Kábé 15 éves koromtól kezdve folyamatosan fogytam, aztán most nyáron híztam pár kilót és egy hónapja küszködök, hogy leadjam, és semmi.
Nem olyan vészes, nem is nagyon látszik kívülről, de engem nagyon zavar, mert szerettem magamhoz képest csontsovány lenni, most pedig magamhoz képest dundi vagyok.
Csináltam mindenfélét, elkezdtem számolni a kalóriákat, alig ettem, rengeteget kezdtem mozogni (többszörösét, mint eddig) és azt hinnék, hogy fogyok, de nem. Ha szerencsém van, nem hízok, időnként picit kevesebbet mutat a mérleg és ennyi.
Annyi kétségtelen, hogy az utóbbi időben nagyon boldog vagyok. Valahogy nálam úgy működik, hogy ha rossz kedvem van, akkor mereven elutasítom az evést és kábé egyáltalán semmit nem eszek. Ha boldog vagyok, akkor meg szeretek élni, szeretek létezni, szeretek mindent, szeretek enni is, úgyhogy nem koplalok.
De így ma ráálltam a mérlegre és nagyon elkeserítő volt, és akkor úgy döntöttem, hogy basszameg, leszarom. Ha a testem úgy döntött, hogy most konstansul öt kilóval több akar lenni, hát könyörgöm, legyen. Annyit megtehetek, hogy továbbra is mozgok, figyelek arra, hogy mennyit eszek, de annak, hogy stresszelem magam ezen, amit úgy tűnik, nem tudok sehogyse megváltoztatni, semmi értelme. Majd ha boldogtalan leszek, úgyis sittysutty lefogyok. Addig meg figyelek a részletekre. Hogy ha van mit fogni a csípőmön, azért legyen szuperizmos lapos hasam. Ha most vastagabb egy picit a lábam, akkor legyen legalább szép izmos és vékony a derekam. És ennyi, csááá.
(Mellesleg azért sincs értelme ezen szórakozni, mert minél többet kattogok rajta, annál jobban előhozom a fogyás akarását. A fogyást meg annál jobban gátolom.)
