hősünk mostan be-le-lép

- mondd még egyszer azt, hogy deee..

- deviszont?

- most mondtad ma este tizedszer*.

- ellenben ámbár?

- aha aha :D

- de nem mondod, hogy ma este számoltad?!

- ja, dehogynem, persze.

* jó, tegyük hozzá, hogy egy négyórás beszélgetésről van szó

Ismét micsoda fejlődés: most már varródanival mondom el, mit érzek. Mit nekem Quimby, Kispál, SzabőLőrinc, hahh!

Hát ennyivel könnyebben lehet venni az akadályokat így ötödszörre.

Asszem ezt a sorozatot be kéne tiltani a következő embereknek:

1. akinek épp nincs barátja, vagy legalább valaki, aki imádja őket;

2. akiknek valaha is igazán szerelmesek voltak;

3. akiknek érzésük szerint túl sok baglyuk van.

Miután én minimum egy kategóriába mindenképp beleesem, ezért nem nézhetném én se, de asszem annyira nem súlyos a helyzet, hogy képes lennék abbahagyni.

 Az vajon mennyire esik bele a normális kategóriába, hogy az érzelmi viharaim kibogozása végett az jutott eszembe, hogy "sebaj, megnézem a teljes szex és new york-ot és majd rögvest minden tisztázódik?"

Én max 6ost adnék rá tízes skálán. 

(Amin csak ront, hogy Mr. Big totál úgy néz ki, mint a gimis legjobb barátnőm apukája (és egyikük sem jön be egy cseppet sem).)

Mondjuk mindenkit.

 Nem mintha band lenne, de mondjuk, hogy most calvin harris lesz a kedvenc előadom.

Amúgy annyira dühös vagy.. (update: itt leírtam volna, hogy milyen dühös vagyok, amiért a leendő vállalkozásunkat elképzelhetően jogos kritika érte egy, a témában szakértőtől és erről rájöttem, hogy ultraárzékeny vagyok arra, mikor akár a saját szabadságjogom, akár bárki másé sérül, de sajnos a kollégám elrángatott interjút csinálni egy ügyfélhez.

Sose lesz még egy ilyen munkahelyem és holnap lesz az uccsó munkanapom benne. Tuti graduation goggles várható.)

 Ez nagyjából a legegyértelműbb, csak egy altatódalom van.

Coldplay - Message

 Most leellenőriztem, elénekeltem a hiperkarmáékkal és ennek a dalnak tényleg kívülről tudom minden szavát, ami azért vicces, mert nagyjából négy éve nem hallgattam meg. Viszont emlékszem, hogy egyszer, lehettem olyan 14 éves, szlovákiába mentünk valahova kirándulni a családjainkkal a Bütyi meg én (aki egy akkori jójójó barátom volt, csak aztán lett egy enyhén basáskodó barátnője és eltűnt sokak életéből) és ültünk a buszon, a baloldali sorban, én ültem az ablak mellett, mellettem a Bütyi és nem volt kedvem épp vele beszélgetni és cirka nyolcvanszor meghallgattam ezt a számot, míg meg nem tanultam kívülről. Még bosszankodtam is, hogy ilyet, már huszadszorra hallgatom és még mindig nem megy. Utána viszont úgy látszik, a hosszútávú memóriámba került hála az égnek. (Az a benyomásom, hogy a memóriám tökéletesen múkodik: minden ilyen jellegű hasznos infot megtart és minden exekhez kapcsolódó élményt önkéntesen delete-el. Mérhetetlenül praktikus és kedves a szürkeállományom.:))

Hiperkarma - Zöldpardon

 Na ezekből el vagyok árasztva teljesen, úgy tűnik, a fejemben a toplista úgy néz ki, hogy elsősorban eseményekhze, másodsorban emberekhez, harmadsorban helyekhez kötök dalokat.

1. Edemmel és Panduval hihetetlenül nagyot partizunk a halloween bulin, Edemen csíkos napszemüveg van és hátracsapja a fejét és nevet, Pandu önfeledten, senkit szinte észre sem véve partizik és azon gondolkozom, mennyire szeretem is őket.

2. Ancsurékkal Belgiumban bulizunk óriásiakat erre a számra, a hostelbe, ahol a maastrichtiakkal vagyunk, egy órával ébresztő előtt érünk vissza a biciklilopótársammal, majd felszállunk a buszra, teljesen készek vagyunk, a buszban pedig partizenét raknak be és amikor erre a számra automatikusan táncolni kezdek az ülésemen, akkor jövök rá, hogy azért nem vagyok másnapos, mert hupsz, még mindig részeg vagyok.

