hősünk mostan be-le-lép

Egyébként meg minden újévben az a gyönyörű, hogy az emberek elölről kezdhetnek mindent. Varázslat van benne, ahogy újévi fogadalmakat írnak és célokat tűznek ki maguk elé, kitalálják, hogy miben szeretnének változni és terveket szőnek, maguk elé képzelik az évüket és azt gondolják, valami új kezdődött és valamit magunk mögött hagytunk, valami változik és valami fejlődik. Egy kicsit mindenki átérzi annak a nagyszerűségét, hogy új esélyeket kapunk és hogy megvalósíthatjuk az álmainkat, hogy kiteljesíthetjük magunkat, hogy lehet megtanulni keresztszemes öltéssel varrni és stepaerobicozni, ki lehet próbálni a thai kaját és fel lehet mászni házak tetejére nézelődni, sőt magunkkal vihetünk thai kaját és akkor házak tetején nézelődve ehetünk thai kaját, elmehetünk Harkányba vagy Chilébe is, megélhetünk kudarcokat meg sikereket, hatalmasakat bukhatunk és mindent elveszthetünk és aztán mindent újra felépíthetünk még sokkal szebbre, mint amilyen eddig volt. És lehetünk érzelemteliek és érzelemmentesek, kedvesek és zordak, féltékenyek, nagylelkűek, adakozók vagy dühösek. Új irányba fordíthatjuk az életünket, kiléphetünk a munkahelyünkről, elmehetünk jogásznak vagy geológusnak, szervezhetünk óriási partikat és táncolhatunk az esőben. Nekiindulhatunk hátizsákkal a nagyvilágnak és megnézhetünk további rengeteg how i met your mother részt. Alapíthatunk egy új vallást vagy készíthetünk fazekakat.

Bármit megtehetünk. Egy új év kezdetén a világ ajtói tárva-nyitva állnak. Nem jobban, mint máskor, de mi jobban érezzük.

Ma életemben először ittam grogot.

Még jó, hogy a világon annyi minden van, hogy minden nap csinálhatok valamit életemben először.

Sokat gondolkoztam azon, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel, hogy ennyi dolgom van mostanában és folyton csak föl s alá rohangálok emberek és helyek között és elhatároztam, hogy lecsökkentem az életterem méretét és minden embert és helyet, akivel/amivel érintkezek vagy dolgom van, szépen megfogok és egy helyre hurcolok.

El se tudom mondani, mennyire jó érzés, hogy jó szívvel berakhatom újra az "ezaszerelem" címkét.

Ami még szintén nagyon jó, de legalábbis vicces, az nem más, mint 30 fokban hallgatni karácsonyi havazós dalokat.

Ami még pluszban jó, az az a kettő darab ember, akit úúúgydeúgy szeretek jelenleg (kissé plátói jellegűek, egyikük 3 éves, másikuk életem egyik legizgalmasabb alakulású emberi kapcsolata).

Meg még az is jó, hogy milyen elképesztően spontánul működök mostanában, pl fogalmam sincs, hogy egy óra múlva mit fogok csinálni.

Ami furcsa és megdöbbentő és rossz, hogy mit hallottam tegnap.

Ami egyértelműen rossz, hogy cigizek és úgy kéne döntenem, hogy abbahagyom de még nem döntöttem úgy.

No, a partihangulatom késve ugyan, de megérkezett, most imádok élni és lenni, hangos zenére készülődök, ugrálva sminkelek, trallala.

Asszem fogadok magammal, hogy Alkusz átvágott e, hogy épp tényleg svédországban van.

Egyszerűen nem tudom eldönteni.

Jelen pillanatban imádom őt, mármint Alkuszt, Kicsisrácot, Kicsisrác öcsijét, Kicsisrác szüleit, azapát, hmm igen, asszem őket, úgybiza.

Annyira gyermeki napom volt, annak minden pozitív hozadékával együtt, hogy ihaj.

Tegnap mézeskalácsházikót építettünk Kittel és ma szánkóztunk, aztán meglátogattak minket Kicsisrácék, hát ez a hónapom egyik legnagyobb öröme volt (akkora kópé Kicsisrác öccse, nem lehet nem imádni), találkoztam egypár kedves barátkával és azt hiszem mindezek pozitív energia hatására kiötöltem egy villámgyors (najó, páróra melós), személyes, kedvesvicces karácsonyi ötletet és már majdnem meg is valósítottam.

