hősünk mostan be-le-lép

Néztem ki a nyolcas busz ablakán, alkusz jutott az eszembe, aztán Kicsisrácék, aztán hogy a Tibi azt mondta, ha baj van, akkor csak sikítsak és egy nap alatt ott vannak, és hogy tudom, hogy ez tényleg így van és ez mennyire jó már, aztán eszembe jutott még sok kedves ember, akik most az életem szereplői és akiktől már elbúcsúztam vagy majd elbúcsúzok és rájöttem, hogy igen, én kész vagyok az elmenetelre már.

Azt hiszem, ezt a taktikát fogom alkalmazni.

A következő 9 napban egyre sűrűbbek lesznek a programok és egyre jobban fog forogni a kerék. Így nem fogom érezni, de a lelkem mélyén egyre jobban fogok félni.

Ez majd kicsúcsosodik az utolsó napokban és a végső pillanatokban (bárcsak megfogadhatnám, hogy nem sírok a reptéren, míg ott van Kit, de nem merem.. megpróbálom kihúzni majd a becsekkolásig), de ahogy a gép leszálláshoz készülődik, az én szívem is kész lesz minden új kalandra.

Mégse érkezhetek új életem helyszínére kisírt szemekkel.

(Deazért: Visinet kézipoggyászba mindenképp.)

Rájöttem az örök szerelem és a boldog párkapcsolat titkára. 2 nagyon egyszerű dolog.

Szóval ez arról szól énszerintem, hogy ahogy szép lassan beleszerelmesedünk valakibe és megismerjük, ahogy lépésről lépésre egyre több dolgot megosztunk vele és közel engedjük magunkhoz, valójában beengedjük magunkba.

És rögtön itt is van az első titok, ami az előfeltétele a másodiknak. Miközben a kapcsolatunk alakul és szépül, ideális esetben nincsenek benne huppanók, nem bántjuk meg egymást, nem csalódunk és nem sérülünk. Ehhez kell két érett, egészséges, önmagával és a másikkal őszinte, a saját és a másik érzéseit tisztelő személyiség, és akkor már csak arra kell figyelniük, hogy kommunikáljanak. Mindig. Ha van egy kicsi rossz érzésem, akkor azt mondjam. Ha valami bánt, mondjam. Ha nem vagyok tökéletes, mondjam.

Ha így ápoljuk a kapcsolatunkat, akkor az, mint egy szép kis fa, elkezd terebélyesedni, nőni, szépülni és virágozni és lassacskán az történik, mint amit a tarotkártya megírt, hogy a kettőnk szerelmében már nem leszek különálló. Persze a szerelmeskedésben ezt gyönyörűen meg lehet élni, de egy idő után elkezdtem úgy érezni, hogy még amikor nincs is mellettem, én akkor is a kettőnk alkotta csodaegységben élek, ami egy létező-lüktető lény talán, vagy lehet egy folyó is, amiben összeolvadunk, el lehet képzelni sokféleképp, de a lényeg, hogy az igaz szerelemben a kettőnk kétségtelen szerelme, a szeretetünk, a bizalmunk egymás iránt és a hitünk a kapcsolatunkban egy csodálatos, szerves egészet alkot. Elszakadhatok ettől az egységélménytől, ha bezárkózom, mint ahogy tegnap tettem, de nagyon rossz. És megmaradhatok benne, ha éltetem és ha megbeszélem a társammal, hogy mi a helyzet, ennyit kell tennem, többet nem, meg élveznem, hogy benne vagyok. És szerintem ez egy olyan dolog, amire lehet biza tudatosan figyelni meg lehet is tenni érte, és komolyan rajtunk múlik, örökkönörökké lehet hagyni, hogy a szerelmünk éljen és minket meg éltessen. 

(Ámen.)

Még szerencse, hogy a világ kegyes velem és amikor kiborulok egy vizsga előtt (ami velem minden vizsgaidőszakban megesik, izgalmasabb életszakaszokban akár az összes vizsga előtt), olyankor mindig átmegyek. Valami szar jeggyel, de hogy görbül, az fix.

