hősünk mostan be-le-lép

Annyira gyermeki napom volt, annak minden pozitív hozadékával együtt, hogy ihaj.

Tegnap mézeskalácsházikót építettünk Kittel és ma szánkóztunk, aztán meglátogattak minket Kicsisrácék, hát ez a hónapom egyik legnagyobb öröme volt (akkora kópé Kicsisrác öccse, nem lehet nem imádni), találkoztam egypár kedves barátkával és azt hiszem mindezek pozitív energia hatására kiötöltem egy villámgyors (najó, páróra melós), személyes, kedvesvicces karácsonyi ötletet és már majdnem meg is valósítottam.

Szerintem ezt rendszeresíteni fogom egész életemben: ha valamit szeretnék alkotni, létrehozni, vagy egyszerűen tevékeny lenni, akkor délelőtt játszok. Igazi játékot, mint a szánkózás vagy a kisgyerekek vagy a társas vagy a fogócska vagy a babákok vagy az örömfőzés-sütés. És a "meló", mint a karikacsapás, úgy fog menni.

Majd figyeljétek meg.

Arra gondoltam, hogy csak egy icipicit, 3 percet panaszkodok, de aztán átjöttem egy olyan géphez, aminek van zenehallgatócskája (a suliban vagyok) és meghallgattam a Discovery I love the whole worldjét és rájöttem, hogy hátbiza, tényleg szép ez a világ, a panaszkodás meg ráér máskor is.

Úgyhogy a megoldható problémáimat megoldom (értsd eszek), a nem megoldhatóaknál pedig megvárom, hogy megoldódjanak.

És nekiállok ngzni szomorkodás helyett.

Azt hiszem, életem egyik legkreatívabb időszaka kezdődött meg.

Idén én vagyok a családi jézuska, úgyhogy a projekt keretében a libriben vettem sok-sok klassz könyvet és a kezembe akadt egy, amit először végiglapozgattam, megkeresve a legfontosabb infokat és a leghasznosabb oldalakat. Néztem én már korábban is ezt a könyvet, de ohh, ugyan már, mit tudnak nekem mondani a prezentációkészítésről.

Aztán beleszerettem. Plusz a prezentációkat abban, amit én fogok csinálni, az egyik leghasznosabb és legfontosabb dolognak tartom. És, nos, ez a könyv fantasztikus, inspirál és odavagyok érte.

A helyzet az, hogy én a világon két dologhoz értek csuklóból:
1. a struktúráláshoz
2. a kommunikációhoz bárkivel
Minden pályaválasztási teszt azt hozza ki, hogy legyek felsővezető. Na isteni, az nem leszek.

A helyzet másik oldala az, hogy olyan munkát kell végeznem,
1. amiben szuperjó vagyok
2. amit imádok.

Logikus következtetés: olyan munkát kell keresnem, amiben struktúrálhatok és kommunikálhatok. És a héten találtam kettőt is, szóval vagy szervezetfejlesztési tanácsadó vagy csapatépítő tréner leszek.

Utánanéztem, hogy milyen cégek keretén belül tudok efféle mókákat végezni, és hát, ha azt mondom, nem nagyon voltak kint jobajánlatok, akkor finoman fogalmazok.. szóval valami extrán ügyesnek kell lennem ahhoz, hogy pl szervezetfejlesztő lehessek, úgyhogy neki is álltam készségfejleszteni.

És a legjobb, hogy miközben csupa-csupa stratégiailag lényeges és szakmailag ösztönző dolgot olvasok és tanulok és gyűjtök és rendszerezek, közben az életről is tanulok.

Néha furcsán is érzem magam: fejlődhetek szakmailag úgy, hogy közben élvezem? Mindig az volt bennem, hogy a munka, ha nem is borzasztó, de legfeljebb érdekes vagy kihívásokkal teli. Nade, hogy lenyűgöző legyen?

Hölgyekurak, ez mesés.
 

Az is eléggé megfogott még hétfőn, hogy valaki megkérdezte az életében igen sok vállalkozást indító, nagyon sikeres üzletembert, hogy mégis hogy van ideje a hobbijaira, az olvasásra, a sportra, a bíróskodásra.

Mire ő azt mondta:
- Ne féljen attól, hogy nem jut ideje valamire. Egy csomó embert ismerek, aki állandóan elfoglalt, de valójában a napja felét nem tölti semmivel. Azt hiszik, hogy csinálnak valamit, de közben nem csinálnak.

