lehet már azt szívni.. M. otthagyja az unicumját a megállóban, mikor felszállunk a buszra.

Moszkva. Majdnem mindenki lelép, többnyire hazamennek, kivéve M., ő valami buli felé veszi az útját a csopitársaimmal. Cédével (a legédesebb évfolyamtársammal) ketten maradunk az éjszakain és az Astoriáig valami hihetetlenjót alszok a vállán.

Astoria. Cédé is leszáll, utolsó kiskacsa maradtam, de legalább levisz a busz egyenesen az Örsre. Időnként bealszok, mindig felkeltem magam, hogy nehogy rákosborzasztón kössek ki, nagyon kedvesen jelez nekem egy srác.

Örs. Innen már gyaloglok haza, hangosan éneklem azokat a számokat, amik épp a legjobban kifejeznek és néha futok, és felszabadult vagyok és boldog.

És hazaértem.

Tegnap egyszer csak, minden előzetes figyelmeztetés nélkül vágy ébredt bennem, hogy nagyon szeressen.

Furcsa, ez a pillanat előtt és után mennyire jelentéktelen dolognak tűnik. (Ez nem egy hibás mondat, ez egy olyan kijelentés, amit így gondolok, ha nem figyelek mások előző tapasztalataira.)
Minden más időben az fontos, hogy én mit érzek, én mit gondolok, ő csak a statiszta (vagy a főszereplő).
Viszont abban a pillanatban az a fellobbant vágyakozás a szerelem kapása iránt valami gyönyörű volt.
 

Annak rendje s módja szerint szét vagyok esve, rossz érzés is (sokmindent kéne csinálnom), de jó is (magasról leszarom), megpróbálom picit összeszedni magam, sokat nem ígérhetek, de rendet rakok, és kimegyek az erkélyre megfagyni   dohányozni hrabalt olvasni. És válaszolok azoknak, akik írtak smst. És sminkelek. És nem hallgatok depresszív angol zenéket.

Nagyon durva időkomplexusom van. Nem tudom érzékelni az időt, nem tudom meghatározni, hogy mennyi telt el, két órát simán hiszek két percnek és egy hetet az örökkévalóságnak, imádom és rettegek tőle, szeretném, hogy fusson és szeretném, hogy vánszorogjon, nem tudom eldönteni, mikor jött el a megfelelő pillanat, megdöbbent, hogy amit hónapoknak érzékeltem, az valójában néhány nap...

Van egy olyan szörnyű sejtelmem, hogy kiestem a téridőből.

Olyan hétvégém volt, hogy úristen. Megpróbálom kifejezeni, de az a hangulat lehet, hogy leírhatatlan.

Szóvall. Fiúkkal. Akik heteró létükre imádnak női pólókat hordani, mert az pompásmókás. Akik szörnyen válogatósak zenei téren. Akik önfeledten táncolnak esőkabátokkal, asztalokkal, partvisnyelekkel. Akikkel földön szétszórt ócska régi matracokon aludtunk, és 3kor arra ébredtem, hogy a 70 centi széles matracon rajtam kívül még ketten próbálnak aludni (szóval átköltöztem). Akik leszarnak mindent. Vagy elbasszák, vagy ők élik jól az életüket. Akik iszonyú viccesek. Akik szétcigizik az agyukat, de csak a fíling kedvéért. Akikkel nem volt helyünk a buszon, így volt, aki a sofőrök alvórészére mászott be és volt, aki a klotyó tetjén lévő magaslaton üldögélt (jó igazából ez én voltam).

És rájöttem, hogy van bennem ez a rész, ami imád ilyen lenni, közülük való. Egyszerűen annyira vonz, hogy egy szétcseszett életű, földöncsövelő, drogos hippi legyek, hogy az hihetetlen. Persze nem leszek az, ehhez már nagylány vagyok elkezdeni, és amúgy is túl sok bennem a felelősségtudat és túl konkrétak a céljaim, plusz a konfliktusok is aránytalanul nagyok lennének, de azért néha, büntetlenül, hát az elképzelhetetlenül jó.

