hősünk mostan be-le-lép

Valahogy a szakításért nem is csak azért vagyok hálás, mert rendbehozta a kapcsolatunkat, de azért is, mert valahogy az álomvilágból, az elméletekből, a stratégiákból erőteljes rántással kihúzva belepakolt a saját, egyéni kis valóságomba és mintegy varázsütésre önmagam lettem. Az összes január óta íródott postomat visszaolvasva úgy érzem, hogy tengtem, lengtem, próbálkoztam, de valójában fogalmam sem volt és hirtelen a földre lökve, magamat magamnak tekintve talpraállított és a gondolataimban, mélyen bennem, a kapcsolataimban, az életemben újra én vagyok benne. Kicsit tökéletlenebbül, mintha elméleti szinten igazgatnám az életemet, kicsit kérdőjelesebben és bizonytalanabbul, de ezerszer igazibban, ez kérem én vagyok.

Sose gondoltam volna, hogy valaha békés-érdeklődő kapcsolatom lesz a focival, de megtörtént. Köszi Chloé, köszi Marc, köszi Mr. Podolski és német foci (és itt bocsánatot is kérnék, hogy miattam nem nyerték meg a németek a vbt).

El se tudom mondani, mennyire jó érzés, hogy jó szívvel berakhatom újra az "ezaszerelem" címkét.

Ami még szintén nagyon jó, de legalábbis vicces, az nem más, mint 30 fokban hallgatni karácsonyi havazós dalokat.

Ami még pluszban jó, az az a kettő darab ember, akit úúúgydeúgy szeretek jelenleg (kissé plátói jellegűek, egyikük 3 éves, másikuk életem egyik legizgalmasabb alakulású emberi kapcsolata).

Meg még az is jó, hogy milyen elképesztően spontánul működök mostanában, pl fogalmam sincs, hogy egy óra múlva mit fogok csinálni.

Ami furcsa és megdöbbentő és rossz, hogy mit hallottam tegnap.

Ami egyértelműen rossz, hogy cigizek és úgy kéne döntenem, hogy abbahagyom de még nem döntöttem úgy.