hősünk mostan be-le-lép

Csé furcsa ember.

Olyan, mint egy ijedt kiskutya. Folyton ugat, nagyon rémült, maga se tudja, hogy merre menjen és közben próbál nyugodtnak tűnni. Nem hiszi el magáról, hogy tud szeretni, pedig közben erről szól az élete, egyszerűen mindenben szeretetet keres.

És tipikusan az a valaki, akire tökéletesen illik, hogy kölcsönben voltunk egymásnál. Sőt még lejárata is volt a kölcsönnek, amikor vissza kellett adni a másikat. Valószínűleg ezért fog életem végéig szépségesnek maradni meg a fejemben, pedig a legtökéletlenebb valaki volt minden pasim közül, egyben a leggyorsabban tökéletesedő valaki is. Ha nem zártuk volna le ilyen következetesen, közben nem maradtunk volna barátok, akkor ma biztos utálnám.

Persze már nem beszélek vele, egyrészt Kit miatt, másrészt mert a szerepe véget ért és ócska pótlékokkal-felületes beszélgetésekkel rossz lenne beszennyezni annak a kapcsolatnak a szépségét, ami anno köztünk volt, harmadrészt mert tény, hogy a személyisége bonyolultsága sokkal több erőbefektetést igényel a részemről, mint amit most adni tudnék vagy szeretnék. Úgyhogy amit tudok róla, azt a naplójából tudom, esetleg laza beszélgetésekből és mindig megmelengeti a szívemet, mert összehasonlítva azzal, hogy milyen volt régen, hát nem kicsit jár jó úton a srác. Ég és föld. Folyton csodákat fedez fel meg csodákat alkot és boldog vagyok érte.

És azt hiszem, olyanok vagyunk egymásnak, hogy mindketten az idők végezetéig hinni fogunk egymásban. Mármint, én maximálisan hiszek benne, szerintem jó úton van, és az élete pont arra megy, amerre mennie kell és folyton örvendezek, ha erre fúj valami hírt felőle a szél. És azt hiszem, hogy ő is örömmel gondol vissza rám és hisze bennem és tisztel.

Egyszerűen jó tudni, hogy valaki ilyen van, valahol a földön.

Csé mellesleg hazajött, holnap reggel találkozom vele és igazából ez annyi érzést kelt bennem, hogy baromira örülök neki.

Egész hétvégén, mikor majdnem halálunkat leltük a szakadékokban (de tényleg), többször is eszembe jutott, hogy basszus, mennyire jó lesz már újra látni.. nem kelt bennem már semmilyen pasijellegű érzést, hanem úgy gondolok rá, mint egy régi osztálytársacskámra, akit nagyon szeretek.

Persze ehhez sok minden hozzájátszott, hogy így alakulhasson.
Elsősorban, a csúcson hagytuk abba, és semmit sem csesztünk el, csak szépet és jót adtunk egymásnak.
Másodsorban, talán ha valakit ennyi mindenre tanítottam, ha valakit egy csomó mindenre ráébresztettem és megváltoztattam az életét, arra sose fogok tudni másképp nézni, mint örömteli kedvességgel. Főleg mert szerintem jó irányba megy, és keresi magát, és egyre klasszabb ember lesz és ezt szuper látni és szuper azt remélni (tudni), hogy talán ehhez én is hozzátettem.
Harmadrészt, nem szakadt meg a kapcsolat. Nem volt a szó szoros értelmében napi kapcsolat, de tudtunk egymáról sokat, beszéltünk, egymás képeskönyvei voltunk erről a nyárról. És tudtunk egymás szerelmeiről is, és át tudtuk alakítani a kapcsolatunkat barátsággá.

Ezt persze még mindig tönkreteheti, ha a gyagyás Csé elkezd rámnyomulni, de ez remélhetőleg nem fog megtörténni és minden nagyszerű lesz. És emellett, még mindig nem akarok vele barát maradni. De néha pár szó, néha egy mondat és néha egy kis összekacsintás, ha ebben kimerül a kapcsolatunk, de ez megmarad, az isteni lesz.