Nagyon tanulságos volt a mai kis intermezzo, mert semmit nem értettem belőle (de le kell szögezni, hogy én voltam a szemét, csak azt nem tuom, hogy miért). A következőket vontam le:
1. Nagyon sokat kell csendben és természetben lenni, lehetőleg csak ülni, semmit se tenni, hogy ne mozogjon a testem, mozogjon helyette a lelkem.
2. Amit még régen tudtam, mert megvolt a Spielhózni című könyv, az idők során ellenben elfelejtettem a könyv elvesztésével párhuzamosan:
"A szakítástól kicsit sem kell félni, ugyanis csak azért következik be, mert a kapcsolatnak már úgyis (régen) vége van. A szakítás egy meglévő, sokszor igen fájdalmas, kőkemény tényt tesz nyilvánvalóvá annak is, aki még nem vette észre. Ha egy kapcsolat megérett a szakításra, hosszútávon mindenki jobban jár (még az a fél is, aki akkor szinte belepusztul), ha az bekövetkezik, mint ha nem. A szakítás egyébként az egyetlen akció, amely megakadályozhatja, hogy nehezen élhető, szörnyű gyötrődésekhez vezető házasságok alakuljanak ki. Nagy baj, hogy nem minden kapcsolat szakad meg, amelyik megérett rá."
Nekem most a vége a lényeg. Nem akarok olyat, amilyet el tudok képzelni és csak egyfélét tudok elképzelni, minél többet látok. A könyv meg kéne vissza.
3. A szakítás ebből fakadóan olyasmi, hogy nagyon szeretlek, de a kapcsolatunkat már csak a démonaink uralják, a rossz tulajdonságaink, a negatív oldalunk, nem pedig MI. Nem tudjuk a démonokat kirúgni, és velük nem maradhatunk együtt. Ennyi.