3. Még annoanno, mikor összejövünk Bibionéban Kittel, na arról a buliról nem sokra emlékszem, de hogy ez a szám sokszor volt és táncoltunk is rá, arra tisztán.

4. Életem első fesztiválja, 15 éves voltam, a SZINre mentünk az unokatesómmal és egy barátnőmmel, nem ismertem sem a kispált, se semmit, vagy 3 napig ezt a dalt hallgattam, hogy a koncertre legalább ezt tudjam, és amikor elkezdték játszani, én annyira, de annyira boldog voltam, az a fajta, mikor már nem is ugrálsz, konkrétan pattogsz az örömtől.

5. 2009 május, áronékféleparti, parti Jacknél Kapolcson. Annak az egész 3 napnak egy olyan hangulata volt, hogy az hihetetlen, fantasztikus volt, egyszerűen leírhatatlan.

6. Charlotte-tól jövünk szerenádról, a budai oldalról megyünk le a városba, a Totó vezet, de a kocsiban van még jópár emberke, a Danka meg az Ákos meg talán az Évi és azon gondolkozom, hogy mennyire szeretem őket.

 Hát én ezt a dalprojektet ma majdnem elfelejtettem, helyette ugyanis mindenkit egy fantasztikus viccel traktáltam*, na az katasztrófa is lett volna (hahha), de aztán eszembe jutott (hála az égnek). Nos ez a dal nem másmilyen helyszínre emlékeztet, mint Maastricht-ban a koli előtti körforgalom kolihoz közelebbi részére, miközben én a biciklin ülök. Hogy miért, azt ne kérdezze senki, nem tudom, de mit tegyek, ha ez ugrott be. 

*Kisállatok utaznak egy kisbusszal. Heten vannak, Maci vezet.
Egyszer csak Maci észrevesz egy halat, aki stoppol.
Megállnak.
- Sziasztok, elvisztek?
- Persze, de már nem tudsz leülni, minden hely foglalt.
- Nem baj, ha nem tudok leülni, csak vigyetek el!
- Ok.
Elindulnak, már egy ideje úton vannak, mikor Maci megszólal:
- Jézusom, észrevettétek, hogy a NYOLCADIK UTAS A HAL ÁLL?

Arseneum - Rumadai. Erről nem is lehet mit mondani. :)

 A héten veszekedtem Anyával valami hülyeségen és Apa is közbeszólt egy picit. Csak annyit mondott, hogy nem igaz, hogy Andris meg én nem vagyunk képesek rendet tartani és a mi nevelésünket kénytelenek voltak feladni már rég és erről hirtelen beugrott az, amit egyszer régen mondott nekem nagyon komolyan és ez nagyon mélyen be is rögzült aztán. Akkor azt mondta, hogy szép vagyok és okos vagyok, de semmi több és ez mérhetetlenül fájt, mert annyit jelentett, hogy gyakorlatilag semmilyen emberi értékem nincs és nem hogy elég jó nem vagyok, semennyire nem vagyok jó.

Azért ez egy kicsit megmagyarázza, hogy miért nehéz nekem egyedül, magamtól elhinnem, hogy elég jó vagyok és hogy miért keresek mindig valakit, aki támogat és mellettem áll és elmondja, hogy igenis eléggé jó vagyok. Hát, például ezért.

De aztán gondolkoztam ezen és rájöttem, hogy valójában nem is nagyon tudom megmondani, hogy én személy szerint mitől tartok egy embert jónak. Mármint, ha tudnám magamról, hogy márpedig én egy nagyon jó ember vagyok, akkor büszkén mászkálhatnék az utcán és rendben lennék magammal de teljesen, de ha nem tudom, hogy mitől lesz az én szememben valaki jó, akkor ez nehézségekbe ütközhet.

Tehát.

Szerintem egy jó ember:

- nem ítélkezik sem másokon, sem saját magán: megérti, hogy mindennek megvan az oka és mindig mindenki a tőle telhető legjobb döntést hozza.

- többet lát meg másokban, mint a többiek saját magukban.

- mindenkivel, akivel csak találkozik, úgy viselkedik, hogy a másik azt érezze, méltó a megbecsülésre.

- örömöt és békét hoz mások életébe. (A békét itt úgy értve, hogy megnyugszanak és nem lesznek zavartak, nem az egyhangúságra utalva. Egy jó ember lehet szerintem pörgős és vidám és életteli, sőt.)

