Pénteken mondta apa, hogy búcsúzzak el az Ebtől, mert mire visszajövök, ki tudja, mi lesz vele. Nem gondoltam komolyan, de éreztem, hogy muszáj, és odaültem és simiztem, elmondtam neki, hogy mennyire szerettük, hogy minden kutyával szemben őt választottuk volna, elláttam egy pár jótanáccsal (ha nem tudod, hogy dönts, mindig gondolj arra, mit tennne most a szeretet), és elengedtem: menj, ha menned kell. Rettenetes volt tudni, hogy talán akkor simogatom és akkor látom utoljára.
Szombaton, mikor beszéltem apával, már biztos voltam benne, hogy el kell altatni. Ne szenvedjen. Folyton csak arra gondoltam, hogy mi lesz vele, ha meghal. És én nem tudom, a kutyuslelkekkel mi történik, de egy dolog folyamatosan, állandóan bevillant a fejembe, úgyhogy hogy ezt átélte, ebben biztos vagyok. A szabadulás, a könnyűség érzése, a repülés, a fény, ahogy kiszabadult a kutyustestből a kutyuslelke és boldogan-könnyeden ment tovább.
Vasárnap anya írt egy smst és sok óráig, késő délutánig nem mertem megnézni. Tudtam mi van benne, szó szerint elmondhattam volna, hogy a túttyus az örök vadászmezőkre távozott, de nem akartam a vasárnapi Prágát is végigbőgni. Aztán megnéztem, és nem lepődtem meg. Apa felhívott, és elmondta, hogy 11 óra 15 perckor halt meg, egyszerűen csak beleejtette a kis buksiját anya kezébe, levitték a tanyára és másfél méter mély sírt ástak neki. Vastagon borították virágzó ágakkal, ibolyákat ültettek rá és a tetejébe egy pici keresztet tettek.
Folti csaknem 14 éves volt és április 19-én halt meg.