hősünk mostan be-le-lép

Két fontos dolog van, egyrészt, hogy ma van életem egyik legfontosabb napja (mert abszolút szabadságot nyertem, döbbentem rá), másrészt, hogy most összekutyulnék két dolgot, mert úgy sejtem, ki fog sülni belőlük valami vicces.

1. Csak rajtam múlik mától kezdve, hogy mit kezdek az életemmel. Ugyanis rádöbbentem, hogy a kicsit is konvencionális embereknek három dolgot meg kell tenniük az életükben: óvodába kell járniuk, iskolába-gimibe kell járniuk, végül egyetemre kell járniuk - és én mindezekkel kész vagyok! Mától az életemet úgy élem, ahogy akarom, nincs több kötelező dolog, amit el kell végeznem, mától szabad vagyok bármi és bárki és lenni, bármit is tenni és bárhova menni. És miután csak rajtam múlik, hogy mennyire leszek boldog és sikeres és senki máson, és miután bármit el tudok végezni, ha elég nagy a motivációm és van hozzá egy határidőm, ez hatalmas ajtókat tár ki előttem.

Van valami gyönyörű abban, ahogy az ember életének a felelőssége lassacskán teljesen rámarad. Azt hiszem, a gimi után van az a pont, hogy csak rajtunk múlik, milyenek lesznek és maradnak a baráti kapcsolataink és az egyetem utolsó vizsgája után van az a pont, hogy csak rajtunk múlik, milyen élvezetesen és örömmel töltjük az időnket.

2. És ehhez hozzájön még egy fantasztikus dolog: hogy kezdem megtanulni, hogy attól, hogy az életem egyik területe problémás (ezt drámaian nyugodtan nevezhetnénk katasztrofálisnak is, de minek), ennek nem kell a teljes egészre kihatással lennie. Vagyis, oké, mondjuk a szerelmi életem szar. De ezt külön kell választani attól, hogy milyen a munkám, hogy milyenek a baráti kapcsolataim, hogy mik a hobbijaim, hogy milyen a családom - és ha ezektől különválasztottam, akkor már semmibe sem kerül különválasztani attól, hogy hogyan érzem magam. És akkor hirtelen rájövök arra, hogy azért, mert valami nem az igazi, még érezhetem jól magam és ha az időmet azzal töltöm, ami klassz (azaz az életem minden más területével), akkor azokat ugye szeretem és akkor jól érzem magam úgy általánosságban is!

És a többiről meg ugye most tudtuk meg, hogy csak rajtam múlik!

És olyan furcsa ezt megfogalmazni, mert máskor mindig valami felületesebbtől haladok a mélyebb érzések felé, de ezt most pont az ellentéte miatt fogalmazom meg: mert napok-hetek óta szunnyad bennem, hogy milyen jól érzem magam minden ellenére az életemben benne és kiváncsi voltam az elméleti hátterére is: hát ez az. Úgy tűnik, ennyi a recept. Nem rajtam múlik, hogy egyes dolgok hogy alakulnak más emberekben, de rajtam múlik, hogy mi hogy alakul bennem és velem - és ha valami nem úgy alakul más emberekben, ahogy az nekem a legjobb, annak nem kell elszontyolítania.

Meséss. :)

Valahogy a szakításért nem is csak azért vagyok hálás, mert rendbehozta a kapcsolatunkat, de azért is, mert valahogy az álomvilágból, az elméletekből, a stratégiákból erőteljes rántással kihúzva belepakolt a saját, egyéni kis valóságomba és mintegy varázsütésre önmagam lettem. Az összes január óta íródott postomat visszaolvasva úgy érzem, hogy tengtem, lengtem, próbálkoztam, de valójában fogalmam sem volt és hirtelen a földre lökve, magamat magamnak tekintve talpraállított és a gondolataimban, mélyen bennem, a kapcsolataimban, az életemben újra én vagyok benne. Kicsit tökéletlenebbül, mintha elméleti szinten igazgatnám az életemet, kicsit kérdőjelesebben és bizonytalanabbul, de ezerszer igazibban, ez kérem én vagyok.

A tegnapi betegséggyanúmat aztán egészen hatásosan oldottam meg, bemásztam az ágyba, és aludtam egy órát. Gyanítottam, hogy már maga az alvás is segíteni fog, viszont biztos voltam benne, hogy teljesen jól leszek, mert reggel több órán át nem voltunk képesek felkelni az összefonódott összebújásból, úgyhogy az ágy annyira fel volt töltve szeretettel, hogy rögtön jól lettem és extrahatékonyan tanultam.

