Rendkívül könnyű how i met your mother alapon építkezni (legyen ez a holnapi évi dolga), de amikor eljön a holnap, vagy a jövő, akkor az nagy nagy szopás.
Eddig az volt bennem, hogy az enyém az örökkévalóság, most meg rettegek minden egyes pillanattól. Az összes kis aprócska pici mozzanattól, minden miniatűr történéstől. Mert ennek a hétnek már nincs ám folytatása. Ez a hét van és aztán kábé szakadék. Űr. Mélység. Biztos lehet látni ebben a jót, az értelmet, az opciót és a kilátást, de én jelenleg csak egy bazi nagy feketelyukat látok, ami jön és jön és jön és nem tudom kikerülni, mint egy meghatározott időpontú, ezerszázalékosan biztos halál.
Hétfő. Kedd. Szerda. Csütörtök. Péntek? Szombat?
És kész. Ennyi.
És a legdurvább, hogy ez így nem olyan, hogy elmenekülök előle. Nem az, hogy jó jó majd szakítok. Holnap. Hogy majd leteszem a cigit. A jövő héten. Hogy elkezdem a fogyókúrát. Teliholdkor. Nem, ennek egy nagyon szigorú, nagyon komoly és nagyon kegyetlen órapercnyi pontosságú lejárata van és nem tudom elódázni meg elmenekülni előle.
Azon gondolkozok, hogy fogadásokat kötök magammal, hogy mennyire fogok belehalni.
Abból a szempontból nagyon jó, hogy be fog következni valami, amitől rettegek és talán rájövök, hogy nem is annyira rossz. (Vagy de.)
