hősünk mostan be-le-lép

Mondjuk mindenkit.

 Nem mintha band lenne, de mondjuk, hogy most calvin harris lesz a kedvenc előadom.

Amúgy annyira dühös vagy.. (update: itt leírtam volna, hogy milyen dühös vagyok, amiért a leendő vállalkozásunkat elképzelhetően jogos kritika érte egy, a témában szakértőtől és erről rájöttem, hogy ultraárzékeny vagyok arra, mikor akár a saját szabadságjogom, akár bárki másé sérül, de sajnos a kollégám elrángatott interjút csinálni egy ügyfélhez.

Sose lesz még egy ilyen munkahelyem és holnap lesz az uccsó munkanapom benne. Tuti graduation goggles várható.)

 Ez nagyjából a legegyértelműbb, csak egy altatódalom van.

Coldplay - Message

 Most leellenőriztem, elénekeltem a hiperkarmáékkal és ennek a dalnak tényleg kívülről tudom minden szavát, ami azért vicces, mert nagyjából négy éve nem hallgattam meg. Viszont emlékszem, hogy egyszer, lehettem olyan 14 éves, szlovákiába mentünk valahova kirándulni a családjainkkal a Bütyi meg én (aki egy akkori jójójó barátom volt, csak aztán lett egy enyhén basáskodó barátnője és eltűnt sokak életéből) és ültünk a buszon, a baloldali sorban, én ültem az ablak mellett, mellettem a Bütyi és nem volt kedvem épp vele beszélgetni és cirka nyolcvanszor meghallgattam ezt a számot, míg meg nem tanultam kívülről. Még bosszankodtam is, hogy ilyet, már huszadszorra hallgatom és még mindig nem megy. Utána viszont úgy látszik, a hosszútávú memóriámba került hála az égnek. (Az a benyomásom, hogy a memóriám tökéletesen múkodik: minden ilyen jellegű hasznos infot megtart és minden exekhez kapcsolódó élményt önkéntesen delete-el. Mérhetetlenül praktikus és kedves a szürkeállományom.:))

Hiperkarma - Zöldpardon

 Na ezekből el vagyok árasztva teljesen, úgy tűnik, a fejemben a toplista úgy néz ki, hogy elsősorban eseményekhze, másodsorban emberekhez, harmadsorban helyekhez kötök dalokat.

1. Edemmel és Panduval hihetetlenül nagyot partizunk a halloween bulin, Edemen csíkos napszemüveg van és hátracsapja a fejét és nevet, Pandu önfeledten, senkit szinte észre sem véve partizik és azon gondolkozom, mennyire szeretem is őket.

2. Ancsurékkal Belgiumban bulizunk óriásiakat erre a számra, a hostelbe, ahol a maastrichtiakkal vagyunk, egy órával ébresztő előtt érünk vissza a biciklilopótársammal, majd felszállunk a buszra, teljesen készek vagyunk, a buszban pedig partizenét raknak be és amikor erre a számra automatikusan táncolni kezdek az ülésemen, akkor jövök rá, hogy azért nem vagyok másnapos, mert hupsz, még mindig részeg vagyok.

3. Még annoanno, mikor összejövünk Bibionéban Kittel, na arról a buliról nem sokra emlékszem, de hogy ez a szám sokszor volt és táncoltunk is rá, arra tisztán.

4. Életem első fesztiválja, 15 éves voltam, a SZINre mentünk az unokatesómmal és egy barátnőmmel, nem ismertem sem a kispált, se semmit, vagy 3 napig ezt a dalt hallgattam, hogy a koncertre legalább ezt tudjam, és amikor elkezdték játszani, én annyira, de annyira boldog voltam, az a fajta, mikor már nem is ugrálsz, konkrétan pattogsz az örömtől.

5. 2009 május, áronékféleparti, parti Jacknél Kapolcson. Annak az egész 3 napnak egy olyan hangulata volt, hogy az hihetetlen, fantasztikus volt, egyszerűen leírhatatlan.

