Gyűlölöm, ha egy fiú kifejezi, hogy bejövök neki, neadjisten elkezd nyomulni. Teljesen tönkreteszi az egészet, mert onnantól kezdve nem merek háttal állni neki, mert a múltkor is célzott rá, hogy jó a seggem, nem merek beszélni vele, mert félreérti, még barátok se lehetünk, mert mindig az jár az agyamban, hogy tudja, hogy tudom, hogy tetszek neki, és ezért biztos, hogy nem barátinak fogja venni a beszélgetést.
Ha csak titkos infoforrásból megtudtam, hogy valakinek szimpi vagyok, az egy fokkal jobb, mert ott legalább nem tudja, hogy tudom, így nem áll fent a szándékos átcseszés esélye. Az lehet barátság, ergó lehet bármi.
Mert én nem úgy jövök ám össze, mint egy normális ember, hogy megtetszünk egymásnak, nem, én kérem, a barátaimmal jövök össze, lehetőleg az aktuális legjobb fiú barátommal. (Igen, ennek megvan az a hátránya, hogy a legjobb fiú barátaim lecserélődnek, először volt háromnegyed év, utána 3 körül, a következőnek ilyen aránnyal 10 lesz a futamideje. :D) Amíg össze nem jövök velük, az istennek se vallanám be soha, senkinek, leginkább magamnak nem, hogy tetszik nekem a barátom, aztán egyszercsak hoppá berúgok és mire elmúlik a másnaposság, arra ocsúdok, hogy összejöttünk. (Nem mintha most lenne ilyen valaki, most pontnincs.)
Persze a rövidtávú kavarás, az más. Ott kénytelen megmutatni az ember, hogy bejön neki a másik, különben nem lesz soha semmi. De én ebből a szempontból csak a fekete srácokat preferálom, róluk meg lecsúsztam ugyebár sajnos, télen, felöltözve, Magyarországon nem is igaziak. Fehér srácokkal kavarni, pff, abban szerintem semmi élvezet nincs.