Elkezdtem gondolkodni és tényleg így van velem is. Amikor nincs extrán sürgős dolgom, nem rohangálok egész nap föl s alá, akkor ahelyett, hogy hasznos dolgokkal tölteném el az időmet (pl. pluszfeladatot csinálnék, festenék, sportolnék, tanfolyamra járnék, nyelvettanulnék, rajzolnék, előre tanulnék, sütitsütnék, ötleteket ötölnék, zenélnék stb.) sokkal hajlamosabb vagyok elcseszni az időmet (azaz sorozatot nézni, blogokat olvasni, internetezni, az msnt szerencsére úgy-ahogy kiiktattam).

Úgyhogy ez ellen hogy tegyek valamit, maximálom a dolgokat.
Kedvenc blogokat csak minden 3. nap olvashatok.
Nem internetezhetek céltalanul egy óránál többet (ebbe a saját blogjaim olvasása is beleszámít!!).
Max heti 2 sorozatot és 1 filmet nézhetek meg.
És minden nap fel kell mutatnom valami hasznos dolgot (50 oldalt egy jó könyvből, 90%os zht, önkifejező alkotást (kivéve blog, az nem számít plusznak), új ötletet, előretanulást, bármi új kipróbálását, egyóra sportot vagy félóra tornát, 50 kijegyzetelt oldalt vagy egy átvett témakört, félóra gitározást, új lényeges szakmai infot, kreativitást vagy tudatos jövőtervezést stb).

Pl. ma: 50 oldal Alan Greenspan (zseniális) könyvéből.

Mennyire ironikus, hogy épp meghozom életem egyik legfontosabb és nagy valószínűséggel egyik legjobb döntését (ezt onnan tudom, hogy a lelkem folyamatosan sikongat örömében), és szinte mindenki azt mondja, hogy fúúúj, hogy hülye vagy, hogy megbánod, hogy jusson eszedbe, hogy mi megmondtuk, és kezdem valódi csodának érezni, hogy vannak olyanok, akik engem tényleg látnak, és tudják, hogy ez így lesz a legjobb, mert innen bármi is lesz, az nekem jó lesz, és nem a félelem  motiválja őket, hanem a szeretet. Nagyon vicces, hogy ezek nem azok az emberek, akiket a legközelebbállóknak mondanák, mert ők elvakultak a közelségtől és a félelemtől.

De akkor is, elképesztő érzés, hogy csináltam valami óriásit, egy nagyonklasszat, ami sokkal több, mint egy nyüves vizsga vagy érettségi, de míg azokat mindenki megünnepli, ezt mindenki elítéli.

Ha választhatnék, azt mondanám, most ünnepeljetek engem, most érdemlem meg, most örül a lelkem.

Noha egyesek szerint a How I met your mother hülyeség, néhány dolgot mindenképp lehet belőle tanulni.

Például tekintsük meg, kik voltak Ted igazi, nagy szerelmei. A helyes, kedves lányok, akiknek nem kell tökéletesnek lenniük. Nem bombanők, őket a nőcsábász Barney szereti csak.

Mellesleg nem akarok abba a hibába esni, hogy éveket elhúzok azzal, hogy mindenkiben az első (második) nagy szerelmemet keresem, aki tökéletes volt. Majdnem.
Például el kéne fogadni, hogy egyes tulajdonságai, amiket szerettem, másokban pont ellentétesek, de ezt is lehet szeretni bennük. Ugyanúgy, mint amit Eszti írt. Vagyis őszintén szólva nem tudom, hogy akkor most mit is támogattál Eszti, de talán pont ez benne a lényeg. Hogy ami elsőre rossznak tűnik, az lehet jó is, és fordítva. Várjuk ki a végét, mint a székelyes viccben. Hátha valami furcsa, szokatlan, netalántán elítélendő helyzetből egy egészen klassz dolog sül ki. Teljesen fölösleges ennyit agyalni, és talán kifejezetten rossz, hogy folyton kényszeresen megpróbáljuk kitalálni, hogy mi is lenne a legjobb nekünk. Mert honnan tudjuk, hogy végül az lesz a legjobb? Ami ma jónak tűnik, holnapi szerencsétlenség csírája lehet, és ami ma borzasztó, holnap abból fakadhat a legnagyobb örömünk, erre nagyon köznapi példák vannak, ha megnézünk egy hosszabb folyamatot, a legtöbb így alakul.

Úgyhogy lehet, hogy mostantól kikapcsolom a kattogást, ami az agyamat uralja és egyszerűen csak élek, teszem, ami örömet ad, nem ítélkezem emberekről és helyzetekről és megpróbálok a pillanatban a legjobb lenni. Olyan, mintha sodródnék az árral, de nem. Mert valamit kikötök. Csak annyit, történjen velem a legnagyobb áldás. Aztán a többit rábízom az életre.