Ismét micsoda fejlődés: most már varródanival mondom el, mit érzek. Mit nekem Quimby, Kispál, SzabőLőrinc, hahh!
Hát ennyivel könnyebben lehet venni az akadályokat így ötödszörre.
"Elég idült idill ez, még hogyha idill is.
A szíved az enyémmel nem kompatibilis.
Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem.
Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen."
"Mért van két kis lábujj közt köz?
Ott lakik a lábujjközszösz."
"Vannak ezek a pillanatok, amiket az emlékezet
később óhatatlanul kirostál,
mikor áll az ember mondjuk a pirosnál
egy kocsival, tehát ezen belül
még pontosabban ül,
egész pontosan az anyósülésen
ül ez az ember, és nem
a volánnál, ami eleve rossz már,
és a fejében mindenféle gondolat motoszkál,
hogy például mi volna, ha az idő megnyílna néha résnyire,
és ezen a résen ilyenkor más pillanatokba lehetne nézni be, Ű
ahogy fényképeket szoktunk nézegetni, csak
itt az ember azt mondaná: nicsak! Ekképpen
kiáltana föl az ember, hogy nicsak, hát ki ez a lány ezen a képen?
Vajon nem ismerem még, vagy (istenem!)
lehet, hogy ismerem?
Csak ennyire másféle frizurát
hordott itt három évvel ezután?
Szóval ugyanolyan könnyen,
ahogy az ember előrelapoz egy könyvben,
hogy megtudja, húsz oldallal
később mi lesz a gikszer
ipszilonnal vagy iksszel,
úgy csapnánk föl a jövő
fényképalbumát,
és az ember olyasmit látna néha, amivel nem is kalkulált."