A helyzet úgy áll, hogy kezdem megszokni a dolgokat.
Kezdem megszokni, hogy nem vagyok igazándiból boldog.
Kezdem megszokni a magányt és hogy nem számíthatok senkire.
Kezdem megszokni az incirifincirit folyamatosan bennemlevő bánatot, amiért nem vagyunk együtt Kittel.
Lassan mindezek természetessé válnak és lassan azt nem tudom már elképzelni, hogy milyen az, mikor valahova hazamegyek és a családomhoz megyek, hogy milyen az, ha felhőtlenül lehetek szerelmes, ha átadhatom magam egészen a másiknak, ha csupa olyan ember vesz körül, akiket szeretek és ha igazán boldog vagyok az életemben.
Mindez pedig még csak nem is baj: pusztán önvédelemből felejtek. Ha hazamegyek majd, akkor biztos, hogy minden apró, addig természetesnek hitt örömnek újra nagyon-nagyon örülök majd, aztán pedig újra természetessé válik az összes kis részlet: hogy van otthon sok kaja és tiszták az edények és a kapun belépve a kutyám üdvözöl és hogy szeretnek.