Nos. Ennyi talán elég is. Hát nem valami könnyű, az biztos és jogos, hogy előjött bennem, mert nem mondhatnám, hogy teljesen megfeleltem volna ezeknek a feltételeknek az elmúlt időkben. De eddig nem is tudtam róluk, persze. És mostantól megteszek mindent ennek az érdekében.

És amúgy, ha ezeknek megfelelően viselkedek, hát leszarom, hogy konkrétan mit csinálok és annak mi az erkölcsi, társadalmi, gazdasági, akármilyen megítélése, leszarom, hogy mit mond róla a családom, a barátaim meg a Süti, ha mindig így viselkedek, nagy-nagy vállveregetések nyertese leszek. (Hú erről jut eszembe, hogy jövök magamnak ugyebár egy kávésbögrés termosszal. Nem vagyok valami megbízható önmotiváló.)

Két fontos dolog van, egyrészt, hogy ma van életem egyik legfontosabb napja (mert abszolút szabadságot nyertem, döbbentem rá), másrészt, hogy most összekutyulnék két dolgot, mert úgy sejtem, ki fog sülni belőlük valami vicces.

1. Csak rajtam múlik mától kezdve, hogy mit kezdek az életemmel. Ugyanis rádöbbentem, hogy a kicsit is konvencionális embereknek három dolgot meg kell tenniük az életükben: óvodába kell járniuk, iskolába-gimibe kell járniuk, végül egyetemre kell járniuk - és én mindezekkel kész vagyok! Mától az életemet úgy élem, ahogy akarom, nincs több kötelező dolog, amit el kell végeznem, mától szabad vagyok bármi és bárki és lenni, bármit is tenni és bárhova menni. És miután csak rajtam múlik, hogy mennyire leszek boldog és sikeres és senki máson, és miután bármit el tudok végezni, ha elég nagy a motivációm és van hozzá egy határidőm, ez hatalmas ajtókat tár ki előttem.

Van valami gyönyörű abban, ahogy az ember életének a felelőssége lassacskán teljesen rámarad. Azt hiszem, a gimi után van az a pont, hogy csak rajtunk múlik, milyenek lesznek és maradnak a baráti kapcsolataink és az egyetem utolsó vizsgája után van az a pont, hogy csak rajtunk múlik, milyen élvezetesen és örömmel töltjük az időnket.

2. És ehhez hozzájön még egy fantasztikus dolog: hogy kezdem megtanulni, hogy attól, hogy az életem egyik területe problémás (ezt drámaian nyugodtan nevezhetnénk katasztrofálisnak is, de minek), ennek nem kell a teljes egészre kihatással lennie. Vagyis, oké, mondjuk a szerelmi életem szar. De ezt külön kell választani attól, hogy milyen a munkám, hogy milyenek a baráti kapcsolataim, hogy mik a hobbijaim, hogy milyen a családom - és ha ezektől különválasztottam, akkor már semmibe sem kerül különválasztani attól, hogy hogyan érzem magam. És akkor hirtelen rájövök arra, hogy azért, mert valami nem az igazi, még érezhetem jól magam és ha az időmet azzal töltöm, ami klassz (azaz az életem minden más területével), akkor azokat ugye szeretem és akkor jól érzem magam úgy általánosságban is!

És a többiről meg ugye most tudtuk meg, hogy csak rajtam múlik!

És olyan furcsa ezt megfogalmazni, mert máskor mindig valami felületesebbtől haladok a mélyebb érzések felé, de ezt most pont az ellentéte miatt fogalmazom meg: mert napok-hetek óta szunnyad bennem, hogy milyen jól érzem magam minden ellenére az életemben benne és kiváncsi voltam az elméleti hátterére is: hát ez az. Úgy tűnik, ennyi a recept. Nem rajtam múlik, hogy egyes dolgok hogy alakulnak más emberekben, de rajtam múlik, hogy mi hogy alakul bennem és velem - és ha valami nem úgy alakul más emberekben, ahogy az nekem a legjobb, annak nem kell elszontyolítania.

Meséss. :)

Nem az enyémek ám, hanem az isolde írta őket, aki nekem a kedvenc bloggerem, de ugyebár azt sose tudhatjuk, hogy mikor tűnik valami el és ez még a blogokra is igaz sajnos. Sőt azokra különösképp.