A kiborulásom tárgya jelenleg az a kedves tény volt, hogy sikerült rádöbbennem, hogy másfél hónapig nem fogom látni Kitet.

Nem tudom, kinek milyen a problémamegoldása, nekem szerintem a legjobb, amit lenni tehet, nevezetesen megadom a királynak, ami a királyé és az istennek, ami az istené.

(Értsd bebújok a takaró alá, megeszek egy tábla csokit és egy olyan filmet nézek, ami arról szól, hogy minden pasi hülye.)

(Félreértés ne essék, imádom Kitet. De a helyzetet utálom.)

A múlt szerdám ugye elég szervezett volt: 8tól 9ig írtam egy ngt, ami olyan szarul sikerült, hogy bosszúból 9től 11ig beültem a könyvtárba átvenni az opkutot, hogy ötös legyek belőle, kicseszve a szemét mikromakro tanszékkel, akiket amúgy is utálok, majd 11től fél 12ig átgondoltam az életem.

De a legviccesebb, hogy végül tényleg ötös lettem opkutból, és őszintén szólva abszolút nem számítottam erre, azt hittem, négyes leszek és baromira megörültem neki, hogy mekkora klassz vagyok. :)

És amúgy most jön a 2 legbuktatósabb vizsgám, de az egyikből fix, hogy nem bukok meg (mivel így döntöttem), a másikból pedig annyi pontom van már most, hogy ott se fogok, az fix.

Összehordhatok én hetet-havat, de tény, hogy valójában igenis nagyon félek, és nagyon vicces, mert a félelmem a részletekben kezd előjönni.

Hogy hogy fogok kakilni.
Hogy mennyire lesz tiszta a koli.
Hogy mit fogok enni.
Hogy fogok eljutni a Brüsszeltől kb 50 kmre levő Charleroi reptérről Maastrichtba.
Csak 8kor fogok odaérni és addigra bezár a guesthouse, mit fogok csinálni?
Hogy fog menni a nyelv?
Mi lesz, ha megbukok valamiből?

És még százezer ezekhez hasonló kérdés cikázik a fejemben, és ha egyedül alszom, sose hagynak aludni. Ha Kittel alszom, akkor jól alszom, könnyen alszom, sokat alszom. Nagy szívás, tekintve, hogy inkább nem fogok Vele aludni a következő fél évben, mint de.

És amikor az összes kérdést sikerült úgy-ahogy lenyugtatnom, akkor előjön bennem a végső kérdés, ami végképp nem hagy békén: normális, hogy ennyit izgulok???

Kezdek belenyugodni, hogy a következő hetekben az alvásomnak lőttek, amikor egyedül alszom. Klassz. Még szerencse, hogy van egy dal, ami mindig el tud altatni.

Olyan jó hallani, hogy mikor valaki hazajön és mepillantja a Süttyert, ellágyul a hangja, elkezd csengően nevetni a bolondozásain, kedvesen szól hozzá, megsimogatja, babusgatja egy picit, mielőtt bejönne. Ha nem szól nálam a zene, hallom, mikor valaki örömködik neki, mikor hazaér.

A mai napon azt a - valljuk be, nem kis - luxust engedtem meg magamnak, hogy cukorral és tejszínhabbal ittam a kávét.

A tegnapi betegséggyanúmat aztán egészen hatásosan oldottam meg, bemásztam az ágyba, és aludtam egy órát. Gyanítottam, hogy már maga az alvás is segíteni fog, viszont biztos voltam benne, hogy teljesen jól leszek, mert reggel több órán át nem voltunk képesek felkelni az összefonódott összebújásból, úgyhogy az ágy annyira fel volt töltve szeretettel, hogy rögtön jól lettem és extrahatékonyan tanultam.

Nem tudok elég hálás lenni Kitnek, amiért ennyire erőt adó-támogató valaki az életemben.

