hősünk mostan be-le-lép

Egy kicsit problémám van az idővel.

Nem a feladatok és programok szervezésénél, ott minden klappol és szervezett, nem is a barátkáknál, hanem az érzelmi tempómmal van az izgalom.

Ugyanis az érzelmi sebességem nagyjából egy csiga suhanásával vetekszik. Iszonyú lassan fogadok be, engedek el, hagyom a változást. Míg valakit a barátomnak mondok: sok év. Míg valakit megszeretek: sok hónap. A legutóbbi fél éves kapcsolatomból való kikeveredés: egy év. Elfogadni, hogy már nem járok a gimibe és az osztályommal együtt: 10 hónap. Elképesztő.

Még pont egy hónap és hazajön a tesóm. :) Hú, mennyire várom.. :)

Gondolkoztam azon, nem csesztem-e el a dolgokat azzal, hogy nem jártam el szakkolis helyekre, nem fogok felvételizni és így az egész kimaradt nekem, és talán egy csomó élményt és embert vesztettem el, talán teljesen más lenne minden, de most úgy érzem, hogy hát ez abszolút nem fér most bele nekem, mert így se találkozok a barátkáimmal annyit, amennyit szeretnék, ha állandóan közösségben kellene lennem, fix, hogy agyfaszt kapnék. Legrosszabb esetben megpróbálom jövőre.

a, táncitánci parti - többnyire csopitársakkal, vagy ez a verzió még nagyon mókás Tével is - morrisons, livingroom és társaik;

b, koncert - és itt külön kategóriát érdemelne a fesztivál, ebben a közösségi érzést imádom, no meg a fesztiválok hangulata, az utolérhetetlen - M, cségé, alkusz féle társaság keretében, hogy hol az változó, de az tuti, hogy szigeten nem és szinen igen;

c, házibuli - nálunk vagy máshol, osztállyal vagy barátkákkal, punnyadósan vagy tombolósan, lejátszott szereposztással (pl. a fiú, aki mindenkire ráhajt. A lány, aki hány. A lány, aki hánytat és ápol. Akik piálnak és örömködnek. Aki koktélt kever. Aki beszélget. Akik cigiznek kint. stb.)

d, ez nem igazi buli, de annyira odavagyok érte, hogy meg kell említenem: gödörnél füvön csövelés. Imádom, bármikor odamegyek, fix, hogy összefutok egy megelepetésemberkével, akinek ott van a társasága, akikkel lehet mókázni, akkora ott a közösség és a hangulat, hogy elképesztő, utolsó szál cigiket adnak oda tök kedvesen egymásnak az emberek, a múltkor a maradék szendvicseinket osztogattuk el, isteni.

Igazából nem úgy hiányzik, hogy sírok utána, sőt meglepően keveset bőgtem a túttyus elvesztésekor, de minden egyes ajtónyitáskor, és mindig, mikor hazaérek, és mindig, mikor lemegyek, és mindig, mikor az udvaron átmegyek, eszembe jut, hogy ó, ó, a drága kis ebecske.

Pénteken mondta apa, hogy búcsúzzak el az Ebtől, mert mire visszajövök, ki tudja, mi lesz vele. Nem gondoltam komolyan, de éreztem, hogy muszáj, és odaültem és simiztem, elmondtam neki, hogy mennyire szerettük, hogy minden kutyával szemben őt választottuk volna, elláttam egy pár jótanáccsal (ha nem tudod, hogy dönts, mindig gondolj arra, mit tennne most a szeretet), és elengedtem: menj, ha menned kell. Rettenetes volt tudni, hogy talán akkor simogatom és akkor látom utoljára.