"És még örülök is ennek az érzésnek, bár régen is mindig mindenki mondta, hogy ez nem normális, mert ez hiszti, mert kitartani a normális, meg biztonságosan kötődni a normális, de egészen őszintén én titkon mindig is szerettem magamban a szabadságvágyat, most már bevallhatom, én szeretem, hogy ilyen vagyok, nekem ez tetszik, nincs jelentősége a végkifejletnek, hogy mikor maradok, mikor megyek, most épp úgy döntöttem, hogy maradok még egy meghatározott ideig**, csak maga az érzés, az nagyon kellemesen ismerős.

...

**Pontosan addig, amire majd utólag azt fogom mondani, hogy az az utolsó pár év már nagyon nem hiányzott volna, hogy sokkal előbb el kellett volna jönni, és hogy az már csak szenvedés volt, de nem lesz igazam, mert ezek az időszakok nagyon is szükségesek."

"Valamelyik nap meg az öreg Mester a referáló előtt a kezembe adott valami cikket, ami a magyar származású pszichiáter, Vidovszky Gábor által kifejlesztett örömtréningről szólt. A lényege, hogy megtanítjuk az embereket, hogy: 1. az életben vannak jó dolgok, apróságok, amiknek lehet örülni, mindenkinek saját szájíze szerint, például napraforgómezők meg szomorú női énekesek meg karamellás latte macchiato meg rozmaringos fürdőolaj; 2. vannak emberek is, akiknek lehet örülni, mert kedvesek vagy érdekesek vagy izgalmasak vagy szórakoztatóak, vagy szeretjük őket vagy szeretnek minket (na, oké, lehet, hogy a végén meghalnak vagy elhagynak minket, de akkor lásd 3. pont); 3. vannak emlékek, amik jók voltak, és lehetett nekik örülni, biztos mindenkivel volt már olyan az életében, hogy jól érezte magát, színes ruhákban táncolt a barátaival egy amszterdami blueskocsmában vagy hazafelé jött a boltból a tengerparton vagy nagykabátban csókolózott az Árpád-híd közepén vagy egyéb tetszőleges jó élmény.

Namármost akkor azt kell gyakorolni, hogy 1. odafigyelünk az ilyenekre és gyűjtjük, hogy legyen az életünkben sok; 2. azokban a sajnálatos időkben, amikor éppen nem szotyi-lufi-körhinta az élet, olyan dolgokra gondolunk, amiket szeretünk, vagy olyan emberekre, akiket szeretünk, vagy olyan emlékeket idézünk fel, amikor jó volt. Magunk elé is képzelhetjük ezeket a dolgokat képszerűen. Amikor éppen a BKV-n utazunk szociokulturális hatásoknak kitéve állandó stresszhelyzetben, akkor magunk elé képzelhetjük a szerelmünk (esetleg volt vagy leendő vagy képzeletbeli szerelmünk) napbarnított mezítlen vállait, a napraforgómezőt, a rozmaringos masszázsolajat, esetleg mindhármat. (Na jó, ha valaki tényleg a módszerre kíváncsi és nem rám, akkor itt elmagyarázzák rendesen.)

Nekem nagyjából az volt erre az első reakcióm, hogy milyen kedves ötlet, a második meg az, hogy most komolyan, emberek? Komolyan ezt meg kell tanulni egy tanfolyamon? Jézusom, tényleg? El kell menni és harminc rongyért elmagyaráztatni magunknak, hogy az életben van öröm, és amikor meg nincs, akkor ér rá gondolni? Komolyan ez nem alap? Meg kell tanítani az embereket arra, hogy figyeljél, milyen szép fenyveserdő? (A cikkben konkrétan szerepelt a fenyveserdő.) Mert a szomorú nagyvárosi ember az nem tudja, hogy létezik kedves ember meg fenyveserdő? Oké, nincs épp kéznél egy sem, de az emberek azt nem tudják, hogy amikor sorban állnak a postán, akkor nyugodtan lehet a négy évvel ezelőtti nyaralásra, a tavaly karácsonyra, vagy a szerelmük napbarnított vállára vagy frissen sült brownie-ra gondolni? Meg kell tanulniuk egy tanfolyamon? Meg lehet ezt tanulni egy tanfolyamon? Mindenesetre lényegileg vállon veregettem magam, amiért ezeket én már mind tudom magamtól, és már eleve egészen biztosan nem éltem volna túl a tinédzserkor Poklát, ha nem rajongtam volna a vizes avar illatáért a soproni erdőben eső után a kutyámmal és hogy szedhetsz vad szamócát a bokorról és a hasonló naiv hippidolgokért. És ha nem tudtam volna, hogy amikor nincs valódi szerelmem, akkor a volt vagy leendő vagy képzeletbeli szerelmemre kell gondolni. Abban meg egyenesen világbajnok vagyok, hogy képzeletben a tengerparton feküdjek a függőágyban és a vitorlásokat nézzem a távolban, miközben a retinámat operálják.

