Csé mellesleg hazajött, holnap reggel találkozom vele és igazából ez annyi érzést kelt bennem, hogy baromira örülök neki.
Egész hétvégén, mikor majdnem halálunkat leltük a szakadékokban (de tényleg), többször is eszembe jutott, hogy basszus, mennyire jó lesz már újra látni.. nem kelt bennem már semmilyen pasijellegű érzést, hanem úgy gondolok rá, mint egy régi osztálytársacskámra, akit nagyon szeretek.
Persze ehhez sok minden hozzájátszott, hogy így alakulhasson.
Elsősorban, a csúcson hagytuk abba, és semmit sem csesztünk el, csak szépet és jót adtunk egymásnak.
Másodsorban, talán ha valakit ennyi mindenre tanítottam, ha valakit egy csomó mindenre ráébresztettem és megváltoztattam az életét, arra sose fogok tudni másképp nézni, mint örömteli kedvességgel. Főleg mert szerintem jó irányba megy, és keresi magát, és egyre klasszabb ember lesz és ezt szuper látni és szuper azt remélni (tudni), hogy talán ehhez én is hozzátettem.
Harmadrészt, nem szakadt meg a kapcsolat. Nem volt a szó szoros értelmében napi kapcsolat, de tudtunk egymáról sokat, beszéltünk, egymás képeskönyvei voltunk erről a nyárról. És tudtunk egymás szerelmeiről is, és át tudtuk alakítani a kapcsolatunkat barátsággá.
Ezt persze még mindig tönkreteheti, ha a gyagyás Csé elkezd rámnyomulni, de ez remélhetőleg nem fog megtörténni és minden nagyszerű lesz. És emellett, még mindig nem akarok vele barát maradni. De néha pár szó, néha egy mondat és néha egy kis összekacsintás, ha ebben kimerül a kapcsolatunk, de ez megmarad, az isteni lesz.