Nem tudok elég hálás lenni Kitnek, amiért ennyire erőt adó-támogató valaki az életemben.

Úgy értem, ha azon kéne gondolkoznom, hogy éppen mi a helyzet vele és mik a bajok, és ez foglalná le az összes szellemi kapacitásomat, akkor egy fikarcnyit se tudnék új ötletekre jutni, másokkal-más dolgokkal kapcsolatban felfedezni, egy csöppet sem lennék kreatív, sőt végletes esetben még tanulni se tudnék (lásd tavaszi vizsgaidőszak).
Egyszerűen a lelkem folyamatosan toldozgatna-foldozgatna és nulla energiája maradna fejlesztésre és egy idő után egyhelyben kezdenék toporogni.

Így viszont annyira megerősítő és boldogságot adó a jelenléte az életemben, hogy nem elég, hogy kedvem van a munkához, hogy burjánzok a kreativitástól, hogy folyamatosan öszötönöz, még a múltam nehéz részeit is segít feldolgozni.

Fantasztikus. :)
 

Csé furcsa ember.

Olyan, mint egy ijedt kiskutya. Folyton ugat, nagyon rémült, maga se tudja, hogy merre menjen és közben próbál nyugodtnak tűnni. Nem hiszi el magáról, hogy tud szeretni, pedig közben erről szól az élete, egyszerűen mindenben szeretetet keres.

És tipikusan az a valaki, akire tökéletesen illik, hogy kölcsönben voltunk egymásnál. Sőt még lejárata is volt a kölcsönnek, amikor vissza kellett adni a másikat. Valószínűleg ezért fog életem végéig szépségesnek maradni meg a fejemben, pedig a legtökéletlenebb valaki volt minden pasim közül, egyben a leggyorsabban tökéletesedő valaki is. Ha nem zártuk volna le ilyen következetesen, közben nem maradtunk volna barátok, akkor ma biztos utálnám.

Persze már nem beszélek vele, egyrészt Kit miatt, másrészt mert a szerepe véget ért és ócska pótlékokkal-felületes beszélgetésekkel rossz lenne beszennyezni annak a kapcsolatnak a szépségét, ami anno köztünk volt, harmadrészt mert tény, hogy a személyisége bonyolultsága sokkal több erőbefektetést igényel a részemről, mint amit most adni tudnék vagy szeretnék. Úgyhogy amit tudok róla, azt a naplójából tudom, esetleg laza beszélgetésekből és mindig megmelengeti a szívemet, mert összehasonlítva azzal, hogy milyen volt régen, hát nem kicsit jár jó úton a srác. Ég és föld. Folyton csodákat fedez fel meg csodákat alkot és boldog vagyok érte.

És azt hiszem, olyanok vagyunk egymásnak, hogy mindketten az idők végezetéig hinni fogunk egymásban. Mármint, én maximálisan hiszek benne, szerintem jó úton van, és az élete pont arra megy, amerre mennie kell és folyton örvendezek, ha erre fúj valami hírt felőle a szél. És azt hiszem, hogy ő is örömmel gondol vissza rám és hisze bennem és tisztel.

Egyszerűen jó tudni, hogy valaki ilyen van, valahol a földön.

Eddig is megvolt bennem, de Kit mellett rengeteget erősödött, hogy nagyon szeretem magamat. (Nála már nem is az van, hogy szeretem, aki Mellette vagyok: Mellette szeretek Én lenni.) Nem tudom, ez másoknál mit jelent, mert szerintem a legtöbb ember nem azt érti rajta, amit én.

Hogy szeretem magamat, nálam ez azt jelenti, hogy kifejezetten szimpatizálok magammal (vagyis ha valaki más lennék, akkor is nagyon bírnám magam).
Szeretek egyedül lenni, mert az is vicces. Szeretem a saját társaságom. Szeretem a tulajdonságaimat, szeretem, amilyen vagyok.

Elnéző vagyok magammal szemben. Megvigasztalom magam, ha hibázok, javítgatom a rossz tulajdonságaimat és elnézem a csacskaságokat.

Nem terhelem túl magam. Szakítok időt a sportolásra. Rengeteget jutalmazom magam, leginkább apróságokkal, de végülis ezek a legfontosabbak (például ma már írtam egy vizsgát, úgyhogy ilyenkor olvasok, mászkálok, kávézok és csak holnap kezdek el tanulni a következőre).