Amúgy meg ragaszkodom hozzá, hogy először azt kell megtanulni, hogy az élet szenvedés és nehéz és nem elég, hogy menet közben kell jobbára egyedül kitalálni az egészet, még meg is halunk a végén nyomorultul, és ezért szomorúnak, bizonytalannak, rémültnek és dühösnek lenni teljesen normális, és ha ebből már levizsgáztunk, akkor a második félévben megtanuljuk, hogy ellenben ajándékba azért itt van ez a számtalan jutalom és örömforrás és kedves ember és puszi és napraforgómező és narancsos trüffelkrémes bonbon és fenyveserdő és szerelmünk meztelen vállai, aminek addig is lehet örülni és lehet miattuk szeretni az életet az első félévben tanultak ellenére / mellett, de persze, lehet, hogy az ilyen hozzáállással nem lenne belőlem jó örömtréner."

"Azt hittem, hogy sokkal nagyobb love expert vagyok, de be kell, hogy lássam, hogy lóóóóóószart se tudok."

Egyébként meg minden újévben az a gyönyörű, hogy az emberek elölről kezdhetnek mindent. Varázslat van benne, ahogy újévi fogadalmakat írnak és célokat tűznek ki maguk elé, kitalálják, hogy miben szeretnének változni és terveket szőnek, maguk elé képzelik az évüket és azt gondolják, valami új kezdődött és valamit magunk mögött hagytunk, valami változik és valami fejlődik. Egy kicsit mindenki átérzi annak a nagyszerűségét, hogy új esélyeket kapunk és hogy megvalósíthatjuk az álmainkat, hogy kiteljesíthetjük magunkat, hogy lehet megtanulni keresztszemes öltéssel varrni és stepaerobicozni, ki lehet próbálni a thai kaját és fel lehet mászni házak tetejére nézelődni, sőt magunkkal vihetünk thai kaját és akkor házak tetején nézelődve ehetünk thai kaját, elmehetünk Harkányba vagy Chilébe is, megélhetünk kudarcokat meg sikereket, hatalmasakat bukhatunk és mindent elveszthetünk és aztán mindent újra felépíthetünk még sokkal szebbre, mint amilyen eddig volt. És lehetünk érzelemteliek és érzelemmentesek, kedvesek és zordak, féltékenyek, nagylelkűek, adakozók vagy dühösek. Új irányba fordíthatjuk az életünket, kiléphetünk a munkahelyünkről, elmehetünk jogásznak vagy geológusnak, szervezhetünk óriási partikat és táncolhatunk az esőben. Nekiindulhatunk hátizsákkal a nagyvilágnak és megnézhetünk további rengeteg how i met your mother részt. Alapíthatunk egy új vallást vagy készíthetünk fazekakat.

Bármit megtehetünk. Egy új év kezdetén a világ ajtói tárva-nyitva állnak. Nem jobban, mint máskor, de mi jobban érezzük.

"I've missed over 9000 shots in my career. I've lost over 300 games. 26 times, I've been trusted to take the game-winning shot and missed. I've failed over and over again in my life. And that's why I succeed."

Már majdnem azt hittem, hogy ez a nap véglegesen rossz lesz, mert a nap nagy részében látszólag nemtúlkedves dolgok történtek, de akkor sikerült letöltenem az eat pray love-ot és most már csokim is van.

Még jó, hogy a legapróságabb apróságokkal boldoggá bírom tenni magamat. :)

Ma életemben először ittam grogot.

Még jó, hogy a világon annyi minden van, hogy minden nap csinálhatok valamit életemben először.

"do we have to know? can't we just find it out?"

A Süti most nagyon beteg és remélem, rendbejön. Egy olyan betegsége van, ami szörnyen gonosz és pillanatok alatt öl. A teljes ismeretségi körömet megkértem, hogy küldjenek neki energiát, hát ennyi teremtő erő csak legyőzi ezt a rettenetes vírust. Úgy aggódom érte és ráadásul nem is akarja most, hogy vele legyünk. Bemászik a bokrok alá, fel alá mászkál nyugtalanul, mert egy csomó gyógyszert kapott, vagy kuporog egymagában. Lázas és fáj neki minden nagyon és látszik, hogy nagyon nem érzi jól magát.