Kicsit még az előzőhöz kapcsolódván de muszáj elmesélnem, mert valami fantasztikus volt.

Helyzet: a deákon várok, mert egy gonosz lény késett 3 perecet.
Mi jut eszembe: óóó hát lehet itt van alkusz a közelben? Ezt meg kell tudnom!
Mit teszek: tárcsázok, közben a gödör felé véve utam.

A párbeszéd:
alkusz: óó hát szia évi!!!
én: szia itt vagy?
a: itt!
é: hol?
a: mi hol?
é: hát a deákon!
a: igen naná hogy itt!
é: összefutunk egy percre csak egy puszit akarok adni!
a: ó hát naná hogy igen!
é: jó gyere a metró felé egy picit, futoook!

A jelenet további része: az idilli romantikus pillanatokhoz hasonló, kivéve hogy nem volt romantikus csak csodás, szóval futunk egymás fele kitárt karokkal és megölelem és felkap és megpörget és pörget és pörget és aaahhhh. Mennyire imádom már ezt az idióta életművészt.

Mennyire ironikus, hogy épp meghozom életem egyik legfontosabb és nagy valószínűséggel egyik legjobb döntését (ezt onnan tudom, hogy a lelkem folyamatosan sikongat örömében), és szinte mindenki azt mondja, hogy fúúúj, hogy hülye vagy, hogy megbánod, hogy jusson eszedbe, hogy mi megmondtuk, és kezdem valódi csodának érezni, hogy vannak olyanok, akik engem tényleg látnak, és tudják, hogy ez így lesz a legjobb, mert innen bármi is lesz, az nekem jó lesz, és nem a félelem  motiválja őket, hanem a szeretet. Nagyon vicces, hogy ezek nem azok az emberek, akiket a legközelebbállóknak mondanák, mert ők elvakultak a közelségtől és a félelemtől.

De akkor is, elképesztő érzés, hogy csináltam valami óriásit, egy nagyonklasszat, ami sokkal több, mint egy nyüves vizsga vagy érettségi, de míg azokat mindenki megünnepli, ezt mindenki elítéli.

Ha választhatnék, azt mondanám, most ünnepeljetek engem, most érdemlem meg, most örül a lelkem.

Annyira elveszettnek érzem magam.

Úgy látszik, ez visszatérő jelenség, amikor változnak a dolgok és sokminden összejön, akkor hajlamos vagyok magányosnak lenni.

Össze vissza sétálgatnak, se velük se nélkülük jelenség adódott:
Té, Zsó, M., Juli esetében.
Tének szerintem egyszerűen nincs szüksége rám többé és nem akar barátkozni mostanában.
Zsónak a tesómon kívül más pasi adódott és nem akarja velem megbeszélni (igen érthetően).
M. nagyon jelen van és nagyon jó, de félek, hogy egy nap ő is feláll és elsétál, és az ő távozása még sokkal rosszabb lesz, mint bárki másé.
Julival semmi nincs, egyszerűen csak annyi, hogy az életében annyira nem csinál semmit, hogy abszolút nem jut ideje másra. Úgy hiányzik, de az elmúlt 2 hónapban nem találkoztunk, mert érettségizett, osztálybalcsi nem jó neki (másfél hónapos időtartamból lehet választani), mert lesz egy gyerektábora, és ez így jellemzi az egész lányt.

Annyira nehezen engedek közel és annyira nehezen engedek el. Érzelmi csiga vagyok és jobb lenne gazellának lenni.

Pénteken mondta apa, hogy búcsúzzak el az Ebtől, mert mire visszajövök, ki tudja, mi lesz vele. Nem gondoltam komolyan, de éreztem, hogy muszáj, és odaültem és simiztem, elmondtam neki, hogy mennyire szerettük, hogy minden kutyával szemben őt választottuk volna, elláttam egy pár jótanáccsal (ha nem tudod, hogy dönts, mindig gondolj arra, mit tennne most a szeretet), és elengedtem: menj, ha menned kell. Rettenetes volt tudni, hogy talán akkor simogatom és akkor látom utoljára.

