hősünk mostan be-le-lép

Mellesleg azon (az igen vitatható) állásponton vagyok, hogy mivel boldog és szerelmes vagyok, a világnak igenis tekintettel kéne lennie erre és lehetőséget nyújtania, hogy mindezt napi 24 órában élvezzem, növelve ezzel az egész ház, sőt egész Budapest, sőt egész Magyarország, sőt az egész világ, illetve az egész Univerzum boldogságszintjét és jobb világot teremtve ezáltal.

Tehát, mindenki jólétének érdekében el kéne mennünk Kittel nyugisat hétvégézni vagy egész nap ágyban kéne maradnunk csokifagyival és Jóbarátok-részek garmadával és koriznunk kéne és közösen főznünk, végülis bármi jó, amit együtt csinálunk és nyugiban, a kötelességmumus nélkül.

Ha kirakok egy adományozógombot, valaki adományozna nekünk egy kis időt?

Háténúúúgy vágyom most egy ölelésre Tőle.

Meg odabújásra, meg puszilgatásra, meg összebújósalvásra.

De azért egy szimpla öleléssel is kiegyezek.

Deal?

Tavaly ősszel szinte egyáltalán nem mentem bulizni a csopitársaimmal, és ennek az az oka, hogy október közepétől szilveszterig gyűlölök kilépni az ajtón este 6 után, ki a meleg és békés lakásból a hideg és csontig fagyasztó, félelmetes világba. (Najó, az is az oka volt még, hogy nem voltam épp a legjobb passzban és leginkább nem akartam lenni semmi olyan, ami élő.)

Az egyetlen dolog, amiért hajlandó vagyok kimerészkedni, az a szerelem, de az is csak azért, mert még jobb meleget és még klasszabb békét ígér. Csak persze oda el kell jutni.

Szóval éljen az erasmus, ahol a parti házhoz jön. :D

Addig meg nagylevegő és iszkiri.

Olyan furcsa, hogy este 9 van, és ma még találkozunk, de még sietnem se kell, mert még mindig órája van.

Nagyon nagyon romantikázós kedvem van, gyertyafényes-békés-beszélgetős-szerelmes összebújást szeretnék és alig bírom kivárni azt az egy órát, ami ennek a beteljesüléséig még hátravan.

Hogyha én bal lábbal kelek, na akkor az ébredés utáni órámban az ég irgalmazzon mindenkinek, aki a közelembe kerül - hittem magamról eddig (és több tanú is alátámaszthatja szerintem, hogy ez így igaz).

Mert akkor aztán hozzámszólnak és jön a haddelhadd - gondoltam magamról, hiszen így is volt mindig, tekintet nélkül arra, hogy kiről volt szó.

És ez a mai reggel, nohát, nem volt egy leányálom, hülye volt a telefonom, nem bírtam elérni Fontos Személyeket, nem kaptam elegendő reggeli puszit, hajjajjajj, csak úgy puffogtam magamban a zuhany alatt.

Na és akkor, megtörtént a csoda, ami ezelőtt soha, de tényleg soha, és senkivel. Lementem a nappaliba, Kit szokásosan bújik valami tankönyvet, csinálok egy teát, elkezdjük szivatni egymást, semmi különös, csak egy nagyon átlagos reggel, egy nagyon átlagos beszélgetésünk nagyon átlagos cseszegetésekkel - és egyszer csak azt vettem észre, hogy virágos jókedvem van, ballábam kedve nyomtalanul tünedezett el, örülök a napnak, a reggelnek, morcosság sehol, hiszti voltnincs, és elképesztő hölgyekurak, soha senkinek nem jött össze ezelőtt (és ebbe beleértek családtagokat, barátokat, barátnőket, imádott emberkéket, mindenkit), de igaz: Kit elmulasztotta a morgásomat reggel.

Aki nem hiszi, járjon utána.

Nagyon sírós vagyok. Tegnap pedig eszembe jutott, hogy vajon mikor is sírtam utoljára. Régebben erre a kérdésre a következő opcióim voltak:
a, tegnap;
b, 3 napja;
c, a múlt héten.

És most, nem tudom. Már naptár alapján is próbáltam rájönni, hátha tudom valami eseményhez kötni, de semmi. Max annyit tudok mondani, mikor egyszer a boldogságtól sírtam.

Lehetséges volna, hogy én, a világ legnagyobb síróbabája, aki állandó jelleggel bőg bárhol, azaz metrón, városban, bárki és bármi előtt, egyszerűen nem sírtam az elmúlt 2 hónapban? Mert azt hiszem, ja. És ez most nem álmegdöbbenés bennem, ilyen kb 6 éve volt. Vagy 10. Esetleg 20. Megkockáztatom, hogy még soha.

