Noha egyesek szerint a How I met your mother hülyeség, néhány dolgot mindenképp lehet belőle tanulni.
Például tekintsük meg, kik voltak Ted igazi, nagy szerelmei. A helyes, kedves lányok, akiknek nem kell tökéletesnek lenniük. Nem bombanők, őket a nőcsábász Barney szereti csak.
Mellesleg nem akarok abba a hibába esni, hogy éveket elhúzok azzal, hogy mindenkiben az első (második) nagy szerelmemet keresem, aki tökéletes volt. Majdnem.
Például el kéne fogadni, hogy egyes tulajdonságai, amiket szerettem, másokban pont ellentétesek, de ezt is lehet szeretni bennük. Ugyanúgy, mint amit Eszti írt. Vagyis őszintén szólva nem tudom, hogy akkor most mit is támogattál Eszti, de talán pont ez benne a lényeg. Hogy ami elsőre rossznak tűnik, az lehet jó is, és fordítva. Várjuk ki a végét, mint a székelyes viccben. Hátha valami furcsa, szokatlan, netalántán elítélendő helyzetből egy egészen klassz dolog sül ki. Teljesen fölösleges ennyit agyalni, és talán kifejezetten rossz, hogy folyton kényszeresen megpróbáljuk kitalálni, hogy mi is lenne a legjobb nekünk. Mert honnan tudjuk, hogy végül az lesz a legjobb? Ami ma jónak tűnik, holnapi szerencsétlenség csírája lehet, és ami ma borzasztó, holnap abból fakadhat a legnagyobb örömünk, erre nagyon köznapi példák vannak, ha megnézünk egy hosszabb folyamatot, a legtöbb így alakul.
Úgyhogy lehet, hogy mostantól kikapcsolom a kattogást, ami az agyamat uralja és egyszerűen csak élek, teszem, ami örömet ad, nem ítélkezem emberekről és helyzetekről és megpróbálok a pillanatban a legjobb lenni. Olyan, mintha sodródnék az árral, de nem. Mert valamit kikötök. Csak annyit, történjen velem a legnagyobb áldás. Aztán a többit rábízom az életre.