Szombaton, mikor beszéltem apával, már biztos voltam benne, hogy el kell altatni. Ne szenvedjen. Folyton csak arra gondoltam, hogy mi lesz vele, ha meghal. És én nem tudom, a kutyuslelkekkel mi történik, de egy dolog folyamatosan, állandóan bevillant a fejembe, úgyhogy hogy ezt átélte, ebben biztos vagyok. A szabadulás, a könnyűség érzése, a repülés, a fény, ahogy kiszabadult a kutyustestből a kutyuslelke és boldogan-könnyeden ment tovább.

Vasárnap anya írt egy smst és sok óráig, késő délutánig nem mertem megnézni. Tudtam mi van benne, szó szerint elmondhattam volna, hogy a túttyus az örök vadászmezőkre távozott, de nem akartam a vasárnapi Prágát is végigbőgni. Aztán megnéztem, és nem lepődtem meg. Apa felhívott, és elmondta, hogy 11 óra 15 perckor halt meg, egyszerűen csak beleejtette a kis buksiját anya kezébe, levitték a tanyára és másfél méter mély sírt ástak neki. Vastagon borították virágzó ágakkal, ibolyákat ültettek rá és a tetejébe egy pici keresztet tettek.

Folti csaknem 14 éves volt és április 19-én halt meg.

Noha egyesek szerint a How I met your mother hülyeség, néhány dolgot mindenképp lehet belőle tanulni.

Például tekintsük meg, kik voltak Ted igazi, nagy szerelmei. A helyes, kedves lányok, akiknek nem kell tökéletesnek lenniük. Nem bombanők, őket a nőcsábász Barney szereti csak.

Mellesleg nem akarok abba a hibába esni, hogy éveket elhúzok azzal, hogy mindenkiben az első (második) nagy szerelmemet keresem, aki tökéletes volt. Majdnem.
Például el kéne fogadni, hogy egyes tulajdonságai, amiket szerettem, másokban pont ellentétesek, de ezt is lehet szeretni bennük. Ugyanúgy, mint amit Eszti írt. Vagyis őszintén szólva nem tudom, hogy akkor most mit is támogattál Eszti, de talán pont ez benne a lényeg. Hogy ami elsőre rossznak tűnik, az lehet jó is, és fordítva. Várjuk ki a végét, mint a székelyes viccben. Hátha valami furcsa, szokatlan, netalántán elítélendő helyzetből egy egészen klassz dolog sül ki. Teljesen fölösleges ennyit agyalni, és talán kifejezetten rossz, hogy folyton kényszeresen megpróbáljuk kitalálni, hogy mi is lenne a legjobb nekünk. Mert honnan tudjuk, hogy végül az lesz a legjobb? Ami ma jónak tűnik, holnapi szerencsétlenség csírája lehet, és ami ma borzasztó, holnap abból fakadhat a legnagyobb örömünk, erre nagyon köznapi példák vannak, ha megnézünk egy hosszabb folyamatot, a legtöbb így alakul.

Úgyhogy lehet, hogy mostantól kikapcsolom a kattogást, ami az agyamat uralja és egyszerűen csak élek, teszem, ami örömet ad, nem ítélkezem emberekről és helyzetekről és megpróbálok a pillanatban a legjobb lenni. Olyan, mintha sodródnék az árral, de nem. Mert valamit kikötök. Csak annyit, történjen velem a legnagyobb áldás. Aztán a többit rábízom az életre.