Türelmes vagyok magammal. Rengeteget szórakozok a bénázásaimon és imádom kinevetni saját magam.

Nem bántam meg semmit a múltamból. Valamiért nekem ez is nagyon összefügg az énszeretetemmel.

És néha szigorú is tudok lenni magammal, de azt csak akkor, ha ok nélkül hisztizek, épp nagy butaságba kezdek vagy valamit tényleg elszúrtam. Olyankor jönnek a nagy lecseszések.

És tudom, hogy ez így leírva nagyon furcsa, de mostanában nagyon erős olyan tapasztalataim vannak, hogy ha figyelünk magunkra, teljesen pontosan el tudjuk különíteni magunkban a gyermeki-szülői-felnőtt énünket (ez úgy jött elő bennem, hogy közben semmit sem olvastam a tranzakcióanalízisről vagy Eric Berne-től, szóval nem beleerőltetem), és őszintén szólva ez nem is olyan könnyű, még nekem se, pedig 8 éve mást se csinálok, mint maximálisan őszinte vagyok magammal.

Szeretem különben, hogy a figyelem és a szeretet által pontosan látom a saját okaimat, tetteimet és ezekhez a legjobb reakciókat tudom igazítani. Nagyon jól fog jönni, ha majd babóckáink lesznek, a kisgyerekeknél szerintem dettó ugyanúgy működik minden, mint a saját gyermeki énemnél.

Egyszerűen imádok éjszaka főzni, bugyiban és trikóban, a kedvenc zenéimet hallgatva a youtube-on.

Amióta járok az inspirációtadó klubbigyókámra, ahol leginkább rendkívülhíres vállalkozók hajtogatják a mondandójukat, továbbá tippeket-ötleteket-hasznosdolgokat tudhatunk meg a vállalkozásokról, szóval mióta elkezdődött a tanév, és mióta az inspiráció úgy gyűlik köröttem, mint a sűrűsödő levegő nyárialkonyatkor, azóta rájöttem, hogy biza mindig meg kell találnom az életemben majd azt a fórumot, ahol ötleteket ébresztenek bennem, ahol inspirálnak, ahol valamit elmondanak, arról eszembe jut valami, őrült körmölésbe kezdek és az óra végére előttem van egy kész terv.

Azóta, felbátorodva ezen az elhatározásomon, megkérdezem a valódi, sikeres vállalkozóktól, hogy ők honnan szerzik az inspirációjukat. De meg kell hogy mondjam, hogy erre még senki sem adott nekem konkrét választ (márpedig lehetünk bármennyire kreatívak, szerintem jól jön egy kis direkt gondolatébresztés mindenkinek), sőt még Hemingway Úr, akibe ma teljesen beleszerelmesedtem,nos még ő sem mondta, hogy egy adott esemény kapcsán szerezne inspirációt.

Mondott ellenben egy szépséges mondatot arról, hogy mi is az oka a cigányokkal szembeni rasszizmusnak Magyarországon, és noha teljesen nyilvánvaló, én még soha nem hallottam ilyen nemes egyszerűséggel megfogalmazva, úgyhogy álljon itt: "A gazdaságilag elmaradott kisebbség alkotja a bűncselekmények elkövetőinek 90%-át."

Olyan kis rövid, szimpla mondat, és annyi mindent tesz világossá.

Csé mellesleg hazajött, holnap reggel találkozom vele és igazából ez annyi érzést kelt bennem, hogy baromira örülök neki.

Egész hétvégén, mikor majdnem halálunkat leltük a szakadékokban (de tényleg), többször is eszembe jutott, hogy basszus, mennyire jó lesz már újra látni.. nem kelt bennem már semmilyen pasijellegű érzést, hanem úgy gondolok rá, mint egy régi osztálytársacskámra, akit nagyon szeretek.

Persze ehhez sok minden hozzájátszott, hogy így alakulhasson.
Elsősorban, a csúcson hagytuk abba, és semmit sem csesztünk el, csak szépet és jót adtunk egymásnak.
Másodsorban, talán ha valakit ennyi mindenre tanítottam, ha valakit egy csomó mindenre ráébresztettem és megváltoztattam az életét, arra sose fogok tudni másképp nézni, mint örömteli kedvességgel. Főleg mert szerintem jó irányba megy, és keresi magát, és egyre klasszabb ember lesz és ezt szuper látni és szuper azt remélni (tudni), hogy talán ehhez én is hozzátettem.
Harmadrészt, nem szakadt meg a kapcsolat. Nem volt a szó szoros értelmében napi kapcsolat, de tudtunk egymáról sokat, beszéltünk, egymás képeskönyvei voltunk erről a nyárról. És tudtunk egymás szerelmeiről is, és át tudtuk alakítani a kapcsolatunkat barátsággá.