Úgy értem, ha azon kéne gondolkoznom, hogy éppen mi a helyzet vele és mik a bajok, és ez foglalná le az összes szellemi kapacitásomat, akkor egy fikarcnyit se tudnék új ötletekre jutni, másokkal-más dolgokkal kapcsolatban felfedezni, egy csöppet sem lennék kreatív, sőt végletes esetben még tanulni se tudnék (lásd tavaszi vizsgaidőszak).
Egyszerűen a lelkem folyamatosan toldozgatna-foldozgatna és nulla energiája maradna fejlesztésre és egy idő után egyhelyben kezdenék toporogni.

Így viszont annyira megerősítő és boldogságot adó a jelenléte az életemben, hogy nem elég, hogy kedvem van a munkához, hogy burjánzok a kreativitástól, hogy folyamatosan öszötönöz, még a múltam nehéz részeit is segít feldolgozni.

Fantasztikus. :)
 

Csé furcsa ember.

Olyan, mint egy ijedt kiskutya. Folyton ugat, nagyon rémült, maga se tudja, hogy merre menjen és közben próbál nyugodtnak tűnni. Nem hiszi el magáról, hogy tud szeretni, pedig közben erről szól az élete, egyszerűen mindenben szeretetet keres.

És tipikusan az a valaki, akire tökéletesen illik, hogy kölcsönben voltunk egymásnál. Sőt még lejárata is volt a kölcsönnek, amikor vissza kellett adni a másikat. Valószínűleg ezért fog életem végéig szépségesnek maradni meg a fejemben, pedig a legtökéletlenebb valaki volt minden pasim közül, egyben a leggyorsabban tökéletesedő valaki is. Ha nem zártuk volna le ilyen következetesen, közben nem maradtunk volna barátok, akkor ma biztos utálnám.

Persze már nem beszélek vele, egyrészt Kit miatt, másrészt mert a szerepe véget ért és ócska pótlékokkal-felületes beszélgetésekkel rossz lenne beszennyezni annak a kapcsolatnak a szépségét, ami anno köztünk volt, harmadrészt mert tény, hogy a személyisége bonyolultsága sokkal több erőbefektetést igényel a részemről, mint amit most adni tudnék vagy szeretnék. Úgyhogy amit tudok róla, azt a naplójából tudom, esetleg laza beszélgetésekből és mindig megmelengeti a szívemet, mert összehasonlítva azzal, hogy milyen volt régen, hát nem kicsit jár jó úton a srác. Ég és föld. Folyton csodákat fedez fel meg csodákat alkot és boldog vagyok érte.

És azt hiszem, olyanok vagyunk egymásnak, hogy mindketten az idők végezetéig hinni fogunk egymásban. Mármint, én maximálisan hiszek benne, szerintem jó úton van, és az élete pont arra megy, amerre mennie kell és folyton örvendezek, ha erre fúj valami hírt felőle a szél. És azt hiszem, hogy ő is örömmel gondol vissza rám és hisze bennem és tisztel.

Egyszerűen jó tudni, hogy valaki ilyen van, valahol a földön.

A legkevésbé sincs időm a vizsgaidőszak kellős közepén betegnek lenni, de ha lehetőség lenne, most beteg lennék.

Így elmentem bérescseppet vedelni, de még így is aaaannyira fáj a fejem, nem tudok így tanulni. :(

Nem nagyon szeretem Amerikát, tekintve, hogy mostanság több-kevesebb időre mindenkit elrabol, aki a szívem csücske, de ahogy elnézem, csak ott van American Eagles bolt és ezért a gatyáért még oda is elmennék.

Amihez most kedvem lenne, az az, hogy soksok forraltborral valami békés filmet nézünk Kittel vagy alszunk.

Jelenleg a fenti tényezőkből egy sem opció, úgyhogy kénytelen vagyok gráfokat rajzolgatni.

Már csak 3 és fél hét és megyek el.

Úúú de félek.