Régebben olyan büszke voltam magamra, hogy tudok különbséget tenni.
A hasznos és haszontalan dolgok között például. Aközött, hogy mire akarom fordítani az időmet. Hogy abban a pillanatban épp mi éri meg. És mindig tudtam, hogy mi az, amit meg kell csinálnom - és azt megcsináltam, de azt is tudtam, hogy mi az, amit leszarok - és azzal meg nem stresszeltem magam.
Az elmúlt hétben viszont munkamániát kaptam, és ez borzasztó. Nem tudok nyugodtan lebzselni és semmittenni, mert rögtön lelkiismeretfurdalásom lesz. Annyira felbuzdultam az eddigi sikereimen, hogy elkezdtem a többit is hajhászni, és kényszerem van tanulni, akár előre vizsgaidőszakra, de ha nem, akkor is bennem van a kell: házimunkát csinálni kell, Kuttyal foglalkozni kell, Anyát ápolni kell, hasznos dolgot tenni kell.
Borzasztó, felnövök, vagy mi a fene? Ma órákat statoztunk az Ancival, kezelésbe vett a fogorvos, megfőztem a hétvégére és egyáltalán nem érzem extrán produktívnak a napot. Felnövök, vagy mi a csuda? Még a hűtőben is átpakoltam a kajákat, sőt egyeseket felcímkéztem (!). Ez valami borzasztó.
(Oké, azért a helyzet annyira nem rémes, ha azt vesszük, hogy a statozás közben szupifinom kávékat iszogattunk, és az elmúlt 1 napban majdnem az egész Twilight könyvet elolvastam, dehát akkorisss. Nem a dolgozással van bajom, dolgozhatok tőlem látástól vakulásig, de képesnek kell lennem bármikor bármit leszarni-lazán venni, tessék egyetemistához méltóan viselkedni.) (Igen, tudom, hogy akkor péntek este nem főznöm kéne, de ez egy hosszú történet és teljes mértékben a kedves T. gonoszsága miatt történt csupán.)