Szerintem ezt rendszeresíteni fogom egész életemben: ha valamit szeretnék alkotni, létrehozni, vagy egyszerűen tevékeny lenni, akkor délelőtt játszok. Igazi játékot, mint a szánkózás vagy a kisgyerekek vagy a társas vagy a fogócska vagy a babákok vagy az örömfőzés-sütés. És a "meló", mint a karikacsapás, úgy fog menni.

Majd figyeljétek meg.

Újabban nem tudok itthon tanulni, mert bármibe kezdek is bele, annyira jó ötleteim támadnak és annyi újat és klasszat kezdek el megvalósítani (amik persze konkrétan nem kapcsolódnak mondjuk a kisváll tankönyv megtanulásához), és ezek ráadásul mind olyan fontosak, hogy kár lenne elpocsékolni az ihletet és egy csomócsomó hasznos dolgot tanulok, amiknek semmi köze a jelenlegi feladataimhoz.

Úgyhogy beköltözök a suliba tanulni, az lesz. Vagy elkülönítek magamnak ilyen délelőtti időszakokat, mikor semmi mást nem csinálok a könyvek tanulásán kívül.

(Amúgy, jön a hó. :)
Ma reggel kitámolygok zuhanyozni, egyszer csak kinézek az ablakon és láttam, hogy esik a hóóó, hát nem tudtam visszafogni magam, hogy ne ugorjak rá visítva Kitre, de nagyon drága volt, mert ahelyett, hogy leütött volna, azt mondta álmos szemekkel, hogy "Tényleg?", nagyot nyújtózott, odabattyogott az ablakhoz és konstatálta, hogy "Tényleg!" és nagyonnn cuki volt.
És mindez még csak a kezdet! Mármint a havazást illetőleg.)

Az elmúlt napokban több tulajdonságommal is meghökkentem és kissé megijesztem saját magam.

1. Csináltam egy (elég klassz) eseményt facebookon, és annak ellenére, hogy jönnek már 80an, nem vagy talán jönnek kb 50-50en. A nemeket pedig személyes sértésnek veszem és annak, hogy engem utálnak, és akiket ismerek és nem jönnek, azoktól kifejezetten rosszul esik. Ez beteges, le kéne szarnom. És egyáltalán nem kéne foglalkoznom másokkal semmilyen szinten sem. Ehhez képest kábé semmi mást nem csinálok, mint azon kattogok, hogy szeretnek-e az emberek, ahelyett, hogy eldönteném, kik fontosak, és csak az ő véleményük érdekelne, a többiekére meg tennék.

2. Megtaláltam ezt az oldalt és elkezdtem rajonagni érte. Komolyan, szerelmes vagyok belé, a könyvjelzőim között az első helyen szerepel. Nagyon jó helyen vagyok a közgázon.

3. Rájöttem, hogy a tárgyak eltűnését és felbukkanását sorsszerűnek tekintem. Kábé úgy állok hozzá, hogy ha valami elveszik, az el akart veszni, majd meglesz, ha vissza akar jönni. Ami még rosszabb, ez nálam nemcsak egy elmélet, hanem tapasztalati tény. Nehezen tudom eldönteni, hogy ezt egy magasabb fokú összefüggéseket észrevevő szemléletmódnak vagy agybuggyanásnak higgyem-e.

4. Mostanában vacsorára egy szelet sonkába tekert savanyúkáposztát eszem. És imádom.

Ma kiderült, hogy a némettanítványom babát vár.

Megismerkedtem egy bűbájos hétévessel, aki tanított nekem egy saját költésű verset (nem tudom, leírhatom-e, de talán nem sértődik meg, a vers tehát, hansúlyozom, Szuszu műve:
"Háp, háp, háp, jönnek a kacsák,
Kár, kár, kár, jönnek a szarkák,
Nyáu, nyáu, nyáu, jönnek a cicák,
Jaj, jaj, jaj, jönnek a banditák!")

Ismét felbukkant az életemben a Kísértő.

Néha idegesít, hogy mennyire imádom a Kitet és hogy állandóan csak egyre jobban.