6. Charlotte-tól jövünk szerenádról, a budai oldalról megyünk le a városba, a Totó vezet, de a kocsiban van még jópár emberke, a Danka meg az Ákos meg talán az Évi és azon gondolkozom, hogy mennyire szeretem őket.

 Hát én ezt a dalprojektet ma majdnem elfelejtettem, helyette ugyanis mindenkit egy fantasztikus viccel traktáltam*, na az katasztrófa is lett volna (hahha), de aztán eszembe jutott (hála az égnek). Nos ez a dal nem másmilyen helyszínre emlékeztet, mint Maastricht-ban a koli előtti körforgalom kolihoz közelebbi részére, miközben én a biciklin ülök. Hogy miért, azt ne kérdezze senki, nem tudom, de mit tegyek, ha ez ugrott be. 

*Kisállatok utaznak egy kisbusszal. Heten vannak, Maci vezet.
Egyszer csak Maci észrevesz egy halat, aki stoppol.
Megállnak.
- Sziasztok, elvisztek?
- Persze, de már nem tudsz leülni, minden hely foglalt.
- Nem baj, ha nem tudok leülni, csak vigyetek el!
- Ok.
Elindulnak, már egy ideje úton vannak, mikor Maci megszólal:
- Jézusom, észrevettétek, hogy a NYOLCADIK UTAS A HAL ÁLL?

Arseneum - Rumadai. Erről nem is lehet mit mondani. :)

 A héten veszekedtem Anyával valami hülyeségen és Apa is közbeszólt egy picit. Csak annyit mondott, hogy nem igaz, hogy Andris meg én nem vagyunk képesek rendet tartani és a mi nevelésünket kénytelenek voltak feladni már rég és erről hirtelen beugrott az, amit egyszer régen mondott nekem nagyon komolyan és ez nagyon mélyen be is rögzült aztán. Akkor azt mondta, hogy szép vagyok és okos vagyok, de semmi több és ez mérhetetlenül fájt, mert annyit jelentett, hogy gyakorlatilag semmilyen emberi értékem nincs és nem hogy elég jó nem vagyok, semennyire nem vagyok jó.

Azért ez egy kicsit megmagyarázza, hogy miért nehéz nekem egyedül, magamtól elhinnem, hogy elég jó vagyok és hogy miért keresek mindig valakit, aki támogat és mellettem áll és elmondja, hogy igenis eléggé jó vagyok. Hát, például ezért.

De aztán gondolkoztam ezen és rájöttem, hogy valójában nem is nagyon tudom megmondani, hogy én személy szerint mitől tartok egy embert jónak. Mármint, ha tudnám magamról, hogy márpedig én egy nagyon jó ember vagyok, akkor büszkén mászkálhatnék az utcán és rendben lennék magammal de teljesen, de ha nem tudom, hogy mitől lesz az én szememben valaki jó, akkor ez nehézségekbe ütközhet.

Tehát.

Szerintem egy jó ember:

- nem ítélkezik sem másokon, sem saját magán: megérti, hogy mindennek megvan az oka és mindig mindenki a tőle telhető legjobb döntést hozza.

- többet lát meg másokban, mint a többiek saját magukban.

- mindenkivel, akivel csak találkozik, úgy viselkedik, hogy a másik azt érezze, méltó a megbecsülésre.

- örömöt és békét hoz mások életébe. (A békét itt úgy értve, hogy megnyugszanak és nem lesznek zavartak, nem az egyhangúságra utalva. Egy jó ember lehet szerintem pörgős és vidám és életteli, sőt.)

Nos. Ennyi talán elég is. Hát nem valami könnyű, az biztos és jogos, hogy előjött bennem, mert nem mondhatnám, hogy teljesen megfeleltem volna ezeknek a feltételeknek az elmúlt időkben. De eddig nem is tudtam róluk, persze. És mostantól megteszek mindent ennek az érdekében.

