Az elmúlt napokban több tulajdonságommal is meghökkentem és kissé megijesztem saját magam.
1. Csináltam egy (elég klassz) eseményt facebookon, és annak ellenére, hogy jönnek már 80an, nem vagy talán jönnek kb 50-50en. A nemeket pedig személyes sértésnek veszem és annak, hogy engem utálnak, és akiket ismerek és nem jönnek, azoktól kifejezetten rosszul esik. Ez beteges, le kéne szarnom. És egyáltalán nem kéne foglalkoznom másokkal semmilyen szinten sem. Ehhez képest kábé semmi mást nem csinálok, mint azon kattogok, hogy szeretnek-e az emberek, ahelyett, hogy eldönteném, kik fontosak, és csak az ő véleményük érdekelne, a többiekére meg tennék.
2. Megtaláltam ezt az oldalt és elkezdtem rajonagni érte. Komolyan, szerelmes vagyok belé, a könyvjelzőim között az első helyen szerepel. Nagyon jó helyen vagyok a közgázon.
3. Rájöttem, hogy a tárgyak eltűnését és felbukkanását sorsszerűnek tekintem. Kábé úgy állok hozzá, hogy ha valami elveszik, az el akart veszni, majd meglesz, ha vissza akar jönni. Ami még rosszabb, ez nálam nemcsak egy elmélet, hanem tapasztalati tény. Nehezen tudom eldönteni, hogy ezt egy magasabb fokú összefüggéseket észrevevő szemléletmódnak vagy agybuggyanásnak higgyem-e.
4. Mostanában vacsorára egy szelet sonkába tekert savanyúkáposztát eszem. És imádom.
