hősünk mostan be-le-lép

Délutánra olyan klassz idő szokott kerekedni, egyik nap is elhatározom, hogy hú ez szupi, kimegyek a kertbe tanulni, erre nem ott vannak már 20an és építik a kerítést? Mármint a szomszédban levő kerítést, csak valamiért a mi oldalunkra is átmászkálnak építgetni. Hmm. Furcsa. Sebaj. Minél melegebb lesz, annál valószínűbb, hogy lelépnek.

Gyűlölöm, ha egy fiú kifejezi, hogy bejövök neki, neadjisten elkezd nyomulni. Teljesen tönkreteszi az egészet, mert onnantól kezdve nem merek háttal állni neki, mert a múltkor is célzott rá, hogy jó a seggem, nem merek beszélni vele, mert félreérti, még barátok se lehetünk, mert mindig az jár az agyamban, hogy tudja, hogy tudom, hogy tetszek neki, és ezért biztos, hogy nem barátinak fogja venni a beszélgetést.

Ha csak titkos infoforrásból megtudtam, hogy valakinek szimpi vagyok, az egy fokkal jobb, mert ott legalább nem tudja, hogy tudom, így nem áll fent a szándékos átcseszés esélye. Az lehet barátság, ergó lehet bármi.

Mert én nem úgy jövök ám össze, mint egy normális ember, hogy megtetszünk egymásnak, nem, én kérem, a barátaimmal jövök össze, lehetőleg az aktuális legjobb fiú barátommal. (Igen, ennek megvan az a hátránya, hogy a legjobb fiú barátaim lecserélődnek, először volt háromnegyed év, utána 3 körül, a következőnek ilyen aránnyal 10 lesz a futamideje. :D) Amíg össze nem jövök velük, az istennek se vallanám be soha, senkinek, leginkább magamnak nem, hogy tetszik nekem a barátom, aztán egyszercsak hoppá berúgok és mire elmúlik a másnaposság, arra ocsúdok, hogy összejöttünk. (Nem mintha most lenne ilyen valaki, most pontnincs.)

Persze a rövidtávú kavarás, az más. Ott kénytelen megmutatni az ember, hogy bejön neki a másik, különben nem lesz soha semmi. De én ebből a szempontból csak a fekete srácokat preferálom, róluk meg lecsúsztam ugyebár sajnos, télen, felöltözve, Magyarországon nem is igaziak. Fehér srácokkal kavarni, pff, abban szerintem semmi élvezet nincs.

Kiszolgáltatva érzem magam. Mintha egy idegen kénye-kedve szerint rángatna, mintha nem tudnék róla semmit, és csak bíznék benne, hogy jóindulatú, mert tőle függnék, az ő kezében lenne a sorsom, bár nem láttam sok jót, amit tett eddig velem, és csak reménykedhetnék. Most M. is olyan, mint egy idegen.

A sírás meglazítja a köteleket.

 A mai a harmadik nap, hogy nem beszélek M.mel őszintén és nem mondom el, hogy mit érzek.

Mert most minek? Nem mondhatom azt, hogy hogy képzeli ezt, hogy leszar, mert nincs köztünk semmi, nincs elköteleződés, milyen alapon várom? Nem mondhatom, hogy remélem, tudja, hogy akkor mostantól a kis afférunknak és a találkozásoknak vége, mert a, nem is mondta, hogy akarna és b, mi van, ha meggondolom magam? Már rájöttem, hogy fölösleges magamat a "vége", "örökre", "soha" szavakkal ijesztgetnem magam.

Csak így meg nekem nem megy, nagyon szar idegenként beszélni vele a nagy büdös semmiről.

Bárcsak kitörlődne belőlem minden, legyen a legrosszabb, ami történhet, de ne legyen bizonytalan és ne legyen kérdőjel, bárcsak holnap úgy ébrednék, hogy nem emlékszem semmire, bárcsak kemény lennék és erős és érzéketlen és ne kellene ennyi szart átélnem.

Asszem nekiállhatok készülni a májusi összevont matekra. Napersze hogy akkor elkerüljem az efféle történéseket, ki kell iktatnom az életemből, kiradírozni, dilitelni, hogy többet ne tudjon már bántani, többet ne fájjon már, amit csinál, többet ne tudjak róla és ne gondoljak rá és többé neeeeeee, légyszi ne.