És amúgy, ha ezeknek megfelelően viselkedek, hát leszarom, hogy konkrétan mit csinálok és annak mi az erkölcsi, társadalmi, gazdasági, akármilyen megítélése, leszarom, hogy mit mond róla a családom, a barátaim meg a Süti, ha mindig így viselkedek, nagy-nagy vállveregetések nyertese leszek. (Hú erről jut eszembe, hogy jövök magamnak ugyebár egy kávésbögrés termosszal. Nem vagyok valami megbízható önmotiváló.)

Két fontos dolog van, egyrészt, hogy ma van életem egyik legfontosabb napja (mert abszolút szabadságot nyertem, döbbentem rá), másrészt, hogy most összekutyulnék két dolgot, mert úgy sejtem, ki fog sülni belőlük valami vicces.

1. Csak rajtam múlik mától kezdve, hogy mit kezdek az életemmel. Ugyanis rádöbbentem, hogy a kicsit is konvencionális embereknek három dolgot meg kell tenniük az életükben: óvodába kell járniuk, iskolába-gimibe kell járniuk, végül egyetemre kell járniuk - és én mindezekkel kész vagyok! Mától az életemet úgy élem, ahogy akarom, nincs több kötelező dolog, amit el kell végeznem, mától szabad vagyok bármi és bárki és lenni, bármit is tenni és bárhova menni. És miután csak rajtam múlik, hogy mennyire leszek boldog és sikeres és senki máson, és miután bármit el tudok végezni, ha elég nagy a motivációm és van hozzá egy határidőm, ez hatalmas ajtókat tár ki előttem.

Van valami gyönyörű abban, ahogy az ember életének a felelőssége lassacskán teljesen rámarad. Azt hiszem, a gimi után van az a pont, hogy csak rajtunk múlik, milyenek lesznek és maradnak a baráti kapcsolataink és az egyetem utolsó vizsgája után van az a pont, hogy csak rajtunk múlik, milyen élvezetesen és örömmel töltjük az időnket.

2. És ehhez hozzájön még egy fantasztikus dolog: hogy kezdem megtanulni, hogy attól, hogy az életem egyik területe problémás (ezt drámaian nyugodtan nevezhetnénk katasztrofálisnak is, de minek), ennek nem kell a teljes egészre kihatással lennie. Vagyis, oké, mondjuk a szerelmi életem szar. De ezt külön kell választani attól, hogy milyen a munkám, hogy milyenek a baráti kapcsolataim, hogy mik a hobbijaim, hogy milyen a családom - és ha ezektől különválasztottam, akkor már semmibe sem kerül különválasztani attól, hogy hogyan érzem magam. És akkor hirtelen rájövök arra, hogy azért, mert valami nem az igazi, még érezhetem jól magam és ha az időmet azzal töltöm, ami klassz (azaz az életem minden más területével), akkor azokat ugye szeretem és akkor jól érzem magam úgy általánosságban is!

És a többiről meg ugye most tudtuk meg, hogy csak rajtam múlik!

És olyan furcsa ezt megfogalmazni, mert máskor mindig valami felületesebbtől haladok a mélyebb érzések felé, de ezt most pont az ellentéte miatt fogalmazom meg: mert napok-hetek óta szunnyad bennem, hogy milyen jól érzem magam minden ellenére az életemben benne és kiváncsi voltam az elméleti hátterére is: hát ez az. Úgy tűnik, ennyi a recept. Nem rajtam múlik, hogy egyes dolgok hogy alakulnak más emberekben, de rajtam múlik, hogy mi hogy alakul bennem és velem - és ha valami nem úgy alakul más emberekben, ahogy az nekem a legjobb, annak nem kell elszontyolítania.

Meséss. :)

Nem az enyémek ám, hanem az isolde írta őket, aki nekem a kedvenc bloggerem, de ugyebár azt sose tudhatjuk, hogy mikor tűnik valami el és ez még a blogokra is igaz sajnos. Sőt azokra különösképp.