Ezt persze még mindig tönkreteheti, ha a gyagyás Csé elkezd rámnyomulni, de ez remélhetőleg nem fog megtörténni és minden nagyszerű lesz. És emellett, még mindig nem akarok vele barát maradni. De néha pár szó, néha egy mondat és néha egy kis összekacsintás, ha ebben kimerül a kapcsolatunk, de ez megmarad, az isteni lesz.

Mindenkinek van a fejében egy kórus.

Ez rosszabb esetekben nem csak az ember fejében létezik, hanem valódi emberek alkotják.

A kórus, ami azt mondja, mit gondol most a helyzetről, amiben vagyok, a világ. A kórus, aminek mindenről megvan a véleménye, amitől tántoríthatlan. Hogy mikor mit kellene tenni és mit illik tenni. Hogy ha nem azt teszi valaki, amit szerinte tenni kéne, akkor az mit jelenthet. És csak mondják, csak mondják, csak mondják.

Legtöbbször teljesen mást mondanak, mint a szivem, de mostanáig mégis mindig hallgattam rájuk. Hiszen amit mondanak, az logikus, és különben is, "ők jobban tudják".

Most már ez nem így van. Ha a kórus 8 fiúból áll, ha csak a fejemben jelenik meg, ha magam előtt látom, ahogy csóválják a fejüket, engem mindez nem izgat és ez megkönnyebbülés. Nem törődök a koncepciókkal, a hagyományokkal, hogy minek hogy kellene lennie. Hiába rúgtam fel eddig minden szabályt, ha az íratlanokat követtem.

És ha nem kapok smst egy napig, hát nem aggódom halálra magam, ha a szívem szerint fölösleges lenne.
Ha féltékenynek kéne lennem mindenki szerint, nem leszek az, ha a szívem szerint nyugodt lehetek.

Olyan jó érzés túllépni azon, ami hamis. És a legjobb, hogy ez még csak nem is lázadás a szó szoros értelmében. Ez lázadás, de igaziból.

Mostanában mindig, ha ki merem mondani egy "rossz", "csúnya", "méltatlan" érzésemet, csodákra bukkanak. Ez valami hihetetlen.

Még egy dolog, amiből le lehet mérni, hogy nekem jó e egy kapcsolat (lehet, hogy másoknak ez nem fontos).

Hogy mennyi új gondolatom, kreatív ötletem, alkotó tervem, mély rádöbbenésem, lelki fejlődésem van.

Eddig azt hittem, egy kapcsolatban leáll az ember lelki fejlődése. Mert eddig még mindig leállt.

De nem, nem kell, hogy így legyen, ez az első, amikor úgy vagyok kapcsolatban, hogy sokkal termékenyebb vagyok mentálisan, mintha akár egyedül lennék (pedig azért akkor is elég aktív vagyok belül).

És ennek egy oka van, úgy hiszem: a folymatos szembenézni merés.
Rossz érzés? Hát én ránézek és megfigyelem.
Probléma? Tuti, hogy átbeszélem magammal és aztán Vele is.
Szokatlan helyzet? Jöjjön csak, állok elébe.

Nem futok el semmi elől.

Jutalmul, tele vagyok közös programtervekkel, vágyakkal, kívánságokkal, ötletekkel, metódusokkal, lelki fejlődést leíró oldalakkal, kreatív ajándékokkal, szakmai-szellemi fejlődési tervekkel, újfajta szexualitással, könyvek felé befogadással, úgy összességében, csak úgy buzognak bennem a kreatív energiák, lüktet bennem az életerő és táncot jár az öröm.

Miután fél napot végigstresszeltem, órákat gondolkoztam, sok oldalt teleírtam, több embert megkérdeztem különféle témákról, és mélyinterjút folytattam egyik fiú barátkámmal mindenféle kényes témákat illetően, felhívtam alkuszt, aki szimplán közölte, hogy hajlamos vagyok túlparázni a dolgokat, ezerszeresére nagyítom fel a rosszérzéseimet, tékitízi és élvezzem a perceket, és majd akkor mondjam, hogy hopp, ha ott a gödör.