Az is idegesít, hogy állandóan srácok akarnak velem ismerkedni.

Elmentem rúdtáncot tanulni (ez egy sport, nem sztriptízbárba készülök :)) és ma egész nap az átlagban sokkal jobban érzem magam a bőrömben, mint ahogy szoktam.

Van egy csomó szabadon kószáló kreatív energiám, amik megnyilvánulásra készek, úgyhogy hamarost nagyot fogok alkotni.

Betömték két fogamat és egyáltalán nem volt rossz. Sőt, magazint is olvashattam, míg hatott a szuri, hát ha innen nézzük, kifejezetten jó volt. 

Nagyon izgalmas az életem.

Sajnos igenigen sok dolgom lenne és egyik volumene sem nevezhető kicsinek, mégis, a fene se akarja csinálni őket, hogy őszinte legyek. És minél jobban sürgetőek, minél inkább muszájabbak és minél kevésbé van a leghalványabb ötletem a mai napom kimeneteléről (értsd tudok-e este tanulni), annál kevésbé akaródzik bárminek is nekiállni. (Amúgy meg másnapos vagyok, úgyhogy PLÁNE.)

És minél jobban kell, annál inkább nem csinálom. Olyan vagyok, mint egy szán a hóban: ha egyszer megállok (és a megállásba beletartozik az evés, a metrózás, a leülés, az ímélolvasás, a pillanatra megpihenés is), akkor utána igen nehéz beindítani.

Szerencsére egyetlen dolog van, ami szinte tuti, hogy beindít és házimunkára serkent, ez pedig nem más, mint az imádott youtube valamely kedves playlistje.

Úgyhogy, hajrá mosás, hajrá vécépucolás, hajrá esszék, hajrá ajándékok, hajrá rendrakás, indulok!

(Micsoda álságos buzdító szöveg, fogadok, hogy elképzeltetek serénykedve és senki sem sejti a gonosz titkot, hogy még a lábujjamat sem mozdítottam meg.)

A kedves blog százszázalékos biztonsággal a megmondhatója, hogy mennyi szabadidőm van, ugyanis gyakorlatilag az összeset vele töltöm.

Az történt, hogy anya múlt csütörtökön elszakította a bokaszalagjait, na azóta mesés az élet, mert a saját (rengeteg) tanulnivalómon és pluszprogramon túl csinálhatom a bevásárlás-főzés-mosás-takarítás-anyárólgondoskodás isteni kombinációit is.

És úgy érzem, hogy minden a fejemre szakadt, a kuttyot két napja egyszerűen nem tudom elvinni sétálni, pedig nem cseszem el az időmet, és egyszerűen úgy érzem, hogy nem fog menni, annyi időmet cseszi el az anyát ápolás, és én, aki mindig szuperül beosztom az időmet és sose volt ezzel gondom, most a saját életemen túl csinálom anyáét is félig és úgy érzem, hogy betemet az egész és megfulladok.

Régebben olyan büszke voltam magamra, hogy tudok különbséget tenni.

A hasznos és haszontalan dolgok között például. Aközött, hogy mire akarom fordítani az időmet. Hogy abban a pillanatban épp mi éri meg. És mindig tudtam, hogy mi az, amit meg kell csinálnom - és azt megcsináltam, de azt is tudtam, hogy mi az, amit leszarok - és azzal meg nem stresszeltem magam.

Az elmúlt hétben viszont munkamániát kaptam, és ez borzasztó. Nem tudok nyugodtan lebzselni és semmittenni, mert rögtön lelkiismeretfurdalásom lesz. Annyira felbuzdultam az eddigi sikereimen, hogy elkezdtem a többit is hajhászni, és kényszerem van tanulni, akár előre vizsgaidőszakra, de ha nem, akkor is bennem van a kell: házimunkát csinálni kell, Kuttyal foglalkozni kell, Anyát ápolni kell, hasznos dolgot tenni kell.

Borzasztó, felnövök, vagy mi a fene? Ma órákat statoztunk az Ancival, kezelésbe vett a fogorvos, megfőztem a hétvégére és egyáltalán nem érzem extrán produktívnak a napot. Felnövök, vagy mi a csuda? Még a hűtőben is átpakoltam a kajákat, sőt egyeseket felcímkéztem (!). Ez valami borzasztó.