"És még örülök is ennek az érzésnek, bár régen is mindig mindenki mondta, hogy ez nem normális, mert ez hiszti, mert kitartani a normális, meg biztonságosan kötődni a normális, de egészen őszintén én titkon mindig is szerettem magamban a szabadságvágyat, most már bevallhatom, én szeretem, hogy ilyen vagyok, nekem ez tetszik, nincs jelentősége a végkifejletnek, hogy mikor maradok, mikor megyek, most épp úgy döntöttem, hogy maradok még egy meghatározott ideig**, csak maga az érzés, az nagyon kellemesen ismerős.

...

**Pontosan addig, amire majd utólag azt fogom mondani, hogy az az utolsó pár év már nagyon nem hiányzott volna, hogy sokkal előbb el kellett volna jönni, és hogy az már csak szenvedés volt, de nem lesz igazam, mert ezek az időszakok nagyon is szükségesek."

"Valamelyik nap meg az öreg Mester a referáló előtt a kezembe adott valami cikket, ami a magyar származású pszichiáter, Vidovszky Gábor által kifejlesztett örömtréningről szólt. A lényege, hogy megtanítjuk az embereket, hogy: 1. az életben vannak jó dolgok, apróságok, amiknek lehet örülni, mindenkinek saját szájíze szerint, például napraforgómezők meg szomorú női énekesek meg karamellás latte macchiato meg rozmaringos fürdőolaj; 2. vannak emberek is, akiknek lehet örülni, mert kedvesek vagy érdekesek vagy izgalmasak vagy szórakoztatóak, vagy szeretjük őket vagy szeretnek minket (na, oké, lehet, hogy a végén meghalnak vagy elhagynak minket, de akkor lásd 3. pont); 3. vannak emlékek, amik jók voltak, és lehetett nekik örülni, biztos mindenkivel volt már olyan az életében, hogy jól érezte magát, színes ruhákban táncolt a barátaival egy amszterdami blueskocsmában vagy hazafelé jött a boltból a tengerparton vagy nagykabátban csókolózott az Árpád-híd közepén vagy egyéb tetszőleges jó élmény.

Namármost akkor azt kell gyakorolni, hogy 1. odafigyelünk az ilyenekre és gyűjtjük, hogy legyen az életünkben sok; 2. azokban a sajnálatos időkben, amikor éppen nem szotyi-lufi-körhinta az élet, olyan dolgokra gondolunk, amiket szeretünk, vagy olyan emberekre, akiket szeretünk, vagy olyan emlékeket idézünk fel, amikor jó volt. Magunk elé is képzelhetjük ezeket a dolgokat képszerűen. Amikor éppen a BKV-n utazunk szociokulturális hatásoknak kitéve állandó stresszhelyzetben, akkor magunk elé képzelhetjük a szerelmünk (esetleg volt vagy leendő vagy képzeletbeli szerelmünk) napbarnított mezítlen vállait, a napraforgómezőt, a rozmaringos masszázsolajat, esetleg mindhármat. (Na jó, ha valaki tényleg a módszerre kíváncsi és nem rám, akkor itt elmagyarázzák rendesen.)