Döntöttem, nem leszek többet jóban ezzel a lánnyal.
Még nem tudom, hogy csinálom, vagy minek az árán, de ahogy elnézem, sportot űz abból, hogy a pasikat, akik nekem hamarabb voltak meg bármilyen szinten (értsd akár tetszésként, akár barátként, akár bármi), azokat lenyúlja/kavar velük. Még nem tudom, hogy fogom csinálni, mert ő azt akarja, hogy igen jó barátok legyünk és az általános vélemény szerint az nagyon erős lenne, ha hű maradnék a szokásaimhoz és valami olyasmit nyögnék be, hogy "hát, nézd, meg kéne beszélnünk, te egyszerűen túl balhés vagy nekem".
Másrészt meg valószínű van ebben egy nagy adag rivalizálás is, és erre megdöbbentő volt ráeszmélnem, mert én még soha nem rivalizáltam senkivel, sőt velem sem rivalizáltak. És nem is tetszik, nem is fogok, és azt sem hagyom, hogy ő rivalizáljon velem. Sajnos még lesz egy helyzet, amiben M.mel fog találkozni és most már ebből a lányból mindent kinézek, de ha M.re ráhajt, akkor tényleg hídba lemegyek/agyfaszt kapok/többet egyikkel se beszélek.

Gondolkoztam, mi legyen, van három szabad órám, hazamenjek, felhívjak valakit, hogy talizzunk, vagy akkor hogy is legyen. Jó, jó, majd ha vége az órának, telefonálok egy párat, ebben maradtam magammal.

Aztán kiléptem az ajtón és ott volt. És tudta, hogy akkor vagyok és ott, és odajött és mondta, hogy megyünk? hát naná, hogy megyünk. Nagyon, nagyon értékeltem a gesztust.

Tanulság: nem a ribis lányok nyernek. Sőt, olyannyira nem, hogy lehet megtartom lalát, mint egy tesztet: ha bejön egy pasi, és az én szűrőmön átment, megnézzük, hogy lala le tudja-e nyúlni. Ha igen, akkor nem is érdemes (vagy nem is lett volna jó), ha nem, akkor nyerő a helyzet.

Nagyon furcsa ez a dolog, mert időnként nagyon nem hiányzik M, máskor viszont nagyon. Most pl nagyon. Ráadásul középfülgyulladása van (mindenki beteg a környéken, én is 3 napja kórságosan orrotfújok) és ajjajj szegény kis bumibika, hát velem nyilván hogy nyilván gyorsabban meggyógyulna meg különben is, jön elő belőlem a szeretet, jobb lenne visszafojtani, de nem nem nem nem lehet.

Gyűlölöm, ha egy fiú kifejezi, hogy bejövök neki, neadjisten elkezd nyomulni. Teljesen tönkreteszi az egészet, mert onnantól kezdve nem merek háttal állni neki, mert a múltkor is célzott rá, hogy jó a seggem, nem merek beszélni vele, mert félreérti, még barátok se lehetünk, mert mindig az jár az agyamban, hogy tudja, hogy tudom, hogy tetszek neki, és ezért biztos, hogy nem barátinak fogja venni a beszélgetést.

Ha csak titkos infoforrásból megtudtam, hogy valakinek szimpi vagyok, az egy fokkal jobb, mert ott legalább nem tudja, hogy tudom, így nem áll fent a szándékos átcseszés esélye. Az lehet barátság, ergó lehet bármi.

Mert én nem úgy jövök ám össze, mint egy normális ember, hogy megtetszünk egymásnak, nem, én kérem, a barátaimmal jövök össze, lehetőleg az aktuális legjobb fiú barátommal. (Igen, ennek megvan az a hátránya, hogy a legjobb fiú barátaim lecserélődnek, először volt háromnegyed év, utána 3 körül, a következőnek ilyen aránnyal 10 lesz a futamideje. :D) Amíg össze nem jövök velük, az istennek se vallanám be soha, senkinek, leginkább magamnak nem, hogy tetszik nekem a barátom, aztán egyszercsak hoppá berúgok és mire elmúlik a másnaposság, arra ocsúdok, hogy összejöttünk. (Nem mintha most lenne ilyen valaki, most pontnincs.)