(Oké, azért a helyzet annyira nem rémes, ha azt vesszük, hogy a statozás közben szupifinom kávékat iszogattunk, és az elmúlt 1 napban majdnem az egész Twilight könyvet elolvastam, dehát akkorisss. Nem a dolgozással van bajom, dolgozhatok tőlem látástól vakulásig, de képesnek kell lennem bármikor bármit leszarni-lazán venni, tessék egyetemistához méltóan viselkedni.) (Igen, tudom, hogy akkor péntek este nem főznöm kéne, de ez egy hosszú történet és teljes mértékben a kedves T. gonoszsága miatt történt csupán.)

Miután fantasztikus semmittevést végeztünk az elmúlt másfél napban (komolyan, issteni volt, jellemző, hogy mindent túlparázok) hazaérve hatalmas puszikat adtam Azanyának, egy jókedvű-mókás családiebéden vettem részt, megdögönyöztem a Süttyer nevű vadállatot (akit hamarost elviszek sétálni is, önző indokokból: a világ egyik legjobb érzése, mikor kitárom a karom, hogy jöjjön oda hozzám, a drága babakutya pedig 50 méterről lesimítja a fülecskéit és mint az őrült, kezd felém rohanni), elolvastam a kedvenc blogjaimat (isolde-ot imádom, a hatására mindig késztetést érzek, hogy jelentkezzek a pszichológiára), most pedig levelet írok a Jézuskának. (És ímélben mellékelem neki a linkeket, hogy hol találja meg a kívánságaimat). Aztán pedig csupa hasznossággal töltöm majd az időmet, és nekiállok a karácsonyi ajándékoknak is, szééép ez a nap.

Iszonyatosan tele vannak a dolgok, sőt ha úgy nézem, kicsit túl is vállaltam magam mostanság.

Valahogy ez egy tanulósabb félév, mint bármikor eddig, sose hittem volna, hogy boldogan fogok napi 3-4 órákat tanulni folyamatosan, de legalább izgalmasak a tárgyaim, szóval élvezem.

Intézem a külföldi életemet, alakul és formálódik, egyre izgalmasabb és egyre jobban várom.

Közben angolra meg németre is (kackac) tanítok embereket, amit imádok, mert jó a másik igényeire figyelni és eszerint hangolódni rá, plusz nekem is klassz ismételgetés, nem mellesleg pici plusz máni, ami nem lényegtelen.

És ha összejön, lehet, hogy egy igen nagy projektben fogok segédkezni.
Csak állandóan gyanakszom, hogy milyen okból tett be ide engem RC, akit akkor ismertem meg, mikor dinnyéztem, egy elég nagy cégnek a vezetője, viszonylag közismert személyiség, és ismeretlen okból úgy döntött, hogy felkarol. Végül is csak pici óvatosság kell, nem maradok vele kettesben és reménykedek, hogy hátha nem kezd ki velem. Ha meg igen, akkor visszautasítom.

Ezek leírva egész soknak hangzanak, és a valóságban meg nem is nagyon izgatnak, mert az élet ennél annyival jobb.

Sok sok órát töltöttem ma az erasmusos móka intézéseivel, regisztráltam, szkenneltem, feltöltöttem, emailt írtam, repjegyet néztem, időpontokat fixáltam, saját magam és mások leendő idejével garázdálkodtam, tudakozódtam, szállástválasztottam, kurzusokatnézegettem, elfogadtatáson gondolkodtam, ráadásul beszéltem most először telcsin is a lánnyal, aki jön pont amikor én, és lehet, hogy együtt lakunk, együtt repülünk és mindenfélét együtt csinálunk majd és nagyon szimpatikusnak tűnt - no mindezek hatására elkezdtem várni, hogy mehessek. :)

Éppenséggel lelkesedek de nagyon.

Kezdek fészbuk függő lenni.

Kegyetlenül lusta vagyok, pedig jó lenne átmenni Kicsisrácékhoz, csak éppen Kicsisrác pont táborozik, és a pici öccse van csak.

Fogynom kell, elsőkörben rengeteg vizet iszok és nem eszek.

