hősünk mostan be-le-lép

Azt hiszem, ezt a taktikát fogom alkalmazni.

A következő 9 napban egyre sűrűbbek lesznek a programok és egyre jobban fog forogni a kerék. Így nem fogom érezni, de a lelkem mélyén egyre jobban fogok félni.

Ez majd kicsúcsosodik az utolsó napokban és a végső pillanatokban (bárcsak megfogadhatnám, hogy nem sírok a reptéren, míg ott van Kit, de nem merem.. megpróbálom kihúzni majd a becsekkolásig), de ahogy a gép leszálláshoz készülődik, az én szívem is kész lesz minden új kalandra.

Mégse érkezhetek új életem helyszínére kisírt szemekkel.

(Deazért: Visinet kézipoggyászba mindenképp.)

Összehordhatok én hetet-havat, de tény, hogy valójában igenis nagyon félek, és nagyon vicces, mert a félelmem a részletekben kezd előjönni.

Hogy hogy fogok kakilni.
Hogy mennyire lesz tiszta a koli.
Hogy mit fogok enni.
Hogy fogok eljutni a Brüsszeltől kb 50 kmre levő Charleroi reptérről Maastrichtba.
Csak 8kor fogok odaérni és addigra bezár a guesthouse, mit fogok csinálni?
Hogy fog menni a nyelv?
Mi lesz, ha megbukok valamiből?

És még százezer ezekhez hasonló kérdés cikázik a fejemben, és ha egyedül alszom, sose hagynak aludni. Ha Kittel alszom, akkor jól alszom, könnyen alszom, sokat alszom. Nagy szívás, tekintve, hogy inkább nem fogok Vele aludni a következő fél évben, mint de.

És amikor az összes kérdést sikerült úgy-ahogy lenyugtatnom, akkor előjön bennem a végső kérdés, ami végképp nem hagy békén: normális, hogy ennyit izgulok???

Kezdek belenyugodni, hogy a következő hetekben az alvásomnak lőttek, amikor egyedül alszom. Klassz. Még szerencse, hogy van egy dal, ami mindig el tud altatni.

Rendkívül könnyű how i met your mother alapon építkezni (legyen ez a holnapi évi dolga), de amikor eljön a holnap, vagy a jövő, akkor az nagy nagy szopás.

Eddig az volt bennem, hogy az enyém az örökkévalóság, most meg rettegek minden egyes pillanattól. Az összes kis aprócska pici mozzanattól, minden miniatűr történéstől. Mert ennek a hétnek már nincs ám folytatása. Ez a hét van és aztán kábé szakadék. Űr. Mélység. Biztos lehet látni ebben a jót, az értelmet, az opciót és a kilátást, de én jelenleg csak egy bazi nagy feketelyukat látok, ami jön és jön és jön és nem tudom kikerülni, mint egy meghatározott időpontú, ezerszázalékosan biztos halál.

Hétfő. Kedd. Szerda. Csütörtök. Péntek? Szombat?

És kész. Ennyi.

És a legdurvább, hogy ez így nem olyan, hogy elmenekülök előle. Nem az, hogy jó jó majd szakítok. Holnap. Hogy majd leteszem a cigit. A jövő héten. Hogy elkezdem a fogyókúrát. Teliholdkor. Nem, ennek egy nagyon szigorú, nagyon komoly és nagyon kegyetlen órapercnyi pontosságú lejárata van és nem tudom elódázni meg elmenekülni előle.

Azon gondolkozok, hogy fogadásokat kötök magammal, hogy mennyire fogok belehalni.

Abból a szempontból nagyon jó, hogy be fog következni valami, amitől rettegek és talán rájövök, hogy nem is annyira rossz. (Vagy de.)

Kiszolgáltatva érzem magam. Mintha egy idegen kénye-kedve szerint rángatna, mintha nem tudnék róla semmit, és csak bíznék benne, hogy jóindulatú, mert tőle függnék, az ő kezében lenne a sorsom, bár nem láttam sok jót, amit tett eddig velem, és csak reménykedhetnék. Most M. is olyan, mint egy idegen.

Félek attól, ha majd lesz valakije. Ha csak lesz egy jóbarátja, egy lány, aki persze valójában több lesz, akkor eltűnök. Ha csak megtetszik neki valaki, akkor vége. És nincs több sírásrívás, hogy mennyire hiányzol, mert erre ő azt fogja mondani, te nem, hagyj.

Hogyha lesz neki valaki, akiben meglátja a barátnőt, akkor végem, akkor végérvényesen gémóver. Talán nem kéne megvárni. De én mindent megvárok, ebből a kapcsolatból csak akkor leszek kint, ha kisodródok. (No persze, amíg másképp nem döntök. Egyelőre a legnehezebb utat választom a pillanatnyi könnyebbségemért.)