hősünk mostan be-le-lép

Fantasztikus, hogy anyával mennyire el tudunk beszélni egymás mellett.

Én: Nagyon nehéz nekem, hogy ennyi plusz dolog rám szakadt, amiket eddig nem nekem kellett csinálnom, és úgy érzem, hogy két ember életét élem és néha azt hiszem, az egész a fejemre fog szakadni és nem vagyok képes arra, hogy kész legyek velük.
Anya: Minden nő ezt csinálja és ez a dolga. Én bent vagyok a munkahelyemen reggel 8tól este 5ig szinte és utána csinálok minden mást, most már érted, hogy mennyi dolgom van?

(Zárójeles Megjegyzések:
1. Anya a munkhelyén heti 11 órát van.
2. A hűtőnkben minden fel van cetlizve. A sajton van egy cetli, a cetlire rá van írva, hogy "sajt", a cetli cellux-szal rá van ragasztva a sajtra. Ez csak egy szemléltetés.)
 

Mármár el is felejtettem 10hónapos magányosságomban, hogy mennyire fantasztikus dolog, ha az embernek van egy testvére.

Valaki, aki nagy gyakorisággal közli a megfelelő időpontokban, hogy éva, te tök hülye vagy.
Valaki, akit fel lehet hívni bőgve, hogy hiányzik a folti és ő nem nyávogni fog, hogy ó jajigen, hanem azt mondja, öreg volt, jobb így neki.
Valaki, akivel a világ legnagyobb természetességével teszünk hatalmas szivességeket egymásnak.
Valaki, akivel nem kell sokat beszélni, egyszerűen csak jó együtt lenni és együtt petymegni.
 

Éééés igen, végre, végre, végre hazajött a drága édes testvérem, mekkora fantasztikus ez...

Megyünk ki a reptérre, és láttuk, ahogy a gépe száll le velünk párhuzamosan, apa persze begyorsított, majdnem egy tempóban mentünk, és 10 hónapja nem volt Andris ennyire közel, már kezdtem érezni, hogy baj lesz, aztán odaértünk és csak álltunk és vártuk, hogy kijöjjön (igazából közben elsprinteltem pisilni, de annyira rettegtem, hogy közben megérkezik, hogy minden szerencsétlen útbakerülő kutyán és emberen átrohantam), aztán felbukkant és ott volt, és egyszerre visítottam és kezdtem el hangosan zokogni, mert valahogy annyira megrázott, hogy annyira hiányzott, mindenkiben, napi ötször őt láttam, és aztán most egyszer csak megérkezett, olyan megdöbbentő volt és annyira fantasztikus, hogy szinte nem is tudtam felfogni, szegény jól meglepődött, hogy én ott nagyban bőgök, és aztán megjött és azóta imádom és békén se hagyom most egy darabig állandóan zaklatni fogom asszem.

Gyűlölöm, mikor ezt csinálja.

Nekem beszélnem kell, de ő nem szól egy szót se, de tényleg, frankón nem nyitja ki a száját, teljesen be van sértődve vagy retteg vagy mittudomén, de persze nem kérdezhetem meg, hogy most épp mily szörnyűséges borzalmat követtem el, mert akkor rámveti ezt a "nem hiszem el, hogy nem tudod magadtól is, ha nem érzed, hogy mi bánt, akkor már abszolúte veszve van minden, hogy lehetsz ilyen önző és érzéketlen" című pillantást, ami magában nem lenne rosszabb, mint bármi más, amit produkál, viszont előrébb nem jutottunk, így teljesen mindegy. És persze lehetnek elképzeléseim arról, hogy mi a problémája (aggódik), csak épp az a a gond, hogy ezek eddig CSAK olyan alkalmakkor jöttek elő, amikről később kiderült, hogy előre segítettek és nem bántam meg őket soha.

Csak szegény anya, nem akarom én, hogy rossz legyen neki, de hát mi a fenét csináljak vele, ha semennyire se hajlandó együttmúkodni.