És minden pillanatban majdnem fájó, annyira boldog vagyok, egyszerűen ki akar törni belőlem, minden percben kitölt az öröm, ha Vele vagyok, pedig nem vagyunk sülve-főve együtt, de még mennyire nem, de amikor igen, akkor csak az a pillanat van, és csak Ő és csak én, és minden pillanatban kiáltanék, hogy atyavilág, mennyire Minden vagyok Veled, olyan, mintha a lelkünk folyamatosan szerelmeskedne és ez talán most nyálas szöveg, de a legviccesebb, hogy most ez a legkifejezőbb.

"És külön vicc, hogy a nyár legboldogabb 13 óráját egy buszon töltöttem."

Még egy dolog, amiből le lehet mérni, hogy nekem jó e egy kapcsolat (lehet, hogy másoknak ez nem fontos).

Hogy mennyi új gondolatom, kreatív ötletem, alkotó tervem, mély rádöbbenésem, lelki fejlődésem van.

Eddig azt hittem, egy kapcsolatban leáll az ember lelki fejlődése. Mert eddig még mindig leállt.

De nem, nem kell, hogy így legyen, ez az első, amikor úgy vagyok kapcsolatban, hogy sokkal termékenyebb vagyok mentálisan, mintha akár egyedül lennék (pedig azért akkor is elég aktív vagyok belül).

És ennek egy oka van, úgy hiszem: a folymatos szembenézni merés.
Rossz érzés? Hát én ránézek és megfigyelem.
Probléma? Tuti, hogy átbeszélem magammal és aztán Vele is.
Szokatlan helyzet? Jöjjön csak, állok elébe.

Nem futok el semmi elől.

Jutalmul, tele vagyok közös programtervekkel, vágyakkal, kívánságokkal, ötletekkel, metódusokkal, lelki fejlődést leíró oldalakkal, kreatív ajándékokkal, szakmai-szellemi fejlődési tervekkel, újfajta szexualitással, könyvek felé befogadással, úgy összességében, csak úgy buzognak bennem a kreatív energiák, lüktet bennem az életerő és táncot jár az öröm.

Régebben sose tudtam eldönteni, hogy igazából, de úgy tényleg mitől jó egy kapcsolat. Mert nem elég, hogy boldog vagyok benne és nem elég, hogy vidám, önfeledt és fantasztikus, vagy hogy épp mi van kettőnk között. Ugyan már, hiszen az elején minden kapcsolatban jó lenni, könnyedek vagyunk és szerelmesek, akkor még mindenképp fantasztikusak a dolgok, nem?

Hát nem. Én is ezt hinném. De nem.

Onnan tudom, hogy tegnap a kezembe akadt egy régesrégi naplóm, amit pont akkor írtam, mikor ugyanannyi ideje jártam M.mel, mint mostanság Kittel. És a vicc az, hogy a később felerősödő és szakításhoz vezető problémák M.mel az első pillanattól kezdve ott voltak. Minden kis apróság, ami rossz volt, az első egy hónapban megjelent és én láttam és le is írtam őket.

És ez valahol hihetetlen. Hogy azt hihetjük, még semmit sem tudhatunk, de valójában egy hétben is benne van már minden jó és rossz.

Úgy ébredni, hogy belül egy hatalmas kiáltás vagyok, ez az ú legyél velem kérlek, mért nem vagy itt, iszonyatos. Mennyire durván hiányzik már.

Előre látom hölgyekurak lesz itt sírás rívás fogcsikorgatás, minden ami szemszájnak ingere.

Rendkívül könnyű how i met your mother alapon építkezni (legyen ez a holnapi évi dolga), de amikor eljön a holnap, vagy a jövő, akkor az nagy nagy szopás.

Eddig az volt bennem, hogy az enyém az örökkévalóság, most meg rettegek minden egyes pillanattól. Az összes kis aprócska pici mozzanattól, minden miniatűr történéstől. Mert ennek a hétnek már nincs ám folytatása. Ez a hét van és aztán kábé szakadék. Űr. Mélység. Biztos lehet látni ebben a jót, az értelmet, az opciót és a kilátást, de én jelenleg csak egy bazi nagy feketelyukat látok, ami jön és jön és jön és nem tudom kikerülni, mint egy meghatározott időpontú, ezerszázalékosan biztos halál.

Hétfő. Kedd. Szerda. Csütörtök. Péntek? Szombat?

És kész. Ennyi.

És a legdurvább, hogy ez így nem olyan, hogy elmenekülök előle. Nem az, hogy jó jó majd szakítok. Holnap. Hogy majd leteszem a cigit. A jövő héten. Hogy elkezdem a fogyókúrát. Teliholdkor. Nem, ennek egy nagyon szigorú, nagyon komoly és nagyon kegyetlen órapercnyi pontosságú lejárata van és nem tudom elódázni meg elmenekülni előle.

Azon gondolkozok, hogy fogadásokat kötök magammal, hogy mennyire fogok belehalni.

Abból a szempontból nagyon jó, hogy be fog következni valami, amitől rettegek és talán rájövök, hogy nem is annyira rossz. (Vagy de.)