Szombaton, mikor beszéltem apával, már biztos voltam benne, hogy el kell altatni. Ne szenvedjen. Folyton csak arra gondoltam, hogy mi lesz vele, ha meghal. És én nem tudom, a kutyuslelkekkel mi történik, de egy dolog folyamatosan, állandóan bevillant a fejembe, úgyhogy hogy ezt átélte, ebben biztos vagyok. A szabadulás, a könnyűség érzése, a repülés, a fény, ahogy kiszabadult a kutyustestből a kutyuslelke és boldogan-könnyeden ment tovább.

Vasárnap anya írt egy smst és sok óráig, késő délutánig nem mertem megnézni. Tudtam mi van benne, szó szerint elmondhattam volna, hogy a túttyus az örök vadászmezőkre távozott, de nem akartam a vasárnapi Prágát is végigbőgni. Aztán megnéztem, és nem lepődtem meg. Apa felhívott, és elmondta, hogy 11 óra 15 perckor halt meg, egyszerűen csak beleejtette a kis buksiját anya kezébe, levitték a tanyára és másfél méter mély sírt ástak neki. Vastagon borították virágzó ágakkal, ibolyákat ültettek rá és a tetejébe egy pici keresztet tettek.

Folti csaknem 14 éves volt és április 19-én halt meg.

Noha egyesek szerint a How I met your mother hülyeség, néhány dolgot mindenképp lehet belőle tanulni.

Például tekintsük meg, kik voltak Ted igazi, nagy szerelmei. A helyes, kedves lányok, akiknek nem kell tökéletesnek lenniük. Nem bombanők, őket a nőcsábász Barney szereti csak.

Mellesleg nem akarok abba a hibába esni, hogy éveket elhúzok azzal, hogy mindenkiben az első (második) nagy szerelmemet keresem, aki tökéletes volt. Majdnem.
Például el kéne fogadni, hogy egyes tulajdonságai, amiket szerettem, másokban pont ellentétesek, de ezt is lehet szeretni bennük. Ugyanúgy, mint amit Eszti írt. Vagyis őszintén szólva nem tudom, hogy akkor most mit is támogattál Eszti, de talán pont ez benne a lényeg. Hogy ami elsőre rossznak tűnik, az lehet jó is, és fordítva. Várjuk ki a végét, mint a székelyes viccben. Hátha valami furcsa, szokatlan, netalántán elítélendő helyzetből egy egészen klassz dolog sül ki. Teljesen fölösleges ennyit agyalni, és talán kifejezetten rossz, hogy folyton kényszeresen megpróbáljuk kitalálni, hogy mi is lenne a legjobb nekünk. Mert honnan tudjuk, hogy végül az lesz a legjobb? Ami ma jónak tűnik, holnapi szerencsétlenség csírája lehet, és ami ma borzasztó, holnap abból fakadhat a legnagyobb örömünk, erre nagyon köznapi példák vannak, ha megnézünk egy hosszabb folyamatot, a legtöbb így alakul.

Úgyhogy lehet, hogy mostantól kikapcsolom a kattogást, ami az agyamat uralja és egyszerűen csak élek, teszem, ami örömet ad, nem ítélkezem emberekről és helyzetekről és megpróbálok a pillanatban a legjobb lenni. Olyan, mintha sodródnék az árral, de nem. Mert valamit kikötök. Csak annyit, történjen velem a legnagyobb áldás. Aztán a többit rábízom az életre.

És ma és ma és ma kéremszépen hölgyeim és uraim, megláttam az év első lepkéjét!!!

Őszintén szólva nem vagyok biztos benne, hogy milyen színű volt.

Ugyanis a történet így zajlott: bandukolok haza a hévmegállóból, énekelgetek nagyban, egyszer csak a távolban rebbenő lepkeszárnyacskákat pillantok meg fehéren pillogva olyan 50 méterrel előttem. Nosza, elkezdek rohanni, hogy megbizonyosodjak a lepkém színéről, közeledek, citromsárgás árnyalatúnak tűnik. Közben azonban tovalibeg a lepke, át a hévsíneken, én meg maradok a rejtélyemmel a bicikliúton. Citromsárga (boldog nyár) avagy fehér (nyugodt nyár)?

Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy
a, nyugodt és boldog lesz a nyár,
b, én döntöm el, hogyan alakítom, nyugodttá avagy boldoggá;
c, erre is kifundáltam valamit, de már nem rémlik. Majd eszembejut.
 

Döntöttem, nem leszek többet jóban ezzel a lánnyal.
Még nem tudom, hogy csinálom, vagy minek az árán, de ahogy elnézem, sportot űz abból, hogy a pasikat, akik nekem hamarabb voltak meg bármilyen szinten (értsd akár tetszésként, akár barátként, akár bármi), azokat lenyúlja/kavar velük. Még nem tudom, hogy fogom csinálni, mert ő azt akarja, hogy igen jó barátok legyünk és az általános vélemény szerint az nagyon erős lenne, ha hű maradnék a szokásaimhoz és valami olyasmit nyögnék be, hogy "hát, nézd, meg kéne beszélnünk, te egyszerűen túl balhés vagy nekem".
Másrészt meg valószínű van ebben egy nagy adag rivalizálás is, és erre megdöbbentő volt ráeszmélnem, mert én még soha nem rivalizáltam senkivel, sőt velem sem rivalizáltak. És nem is tetszik, nem is fogok, és azt sem hagyom, hogy ő rivalizáljon velem. Sajnos még lesz egy helyzet, amiben M.mel fog találkozni és most már ebből a lányból mindent kinézek, de ha M.re ráhajt, akkor tényleg hídba lemegyek/agyfaszt kapok/többet egyikkel se beszélek.

Kezdem totál úgy érezni, hogy a helyzet túlnő engem, hogy elvesztettem az irányítást, mindezt azért, mert nem tudom, merre akarok menni. És minden lalával kapcsolódik össze, még ha rendesen viselkedik is, vagy esetleg csak önzően kedvezően, és nekem fura az egész, tök fura, és ráadásul ő ahelyett, hogy lazítana a kapcsolatunkon, folyton csak szorosabbra akarja fonni, én meg el akarnék menekülni, de nem nagyon tudok. És kezd az lenni az érzésem, hogy mindez azért van, mert nem tudom, hova akarok lenni és milyen akarok lenni.

Miközben én a teljes pénteket és szombatot gyakorlatilag itthon döglöm, ezalatt M. kábé fél órára volt otthon, bár őszintén szólva baromi kedves volt, mert a fél órában írt nekem msnen és ez tök rendes volt tőle meg minden, bár lehet csak azért írt, mert küldtem neki egy linket, míg nem volt fent. Namindegy.

Jelenleg mindenesetre magányos vagyok és nyomott. Úgy érzem, nem felelek meg eléggé. Kinek? Minek? Fogalmam sincs.

Az is lehet, hogy egyszerűen csak utálok egyedül lenni, utálom, hogy senki nem szeret, senki nem ad biztonságot.

Utálom, hogy nincs kapcsolatom és nem járok senkivel. Egyáltalán nem tölt el mostanában örömmel. Rossz érzés. Hiányzik a szerelem.

De most nincs itt az ideje a kapcsolatban levésnek és a szerelemnek. Ez most gedva szar, de teljességgel fölösleges bármibe is belemenekülni. Igenis, legyek egyedül. Igenis, gondolkozzak szépen. Lépjek rajta túl. Éljem túl.

Majd amikor úgy érzem, jöhet új szerelem és kapcsolat, nem kell ezen aggódni. Most jöjjön a letisztulás, megtisztulás, átértékelés.

A tavasz örömére a következő egészség és testmegújító mókákat vezetem be.

1. Annyi vizet iszok, mint egy kacsa.
2. Elmegyek és futok hetente többször. (De tényleg.)
3. Lábdörzsi és hidegzuhany.
4. Megtanulok jógázni, sőt még tornázok is.