Elvittem a kisédes hőnimádott laptopom szervízbe és már most nagyon hiányzik őlilasága.

Kirúgtam a hámból és mindenfélét vásároltam.

Ok nélkül vigyorgok egész nap meg táncikálok, mesebeli jókedvem van ámm.

Nálam a legnagyobb fogyóeszköz a napszemcsi. Idén már a 4.et gyűröm. De néha mesebeli csodák útján visszakerülnek hozzám, amiket elhagyok.

Hát, jobb híján elmesélek mindent.

Alkuszékkal ez a hétvége (igazából csak másfél nap, de éveknek tűnt) nagyon érdekes volt, és arra döbbentett rá, hogy én szeretek velük lenni, de néhány óra bőven elég belőle.
Egy este után rájöttem, hogy a szervezetem nem fogad be több piát/cigit/füvet és ezért is én vezettem ma éjjel fel pestre, és erre különben nagyon büszke vagyok. Sztori: feljöttek hárman az egyik fiú barátnőjéért pestre, és lekésték az uccsó vonatot, úgy volt, hogy nem tudnak lejönni, jött M. (mindjárt lesz szó róla is), hogy nálam van jogsi és nem ittam (csak délután füveztem, de az már rég letűnt), fel kéne menni értük, mert különben bukták. Mondtam okés, igaz nem tudok nagyon vezetni és még életemben nem vezettem ilyen sokat, pláne ismeretlen helyen, pláne az éjszaka közepén, pláne szaros kicsi utakon, node, sebaj, menjünk. Csak éppen 4 embert kellett volna levinni, egyedül meg nem mertem vezetni, M.nek jönnie kellett mindenképp, de így hogy férünk be. Aztán eszembe jutott, hogy vasárnap délelőtt amúgy is hazajönnék, bulizni addig nem is nagyon buliznék, úgyhogy én akár haza is jöhetek, visszafele meg vezethet az egyik lány, akiért mentünk. Ez a picit bonyolult sztori, viszont ami a lényeg belőle, hogy én azóta nem voltam ilyen büszke magamra, mióta 7évesen én vittem le a gokartpályán egy csomó ovist. Ez is olyan volt, mint amikor nem vagyok teljesen biztos benne, hogy képes vagyok valamire, és aztán bebizonyítom magamnak, hogy debizony, képes vagyok! Szuper érzés.

Alkuszék viszont nekem rejtélyek. Én nem vagyok képes ennyire szétcseszni magam, még ha akarom se, kora reggel másnaposan kezdeni inni és megállás nélkül füvezni, rejtély, hogy csinálják, és nekem egy kicsit ijesztő is, mindenki annyira szétszívott arcú, hogy az megdöbbentő. Tanulság, egy nap belőlük bőven, nagyon bőven elég.

És következzék hölgyek és urak a nyár elutazós része. A következő egy hónapban egy csomócsomó helyen fogok megfordulni, hétfőn kezdődik a nagy utazás, első megálló Örvényessel, majd jön Zebegény, utána B.City, majd Bibione, végül mindez megkoronázódik Orebic-el. És úgy örülök, mert minden barátkámmal tudtam előtte találkozni, akivel akartam, Sancival meg kedvesT.vel meg holnap Zsóóóóval, akivel már egymillió éve nem, szóval szupi.

(Mármár fáj, annyira szeretem a tesócskám.)

Azt mondta a Sanci, aki mindig igen okos dolgokat árul el nekem és minden egyes találkozásunk olyan mindkettőnnek, mint egy nagy lökés előre, szóval ő azt mondta, hogy (basszameg találtam egy lyukat az egyik fogamban nyüff nyüff mehetek fogorvoshoz jajj jajj bangbangafenébe) hogy amikor szakított egy éve az exbarátjával, akkor egy darabig ő is egyszerűen csak dühös volt rá. Mindenért, ami rosszat tett, és közben dühös volt magára is, hogy hagyta. És ez természetes és a szép nosztalgikus hejjdejóvolt érzések csak később veszik át a düh helyét.