És akkor rájöttem, hogy igaza van. Szép és jó, hogy tisztelem az érzéseimet, de nem kell rajtuk csüggeni. A körtéket is tisztelem és óvóm, mégse aggódok rajtuk állandó jelleggel.

Annyira jó, mikor néha nem lelkiznek velem, hanem azt mondják, ácsi, állj már meg és nézz körbe kislány.

Nagyon erős gyanakvásom van, hogy ez életem legjobb nyara.

Szinte tuti.

Az élet egyik legklasszabb dolga szerintem még egyszer ránézni valamire, és átgondolni, hogy mi is az valójában az én számomra, és rádöbbenni, hogy ja! hát ez nem is az, aminek eddig hittem.

A gyerekecskék nevelésénél egymillió példa van ilyesmire, hogy reflexből azt mondanám, nem, ezt nem csináljuk, nem ülünk még 5 percig a játéklovon - és aztán megkérdezem magamtól, hogy és miért is nem? Egy csomószor döbbentem rá Kicsisráccal kapcsolatban, hogy a tiltások hatalmas része berögződött reflex és teljesen fölösleges. Ráadásul ami tényleg komoly, azt ezek által a kiskölyök kevésbé veszi komolyan. Neki csak tiltás - tiltás, tökmindegy.

És így van ez például a fiatalság dolgaival is, mindenki azt hiszi, hogy mondjuk lemenni a kedvesT.hez horvátországba akkora nagy ügy, csak mert elválaszt egy országhatár, és akkora megkönnyebbülés volt elkezdeni úgy gondolni erre, mint hogy leugrom a barátomhoz, és nem úgy, mint elutazom külföldre. Vasárnap kitaláltuk, hétfőn néztem vonatot, felhívtam a mávot, hogy minden klappoljon, ma délután megyek. És jó érzés nem nagy ügyként gondolni rá, hanem hogy most vagyok fiatal, hát ha gondolok egyet, hadd szedjem a sátorfámat és pattanjak be egy vonatba, talán kicsit hosszabb út lesz, mint a megszokott, de annyi baj legyen. Ez kisebb jelentőségű móka, mint az ember hinné, apa pedig teljesen megdöbbent, nem azon, hogy elutazom, nem azon, hogy külföldre, hanem pont ezen, hogy hirtelenjött és spontán ötlet. Szeretném nem elveszteni a spontaneitásom, attól hogy felnőtt leszek.

Szóval ez isteni. Ránézek és meglátom. Túllépek a beidegződéseken. Fantasztikus érzés.

Azt gondoltam, ez a mai nap megfelelő a hajam befestésére, mert mindjárt 20 éves vagyok és nem ugorhatom át a tinédzserkorom egy darab hajfestés nélkül, plusz jelenleg egy darab pasi sincs, aki megmondhatná, hogy nem akarja, hogy befessem, szóvall fogtam magam, öt telefon szakértő barátnőkkel, nagylevegő és elvileg gesztenyebarna lettem, hát ez inkább vörösesbarna lett, de jó, nagyon jó, sok véleményt még nem hallottam, de egyenlőre igazán tetszik. :)

Normafa. Sütögetés elhagyása, cigije már senkineksincs, 50 perc, míg jön a busz, induljunk el lefele. Barnuskával mentem és beszélgettem, olyan, mint egy nagyon okos kisgyerek, aki egyszerre mérhetetlenül felnőtt is.

Fogaskerekű teteje. Innen már várjuk a buszt inkább. Valaki talált magánál indiai cigit, rosszabb, mint a bio, hogy lehet már azt szívni.. M. otthagyja az unicumját a megállóban, mikor felszállunk a buszra.

Moszkva. Majdnem mindenki lelép, többnyire hazamennek, kivéve M., ő valami buli felé veszi az útját a csopitársaimmal. Cédével (a legédesebb évfolyamtársammal) ketten maradunk az éjszakain és az Astoriáig valami hihetetlenjót alszok a vállán.

Astoria. Cédé is leszáll, utolsó kiskacsa maradtam, de legalább levisz a busz egyenesen az Örsre. Időnként bealszok, mindig felkeltem magam, hogy nehogy rákosborzasztón kössek ki, nagyon kedvesen jelez nekem egy srác.

Örs. Innen már gyaloglok haza, hangosan éneklem azokat a számokat, amik épp a legjobban kifejeznek és néha futok, és felszabadult vagyok és boldog.