Különben nagyon furcsa, mert nem jut eszembe olyan péntek este, amikor ne csináltam volna valamit, ne mentem volna buliba vagy ilyesmi, sőt hétközben is sokszor későn jövök haza, de ma ilyen üresjárat lett egyszerűen, bulizni igazából nincs túl nagy kedvem, emberekkel találkozni esetleg, de az kiesős, mert épp nincs kivel. Szóval ma saját magammal tartok egy estét asszem, esetleg futok, muffint sütök, akármi. Jó ez, csak szokatlan.
És nagyon furcsa, mert néha hiányzik M. személye, és máskor, néha hiányzik egy kapcsolat. Ilyenkor például. Ellenni valakivel és filmet nézni meg lustálkodni, vagy sétálni egyet, meg odabújni és tudni, hogy ő van.
Na nem szivatom magam.
 

Nagyon tanulságos volt a mai kis intermezzo, mert semmit nem értettem belőle (de le kell szögezni, hogy én voltam a szemét, csak azt nem tuom, hogy miért). A következőket vontam le:

1. Nagyon sokat kell csendben és természetben lenni, lehetőleg csak ülni, semmit se tenni, hogy ne mozogjon a testem, mozogjon helyette a lelkem.

2. Amit még régen tudtam, mert megvolt a Spielhózni című könyv, az idők során ellenben elfelejtettem a könyv elvesztésével párhuzamosan:
"A szakítástól kicsit sem kell félni, ugyanis csak azért következik be, mert a kapcsolatnak már úgyis (régen) vége van. A szakítás egy meglévő, sokszor igen fájdalmas, kőkemény tényt tesz nyilvánvalóvá annak is, aki még nem vette észre. Ha egy kapcsolat megérett a szakításra, hosszútávon mindenki jobban jár (még az a fél is, aki akkor szinte belepusztul), ha az bekövetkezik, mint ha nem. A szakítás egyébként az egyetlen akció, amely megakadályozhatja, hogy nehezen élhető, szörnyű gyötrődésekhez vezető házasságok alakuljanak ki. Nagy baj, hogy nem minden kapcsolat szakad meg, amelyik megérett rá."
Nekem most a vége a lényeg. Nem akarok olyat, amilyet el tudok képzelni és csak egyfélét tudok elképzelni, minél többet látok. A könyv meg kéne vissza.

3. A szakítás ebből fakadóan olyasmi, hogy nagyon szeretlek, de a kapcsolatunkat már csak a démonaink uralják, a rossz tulajdonságaink, a negatív oldalunk, nem pedig MI. Nem tudjuk a démonokat kirúgni, és velük nem maradhatunk együtt. Ennyi.

Gondolkoztam, mi legyen, van három szabad órám, hazamenjek, felhívjak valakit, hogy talizzunk, vagy akkor hogy is legyen. Jó, jó, majd ha vége az órának, telefonálok egy párat, ebben maradtam magammal.

Aztán kiléptem az ajtón és ott volt. És tudta, hogy akkor vagyok és ott, és odajött és mondta, hogy megyünk? hát naná, hogy megyünk. Nagyon, nagyon értékeltem a gesztust.

Tanulság: nem a ribis lányok nyernek. Sőt, olyannyira nem, hogy lehet megtartom lalát, mint egy tesztet: ha bejön egy pasi, és az én szűrőmön átment, megnézzük, hogy lala le tudja-e nyúlni. Ha igen, akkor nem is érdemes (vagy nem is lett volna jó), ha nem, akkor nyerő a helyzet.

Nagyon furcsa ez a dolog, mert időnként nagyon nem hiányzik M, máskor viszont nagyon. Most pl nagyon. Ráadásul középfülgyulladása van (mindenki beteg a környéken, én is 3 napja kórságosan orrotfújok) és ajjajj szegény kis bumibika, hát velem nyilván hogy nyilván gyorsabban meggyógyulna meg különben is, jön elő belőlem a szeretet, jobb lenne visszafojtani, de nem nem nem nem lehet.