Amikor, mint most, a lelki posványosban fulladzok, az olyan fantasztikus létállapotot jelent, amiben undorítóbbnál undorítóbb gedvák mászkálnak, és a tanulniképtelenség párosul az enniképtelenséggel, ezekketten karbaöltve mászkálnak a folyamatos nyomással a gyomromban és még az se segít, ha szeretett emberekkel vagyok, maxesetleg egyvalaki jut eszembe, aki mellett jól lennék, de az is esetleges. Plusz semmire se bírok koncentrálni és agyfasz agyhalál hányinger és persze csütörtökön vizsgáznék matekból, most megmondom, hogy esélytelen, ez csak romlani fog, nem talált, nem talált, nem talált (mondja magának az eltalált állat).

"- Semmi kétség - vigasztalta magát -, ha egyszer szomorúságvilágbajnokságot rendeznek, úgy nyerek, mint a pinty. Két testhosszal. Azazhogy két lélekhosszal. Lévén ez inkább a lélek dolga.

De valahogy nem vigasztalódott meg a kilátásba helyezett világbajnoki címtől.

- A lukasserpenyő szomorúságból lassan belesüllyedek a hervadtdália állapotba - mondta keserűen, s ahogy kimondta, máris olyan szomorú lett, mint egy hervadt dália.

De itt aztán megmakacsolta magát.

- Ne tovább! - kiáltott, mert jól tudta, a hervadtdália állapot után már csak az elázottzászló, majd a vízzelteltszarvasnyom szomorúság következhet. Azokból pedig napokig nem lehet kikászálódni."

Szakítás után kavarás, az nekem rendben van. Nem kihasználás, én is akarom, nincs miatta rossz érzésem, nem érzem magam ribancnak.

Az viszont, hogy egyik pillanatban hopp épp veled van kedvem lenni, úgyhogy találkozzunk, a következőben ellenben már bocsi nincs (bocsinélkül persze), úgyhogy hagyjál békén, ez basszus rohadtul nem fér bele, ettől igenis szarul érzem magam, és ha ez nem kihasználás, akkor semmi.

A legviccesebb, hogy miután a kedves drága másfél nap óta annyit mondott, hogy kopjak le és nem is jelentekezett, most msnen kint vann neki: Egy sietős fej, egy hold, egy ölelősfiú meg egy sör. Szóval akkor kihez rohan ölelgetni a sör mellett az éjszakában?

Áhh. Nekem ez így nem kóser. Nem mintha a látszat szerint bármilyen kapcsolatot is folytatni akarna, lehet azt akarta írni, hogy hagyj békén de örökké, vagy lehet ezt jelentette, namindegy, bármi is ez. Megalázó. Mit kell másokat nyilvánosan ölelgetni hmm.

A régi blogomról ketten is írtak, hogy érdekli őket, merre költöztem tovább és ez olyan jól esik az embernek. Az eddigi blogjaim nem voltak kommentelős jellegűek, és így láttam ugyan a látogatottságot, de hogy ők azért tévedtek oda, mert adókártyát akarnak pótolni vagy valóban olvasnak, ez nem derült ki a számomra.

Egyelőre ez a blog se tuti, mert gondolkoztam a blogspot.hu-n, nagyon tetszik a letisztult sablonuk, egy csomó lehetőség van benne, de hiába, mert a bejegyzésíró rész nem elég otthonos és ihletadó nekem, valószínű maradok szanszüszi.

Félek attól, ha majd lesz valakije. Ha csak lesz egy jóbarátja, egy lány, aki persze valójában több lesz, akkor eltűnök. Ha csak megtetszik neki valaki, akkor vége. És nincs több sírásrívás, hogy mennyire hiányzol, mert erre ő azt fogja mondani, te nem, hagyj.

Hogyha lesz neki valaki, akiben meglátja a barátnőt, akkor végem, akkor végérvényesen gémóver. Talán nem kéne megvárni. De én mindent megvárok, ebből a kapcsolatból csak akkor leszek kint, ha kisodródok. (No persze, amíg másképp nem döntök. Egyelőre a legnehezebb utat választom a pillanatnyi könnyebbségemért.)

Talán.

Muszáj kifejeznem magam, muszáj írnom, én grafomán (és nimfomán) vagyok, és egyelőre nem tudok mást, sem festés, sem szobrászkodás, sem futás nem elég, írnom kell.

Újrakezdeni, elölről, nullás olvasottsággal, és ki tudja, baj-e ez. De nagyon szerettem az előző blogom és remélem, ezt is fogom.