Mennyire ironikus, hogy épp meghozom életem egyik legfontosabb és nagy valószínűséggel egyik legjobb döntését (ezt onnan tudom, hogy a lelkem folyamatosan sikongat örömében), és szinte mindenki azt mondja, hogy fúúúj, hogy hülye vagy, hogy megbánod, hogy jusson eszedbe, hogy mi megmondtuk, és kezdem valódi csodának érezni, hogy vannak olyanok, akik engem tényleg látnak, és tudják, hogy ez így lesz a legjobb, mert innen bármi is lesz, az nekem jó lesz, és nem a félelem motiválja őket, hanem a szeretet. Nagyon vicces, hogy ezek nem azok az emberek, akiket a legközelebbállóknak mondanák, mert ők elvakultak a közelségtől és a félelemtől.
De akkor is, elképesztő érzés, hogy csináltam valami óriásit, egy nagyonklasszat, ami sokkal több, mint egy nyüves vizsga vagy érettségi, de míg azokat mindenki megünnepli, ezt mindenki elítéli.
Ha választhatnék, azt mondanám, most ünnepeljetek engem, most érdemlem meg, most örül a lelkem.
