Nem is nagyon tudom megmondani, mi alapján vannak blogszakaszaim. Mi alapján döntök úgy, hogy lépnem kell és hirtelen vége, mi alapján kezdek írni egy másikat és mi alapján térek vissza.
Erasmuson nem voltam képes ezt a blogot írni, az ottani kalandokról egy másik blog szól. De nem akartam én januárban befejezni a sanssouci-t és most meg nem akarok folytatni egy olyan blogot, ami egymillió fájdalmat cipel el magában.
Nagyon más voltam ott kint.
Kezdem azt hinni, hogy ez csak az én nyomiságom, mert Erasmuson mindenki trallala és csillivilli és hú de jól érzi magát, na hát az én személyiségem és élethelyzetem nem volt alkalmas erre, én kegyetlenül szenvedtem.
Januárban úgy mentem el itthonról, hogy egyszerűen tökéletes volt az életem. Tele voltam nagyon jó barátokkal és néhány klassz és vicces baráti társasággal, egy fantasztikus párkapcsolatot hagytam itt, támogató volt a családom, az otthonomba jó volt hazatérni, a suli inspirált és előrelökött és nem vágytam semmire, minden a legnagyobb rendben volt, minden napomra jó volt felébredni és folyamatosan a tudatában éltem annak, hogy mennyire boldog vagyok.
És akkor elmentem. Egy olyan helyre, ahol egy barátom sem volt. Ahol hiányzott a szerelmem. Ahol a lelkem kábé nihilt élt meg. Ahol kontrollált és fegyelmezett voltam, ahol nem éltem meg úy igazán semmit. Ahol gyűlöltem a szobát, ahol éltem, ahol a konyha olyan koszos volt, hogy három hónapig salátán éltem. Ahol nem volt mély emberi kapcsolatom senkivel, ahol senki sem szeretett, ahol senkit sem szerettem, ahol az egyetlen pozitív dolog a szakmai fejlődésem volt.
Gyűlöltem. Szenvedtem. Találkozásról találkozásra éltem Kittel. Az utolsó hónapban órára pontosan tudtam, hogy mennyi van még hátra és rengeteget aludtam, mert addig is telt az idő. És tanultam és fejlődtem. Buliztam ugyan heti párszor és részt vettem sok programon, de valójában én nem voltam ott. Én lélekben Budapesten voltam. Azt hittem sose érek haza, és mikor a repülőről megláttam a Dunát, elkezdtem zokogni, mert alig tudtam elhinni, hogy vége van. Az elmúlt hetekben a visszaidomulás a "régi" környezethez egy fél picikét sem volt nekem nehéz.
Most itthon vagyok és néha még mindig kísért az erasmus, mint egy rossz álom. Néha még mindig nehéz elhinnem, hogy itt vagyok, hogy az elmúlt 3 hétben még mindig nem tudtam találkozni a sok-sok emberrel, akivel szerettem volna, hogy ez Budapest, ez a hely, amit imádok, hogy a családommal élhetek békében, hogy a szerelmem mellett ébredhetek, hogy azt a munkát csinálhatom, amit imádok, hogy nyugodtan bőgök az utcán, mert ez az otthonom. Egymillió nehézség fog jönni az életemben, de ez itt akkor is az otthonom lesz és örökké biztonságban leszek itt.
Hazaértem. Ide, hozzá, hozzájuk.
Kicsit változtam, de ugyanaz maradok. Tudom, hogy nagyon erős vagyok belül, de én erős többé nem leszek. Hogy mi értelme volt? Most ezt még nem látom. Ki fog derülni. Majd. Hogy én jól csináltam e? Abszolút nem. De jobban nem tudtam, mert a felületesség és beleengedődés saját magam megtagadása lett volna. Próbáltam, de a lelkem ellenkezett.
Istenem... köszönöm.