És hazaértem.

Mármár el is felejtettem 10hónapos magányosságomban, hogy mennyire fantasztikus dolog, ha az embernek van egy testvére.

Valaki, aki nagy gyakorisággal közli a megfelelő időpontokban, hogy éva, te tök hülye vagy.
Valaki, akit fel lehet hívni bőgve, hogy hiányzik a folti és ő nem nyávogni fog, hogy ó jajigen, hanem azt mondja, öreg volt, jobb így neki.
Valaki, akivel a világ legnagyobb természetességével teszünk hatalmas szivességeket egymásnak.
Valaki, akivel nem kell sokat beszélni, egyszerűen csak jó együtt lenni és együtt petymegni.
 

Éééés igen, végre, végre, végre hazajött a drága édes testvérem, mekkora fantasztikus ez...

Megyünk ki a reptérre, és láttuk, ahogy a gépe száll le velünk párhuzamosan, apa persze begyorsított, majdnem egy tempóban mentünk, és 10 hónapja nem volt Andris ennyire közel, már kezdtem érezni, hogy baj lesz, aztán odaértünk és csak álltunk és vártuk, hogy kijöjjön (igazából közben elsprinteltem pisilni, de annyira rettegtem, hogy közben megérkezik, hogy minden szerencsétlen útbakerülő kutyán és emberen átrohantam), aztán felbukkant és ott volt, és egyszerre visítottam és kezdtem el hangosan zokogni, mert valahogy annyira megrázott, hogy annyira hiányzott, mindenkiben, napi ötször őt láttam, és aztán most egyszer csak megérkezett, olyan megdöbbentő volt és annyira fantasztikus, hogy szinte nem is tudtam felfogni, szegény jól meglepődött, hogy én ott nagyban bőgök, és aztán megjött és azóta imádom és békén se hagyom most egy darabig állandóan zaklatni fogom asszem.

Nagyon durva időkomplexusom van. Nem tudom érzékelni az időt, nem tudom meghatározni, hogy mennyi telt el, két órát simán hiszek két percnek és egy hetet az örökkévalóságnak, imádom és rettegek tőle, szeretném, hogy fusson és szeretném, hogy vánszorogjon, nem tudom eldönteni, mikor jött el a megfelelő pillanat, megdöbbent, hogy amit hónapoknak érzékeltem, az valójában néhány nap...

Van egy olyan szörnyű sejtelmem, hogy kiestem a téridőből.

Kicsit még az előzőhöz kapcsolódván de muszáj elmesélnem, mert valami fantasztikus volt.

Helyzet: a deákon várok, mert egy gonosz lény késett 3 perecet.
Mi jut eszembe: óóó hát lehet itt van alkusz a közelben? Ezt meg kell tudnom!
Mit teszek: tárcsázok, közben a gödör felé véve utam.

A párbeszéd:
alkusz: óó hát szia évi!!!
én: szia itt vagy?
a: itt!
é: hol?
a: mi hol?
é: hát a deákon!
a: igen naná hogy itt!
é: összefutunk egy percre csak egy puszit akarok adni!
a: ó hát naná hogy igen!
é: jó gyere a metró felé egy picit, futoook!

A jelenet további része: az idilli romantikus pillanatokhoz hasonló, kivéve hogy nem volt romantikus csak csodás, szóval futunk egymás fele kitárt karokkal és megölelem és felkap és megpörget és pörget és pörget és aaahhhh. Mennyire imádom már ezt az idióta életművészt.

Azt hittem utál, azt hittem nem áll szóba velem többet soha, de nem de nem de nem, hanem ma megcsörrent a kis telcsi és ő volt az ő ám, úgyhogy kaptam magam és befutottam a deákra csak úgy suhant utánam a levegő, ette a kínaiját és beszéltünk és úgy örülök neki, hogy nem vesztettem el, ettől féltem a legjobban, mert bármi is van és akárhogy fájnak is a dolgok, mégis vannak Ők, akik nem tűnnek el, hanem megmaradnak, és már rájuk gondolni is boldogság, eszembe jutnak és szép lesz az élet, ó de köszönöm nekik, hogy belopakodnak a szomorú percekben a gondolataim közé és észrevétlenül, csak úgy suttyomban megörvendeztetnek a képzetlátogatásukkal, hát kívánhat ennél többet az ember lánya? Nem hát nem hát nem ám.