Nem tudom. Nem gyászoltam el M.et. De jelenleg nem merek sokat gondolni rá, így nem is gondolok rá szinte, jó persze azért minden nap megnézem iwiwen reflexből, de alapvetően nem sokat van a fejemben, sőt. És ez azért is van, mert nagyon félek attól az érzéstől, hogy nem tudok élni nélküle. Ez az érzés egy hurrikán erejével késztetne arra, hogy felhívjam, találkozzak vele és újra összejönnénk - mindenki beláthatja, hogy ennél rosszabb kábé nem történhet.

Persze egyre kisebb az esélye, hogy ilyet éreznék, bármennyire is átadnám magam a hiányának, de ilyen komoly kérdésekben nem kockáztatok, így inkább várok még egy keveset, vagy legalábbis addig, amíg ő sem akar már engem.

(Ennek mellesleg baromira meg kellene már történnie. Sose hittem volna M.ről, hogy feladja a büszkeségét. Pont ő. És ennyire.
Most csak úgy képzeljük el a helyzetet. Az elvileg ex, gyakorlatilag jelenlegis kavarós exbarátnőd a szemed láttára csókolózik egy fiúval. Rá két napra véglegesen szakít veled. Együtt van a sráccal. Szemét veled. Megtudod, hogy lefeküdtek, ráadásul részletes leírást olvasol az egyik szexükről. A srác elmegy és az exed még mindig hallani sem akar felőled és még mindig bunkó. És még mindig azt hiszed, hogy szereted a csajt. .... Hihetetlen. Egyértelmű, hogy M. valójában a saját büszkeségét menti. Addig van terve, hogy visszaszerez, de hogy mit csinál, ha ez ki van pipálva, arról szerintem gőze sincs. Ezek a hidak már fel vannak égetve, porig vannak rombolva, itten csak folyó maradt meg örvények, kérem.)

A mai napon a 2009es nyarat hivatalosan megnyitom.

Ez egy annyira szép pillanat volt, hogy megpróbáltam leírni, de nem tudtam elég kifejezően és a szöveg által teljesen elvesztette a varázsát, úgyhogy inkább csak tennék itt egy megjegyzést, egy kis piros ikszet vagy sárga karikát, hogy emlékezzek, bizony mennyire gyönyörű volt az a tegnapi buli.

Olyan hétvégém volt, hogy úristen. Megpróbálom kifejezeni, de az a hangulat lehet, hogy leírhatatlan.

Szóvall. Fiúkkal. Akik heteró létükre imádnak női pólókat hordani, mert az pompásmókás. Akik szörnyen válogatósak zenei téren. Akik önfeledten táncolnak esőkabátokkal, asztalokkal, partvisnyelekkel. Akikkel földön szétszórt ócska régi matracokon aludtunk, és 3kor arra ébredtem, hogy a 70 centi széles matracon rajtam kívül még ketten próbálnak aludni (szóval átköltöztem). Akik leszarnak mindent. Vagy elbasszák, vagy ők élik jól az életüket. Akik iszonyú viccesek. Akik szétcigizik az agyukat, de csak a fíling kedvéért. Akikkel nem volt helyünk a buszon, így volt, aki a sofőrök alvórészére mászott be és volt, aki a klotyó tetjén lévő magaslaton üldögélt (jó igazából ez én voltam).

És rájöttem, hogy van bennem ez a rész, ami imád ilyen lenni, közülük való. Egyszerűen annyira vonz, hogy egy szétcseszett életű, földöncsövelő, drogos hippi legyek, hogy az hihetetlen. Persze nem leszek az, ehhez már nagylány vagyok elkezdeni, és amúgy is túl sok bennem a felelősségtudat és túl konkrétak a céljaim, plusz a konfliktusok is aránytalanul nagyok lennének, de azért néha, büntetlenül, hát az elképzelhetetlenül jó.