Persze a rövidtávú kavarás, az más. Ott kénytelen megmutatni az ember, hogy bejön neki a másik, különben nem lesz soha semmi. De én ebből a szempontból csak a fekete srácokat preferálom, róluk meg lecsúsztam ugyebár sajnos, télen, felöltözve, Magyarországon nem is igaziak. Fehér srácokkal kavarni, pff, abban szerintem semmi élvezet nincs.

Kiszolgáltatva érzem magam. Mintha egy idegen kénye-kedve szerint rángatna, mintha nem tudnék róla semmit, és csak bíznék benne, hogy jóindulatú, mert tőle függnék, az ő kezében lenne a sorsom, bár nem láttam sok jót, amit tett eddig velem, és csak reménykedhetnék. Most M. is olyan, mint egy idegen.

 A mai a harmadik nap, hogy nem beszélek M.mel őszintén és nem mondom el, hogy mit érzek.

Mert most minek? Nem mondhatom azt, hogy hogy képzeli ezt, hogy leszar, mert nincs köztünk semmi, nincs elköteleződés, milyen alapon várom? Nem mondhatom, hogy remélem, tudja, hogy akkor mostantól a kis afférunknak és a találkozásoknak vége, mert a, nem is mondta, hogy akarna és b, mi van, ha meggondolom magam? Már rájöttem, hogy fölösleges magamat a "vége", "örökre", "soha" szavakkal ijesztgetnem magam.

Csak így meg nekem nem megy, nagyon szar idegenként beszélni vele a nagy büdös semmiről.

Bárcsak kitörlődne belőlem minden, legyen a legrosszabb, ami történhet, de ne legyen bizonytalan és ne legyen kérdőjel, bárcsak holnap úgy ébrednék, hogy nem emlékszem semmire, bárcsak kemény lennék és erős és érzéketlen és ne kellene ennyi szart átélnem.

Asszem nekiállhatok készülni a májusi összevont matekra. Napersze hogy akkor elkerüljem az efféle történéseket, ki kell iktatnom az életemből, kiradírozni, dilitelni, hogy többet ne tudjon már bántani, többet ne fájjon már, amit csinál, többet ne tudjak róla és ne gondoljak rá és többé neeeeeee, légyszi ne.

Amikor, mint most, a lelki posványosban fulladzok, az olyan fantasztikus létállapotot jelent, amiben undorítóbbnál undorítóbb gedvák mászkálnak, és a tanulniképtelenség párosul az enniképtelenséggel, ezekketten karbaöltve mászkálnak a folyamatos nyomással a gyomromban és még az se segít, ha szeretett emberekkel vagyok, maxesetleg egyvalaki jut eszembe, aki mellett jól lennék, de az is esetleges. Plusz semmire se bírok koncentrálni és agyfasz agyhalál hányinger és persze csütörtökön vizsgáznék matekból, most megmondom, hogy esélytelen, ez csak romlani fog, nem talált, nem talált, nem talált (mondja magának az eltalált állat).

Szakítás után kavarás, az nekem rendben van. Nem kihasználás, én is akarom, nincs miatta rossz érzésem, nem érzem magam ribancnak.

Az viszont, hogy egyik pillanatban hopp épp veled van kedvem lenni, úgyhogy találkozzunk, a következőben ellenben már bocsi nincs (bocsinélkül persze), úgyhogy hagyjál békén, ez basszus rohadtul nem fér bele, ettől igenis szarul érzem magam, és ha ez nem kihasználás, akkor semmi.

A legviccesebb, hogy miután a kedves drága másfél nap óta annyit mondott, hogy kopjak le és nem is jelentekezett, most msnen kint vann neki: Egy sietős fej, egy hold, egy ölelősfiú meg egy sör. Szóval akkor kihez rohan ölelgetni a sör mellett az éjszakában?

Áhh. Nekem ez így nem kóser. Nem mintha a látszat szerint bármilyen kapcsolatot is folytatni akarna, lehet azt akarta írni, hogy hagyj békén de örökké, vagy lehet ezt jelentette, namindegy, bármi is ez. Megalázó. Mit kell másokat nyilvánosan ölelgetni hmm.