Hát, jobb híján elmesélek mindent.
Alkuszékkal ez a hétvége (igazából csak másfél nap, de éveknek tűnt) nagyon érdekes volt, és arra döbbentett rá, hogy én szeretek velük lenni, de néhány óra bőven elég belőle.
Egy este után rájöttem, hogy a szervezetem nem fogad be több piát/cigit/füvet és ezért is én vezettem ma éjjel fel pestre, és erre különben nagyon büszke vagyok. Sztori: feljöttek hárman az egyik fiú barátnőjéért pestre, és lekésték az uccsó vonatot, úgy volt, hogy nem tudnak lejönni, jött M. (mindjárt lesz szó róla is), hogy nálam van jogsi és nem ittam (csak délután füveztem, de az már rég letűnt), fel kéne menni értük, mert különben bukták. Mondtam okés, igaz nem tudok nagyon vezetni és még életemben nem vezettem ilyen sokat, pláne ismeretlen helyen, pláne az éjszaka közepén, pláne szaros kicsi utakon, node, sebaj, menjünk. Csak éppen 4 embert kellett volna levinni, egyedül meg nem mertem vezetni, M.nek jönnie kellett mindenképp, de így hogy férünk be. Aztán eszembe jutott, hogy vasárnap délelőtt amúgy is hazajönnék, bulizni addig nem is nagyon buliznék, úgyhogy én akár haza is jöhetek, visszafele meg vezethet az egyik lány, akiért mentünk. Ez a picit bonyolult sztori, viszont ami a lényeg belőle, hogy én azóta nem voltam ilyen büszke magamra, mióta 7évesen én vittem le a gokartpályán egy csomó ovist. Ez is olyan volt, mint amikor nem vagyok teljesen biztos benne, hogy képes vagyok valamire, és aztán bebizonyítom magamnak, hogy debizony, képes vagyok! Szuper érzés.
Alkuszék viszont nekem rejtélyek. Én nem vagyok képes ennyire szétcseszni magam, még ha akarom se, kora reggel másnaposan kezdeni inni és megállás nélkül füvezni, rejtély, hogy csinálják, és nekem egy kicsit ijesztő is, mindenki annyira szétszívott arcú, hogy az megdöbbentő. Tanulság, egy nap belőlük bőven, nagyon bőven elég.