Nagyon puffogós kedvem van, csak mormogok és nyammogok magamban, egyetlen szerencse, hogy még senki se szólt hozzám olyan, akinek félnie kellett volna, hogy lepuffantom a gondolataimmal (értsd csak az ácsokkal beszéltem még ma :D), szörnyen nem tetszik a dolgok állása, ekkora hülye én se lehetek, a hétvégétől meg őszintén szólva félek, mert egy, nem hagy majd engem tanulni, kettő, alkusz tegnap kicsit rámijesztett csupán a lehetőségek felvázolásával, ja és amúgy tegnap egy nagyon nagyon nagyon fura helyzet volt, az a szitu, amikor valakivel általában viselkedik az ember valahogy, de megváltoznak a szereplők a helyszín a satöbbi ezért elkezdenek teljesen máshogy viselkedni, mint alapból no és ez nagyon szokatlan és zavaró, namindegy ki kéne élnem az agresszivitásom valamin (nem valakin), le kéne vizsgáznom, cseresznyét kéne szednem, ez a pár nap olyan, hogy jó lenne pár órával kibővíteni ouhhh tudommár mitteszek gyerünk hajatmosni betegesen sokat mosok hajat -

Mennyire ironikus, hogy épp meghozom életem egyik legfontosabb és nagy valószínűséggel egyik legjobb döntését (ezt onnan tudom, hogy a lelkem folyamatosan sikongat örömében), és szinte mindenki azt mondja, hogy fúúúj, hogy hülye vagy, hogy megbánod, hogy jusson eszedbe, hogy mi megmondtuk, és kezdem valódi csodának érezni, hogy vannak olyanok, akik engem tényleg látnak, és tudják, hogy ez így lesz a legjobb, mert innen bármi is lesz, az nekem jó lesz, és nem a félelem  motiválja őket, hanem a szeretet. Nagyon vicces, hogy ezek nem azok az emberek, akiket a legközelebbállóknak mondanák, mert ők elvakultak a közelségtől és a félelemtől.

De akkor is, elképesztő érzés, hogy csináltam valami óriásit, egy nagyonklasszat, ami sokkal több, mint egy nyüves vizsga vagy érettségi, de míg azokat mindenki megünnepli, ezt mindenki elítéli.

Ha választhatnék, azt mondanám, most ünnepeljetek engem, most érdemlem meg, most örül a lelkem.

A galambokért alapból nem vagyok túlzottan oda, najó utálom őket, harcunk időtlen időkre nyúlik vissza, de legfontosabb mozzanatai:

1. mikor lekakilták a Tutu paprikáit és azok kidöglöttek rögtön;
2. amikor még rossz volt az erkély, folyton a korlátján ültek és néztek befele, én meg állandóan rettegtem, hogy egyszer csak az egyik berepül és fészket rak;
3. egyszer egy galamb egy felettem húzott el a borároson és tényleg majdnem lekaszált.

Most kijöttem az erkélyre igen stílusosan (értsd Laptop Kisasszonnyal és Tea Úrral) és hallgattam a Rockstart és azt veszem észre, hogy két galamb az ereszcsatornán egyre közeledik és nyújtogatják a fejüket, hogy mivan mivan, mi ez az igen érdekes dolog, ami itt folyik. Szóval, gondolkozok valami üzleten velük, mondjuk hogy én néha zenét szolgáltatok nekik, ők meg cserébe nem kakilják le az erkélyt.
 

Általánosságban: futnom.

Ma: sok sok sok sok vizet innom.

a, táncitánci parti - többnyire csopitársakkal, vagy ez a verzió még nagyon mókás Tével is - morrisons, livingroom és társaik;

b, koncert - és itt külön kategóriát érdemelne a fesztivál, ebben a közösségi érzést imádom, no meg a fesztiválok hangulata, az utolérhetetlen - M, cségé, alkusz féle társaság keretében, hogy hol az változó, de az tuti, hogy szigeten nem és szinen igen;

c, házibuli - nálunk vagy máshol, osztállyal vagy barátkákkal, punnyadósan vagy tombolósan, lejátszott szereposztással (pl. a fiú, aki mindenkire ráhajt. A lány, aki hány. A lány, aki hánytat és ápol. Akik piálnak és örömködnek. Aki koktélt kever. Aki beszélget. Akik cigiznek kint. stb.)

d, ez nem igazi buli, de annyira odavagyok érte, hogy meg kell említenem: gödörnél füvön csövelés. Imádom, bármikor odamegyek, fix, hogy összefutok egy megelepetésemberkével, akinek ott van a társasága, akikkel lehet mókázni, akkora ott a közösség és a hangulat, hogy elképesztő, utolsó szál cigiket adnak oda tök kedvesen egymásnak az emberek, a múltkor a maradék szendvicseinket osztogattuk el, isteni.