Mindenkinek van a fejében egy kórus.
Ez rosszabb esetekben nem csak az ember fejében létezik, hanem valódi emberek alkotják.
A kórus, ami azt mondja, mit gondol most a helyzetről, amiben vagyok, a világ. A kórus, aminek mindenről megvan a véleménye, amitől tántoríthatlan. Hogy mikor mit kellene tenni és mit illik tenni. Hogy ha nem azt teszi valaki, amit szerinte tenni kéne, akkor az mit jelenthet. És csak mondják, csak mondják, csak mondják.
Legtöbbször teljesen mást mondanak, mint a szivem, de mostanáig mégis mindig hallgattam rájuk. Hiszen amit mondanak, az logikus, és különben is, "ők jobban tudják".
Most már ez nem így van. Ha a kórus 8 fiúból áll, ha csak a fejemben jelenik meg, ha magam előtt látom, ahogy csóválják a fejüket, engem mindez nem izgat és ez megkönnyebbülés. Nem törődök a koncepciókkal, a hagyományokkal, hogy minek hogy kellene lennie. Hiába rúgtam fel eddig minden szabályt, ha az íratlanokat követtem.
És ha nem kapok smst egy napig, hát nem aggódom halálra magam, ha a szívem szerint fölösleges lenne.
Ha féltékenynek kéne lennem mindenki szerint, nem leszek az, ha a szívem szerint nyugodt lehetek.
Olyan jó érzés túllépni azon, ami hamis. És a legjobb, hogy ez még csak nem is lázadás a szó szoros értelmében. Ez lázadás, de igaziból.