Nekem nagyjából az volt erre az első reakcióm, hogy milyen kedves ötlet, a második meg az, hogy most komolyan, emberek? Komolyan ezt meg kell tanulni egy tanfolyamon? Jézusom, tényleg? El kell menni és harminc rongyért elmagyaráztatni magunknak, hogy az életben van öröm, és amikor meg nincs, akkor ér rá gondolni? Komolyan ez nem alap? Meg kell tanítani az embereket arra, hogy figyeljél, milyen szép fenyveserdő? (A cikkben konkrétan szerepelt a fenyveserdő.) Mert a szomorú nagyvárosi ember az nem tudja, hogy létezik kedves ember meg fenyveserdő? Oké, nincs épp kéznél egy sem, de az emberek azt nem tudják, hogy amikor sorban állnak a postán, akkor nyugodtan lehet a négy évvel ezelőtti nyaralásra, a tavaly karácsonyra, vagy a szerelmük napbarnított vállára vagy frissen sült brownie-ra gondolni? Meg kell tanulniuk egy tanfolyamon? Meg lehet ezt tanulni egy tanfolyamon? Mindenesetre lényegileg vállon veregettem magam, amiért ezeket én már mind tudom magamtól, és már eleve egészen biztosan nem éltem volna túl a tinédzserkor Poklát, ha nem rajongtam volna a vizes avar illatáért a soproni erdőben eső után a kutyámmal és hogy szedhetsz vad szamócát a bokorról és a hasonló naiv hippidolgokért. És ha nem tudtam volna, hogy amikor nincs valódi szerelmem, akkor a volt vagy leendő vagy képzeletbeli szerelmemre kell gondolni. Abban meg egyenesen világbajnok vagyok, hogy képzeletben a tengerparton feküdjek a függőágyban és a vitorlásokat nézzem a távolban, miközben a retinámat operálják.

Amúgy meg ragaszkodom hozzá, hogy először azt kell megtanulni, hogy az élet szenvedés és nehéz és nem elég, hogy menet közben kell jobbára egyedül kitalálni az egészet, még meg is halunk a végén nyomorultul, és ezért szomorúnak, bizonytalannak, rémültnek és dühösnek lenni teljesen normális, és ha ebből már levizsgáztunk, akkor a második félévben megtanuljuk, hogy ellenben ajándékba azért itt van ez a számtalan jutalom és örömforrás és kedves ember és puszi és napraforgómező és narancsos trüffelkrémes bonbon és fenyveserdő és szerelmünk meztelen vállai, aminek addig is lehet örülni és lehet miattuk szeretni az életet az első félévben tanultak ellenére / mellett, de persze, lehet, hogy az ilyen hozzáállással nem lenne belőlem jó örömtréner."

"Azt hittem, hogy sokkal nagyobb love expert vagyok, de be kell, hogy lássam, hogy lóóóóóószart se tudok."

Egyébként meg minden újévben az a gyönyörű, hogy az emberek elölről kezdhetnek mindent. Varázslat van benne, ahogy újévi fogadalmakat írnak és célokat tűznek ki maguk elé, kitalálják, hogy miben szeretnének változni és terveket szőnek, maguk elé képzelik az évüket és azt gondolják, valami új kezdődött és valamit magunk mögött hagytunk, valami változik és valami fejlődik. Egy kicsit mindenki átérzi annak a nagyszerűségét, hogy új esélyeket kapunk és hogy megvalósíthatjuk az álmainkat, hogy kiteljesíthetjük magunkat, hogy lehet megtanulni keresztszemes öltéssel varrni és stepaerobicozni, ki lehet próbálni a thai kaját és fel lehet mászni házak tetejére nézelődni, sőt magunkkal vihetünk thai kaját és akkor házak tetején nézelődve ehetünk thai kaját, elmehetünk Harkányba vagy Chilébe is, megélhetünk kudarcokat meg sikereket, hatalmasakat bukhatunk és mindent elveszthetünk és aztán mindent újra felépíthetünk még sokkal szebbre, mint amilyen eddig volt. És lehetünk érzelemteliek és érzelemmentesek, kedvesek és zordak, féltékenyek, nagylelkűek, adakozók vagy dühösek. Új irányba fordíthatjuk az életünket, kiléphetünk a munkahelyünkről, elmehetünk jogásznak vagy geológusnak, szervezhetünk óriási partikat és táncolhatunk az esőben. Nekiindulhatunk hátizsákkal a nagyvilágnak és megnézhetünk további rengeteg how i met your mother részt. Alapíthatunk egy új vallást vagy készíthetünk fazekakat.

Bármit megtehetünk. Egy új év kezdetén a világ ajtói tárva-nyitva állnak. Nem jobban, mint máskor, de mi jobban érezzük.