Gondolat mentőakció folyamatban.

Sokat gondolkoztam azon, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel, hogy ennyi dolgom van mostanában és folyton csak föl s alá rohangálok emberek és helyek között és elhatároztam, hogy lecsökkentem az életterem méretét és minden embert és helyet, akivel/amivel érintkezek vagy dolgom van, szépen megfogok és egy helyre hurcolok.

"...And you know I have a definition of success. For me it's very simple: it's not about wealth and fame and power - it's about how many shining eyes I have around me."

Tök fura, hogy az elmúlt napokban a melegnek vagy nemtudom minek a hatására tökéletesen antiproduktív vagyok. Egy csomó dolgot kellene csinálnom, amiket következetesen nem csinálok, de persze egyik sem életbevágó, valahogy a szervezetem kihasználja, hogy valójában nincs munka és tanulás most és pihen. (Ha tehetem, később is el fogok menni másfél hónapos szabadságra minden évben.)

Közben pedig iszonyatosan félek és stresszelek, hogy elég jó leszek-e a poziteamnél úgy, hogy közben tanulok és cibsezek és én is vagyok közben, ma azt álmodtam, hogy a deáktéren még anno valamiből 3as lettem és így ahhoz, hogy el tudjam végezni az egyik tárgyamat, folyamatosan be kell jövőre járnom az egyik 7.es osztály összes órájára és teljesen pánikolni kezdtem, hogy "dehát én egyetemre járok, dehát én dolgozok, ezt hogy képzelik, nem tudok egyszerre két helyen lenni?!" és réémes volt. Szörnyű, hogy a nyár gondtalanságát kéne élveznem, de mindig félek, hogy kiderül, hogy még ekkor meg ekkor meg ekkor kell mennem a poziteambe és én meg már tele vagyok egymilllió programmal közben.

Huhh. Na, stressz vissza, ma legalábbis semmi szükség rá.

Valahogy a szakításért nem is csak azért vagyok hálás, mert rendbehozta a kapcsolatunkat, de azért is, mert valahogy az álomvilágból, az elméletekből, a stratégiákból erőteljes rántással kihúzva belepakolt a saját, egyéni kis valóságomba és mintegy varázsütésre önmagam lettem. Az összes január óta íródott postomat visszaolvasva úgy érzem, hogy tengtem, lengtem, próbálkoztam, de valójában fogalmam sem volt és hirtelen a földre lökve, magamat magamnak tekintve talpraállított és a gondolataimban, mélyen bennem, a kapcsolataimban, az életemben újra én vagyok benne. Kicsit tökéletlenebbül, mintha elméleti szinten igazgatnám az életemet, kicsit kérdőjelesebben és bizonytalanabbul, de ezerszer igazibban, ez kérem én vagyok.

Sose gondoltam volna, hogy valaha békés-érdeklődő kapcsolatom lesz a focival, de megtörtént. Köszi Chloé, köszi Marc, köszi Mr. Podolski és német foci (és itt bocsánatot is kérnék, hogy miattam nem nyerték meg a németek a vbt).

El se tudom mondani, mennyire jó érzés, hogy jó szívvel berakhatom újra az "ezaszerelem" címkét.

Ami még szintén nagyon jó, de legalábbis vicces, az nem más, mint 30 fokban hallgatni karácsonyi havazós dalokat.

Ami még pluszban jó, az az a kettő darab ember, akit úúúgydeúgy szeretek jelenleg (kissé plátói jellegűek, egyikük 3 éves, másikuk életem egyik legizgalmasabb alakulású emberi kapcsolata).

Meg még az is jó, hogy milyen elképesztően spontánul működök mostanában, pl fogalmam sincs, hogy egy óra múlva mit fogok csinálni.

Ami furcsa és megdöbbentő és rossz, hogy mit hallottam tegnap.

Ami egyértelműen rossz, hogy cigizek és úgy kéne döntenem, hogy abbahagyom de még nem döntöttem úgy.

Németország elvesztette miattam a vb győzelmét.

Mostantól a pénzt cigire költöm.

Innentől kezdve nem eszek.

Áttolódnak a hangsúlyok az életemben olyan emberekre, akikre nem gondoltam volna.

Itt az idő Berzsián és Didekit olvasni.

Éljen a személyiségfejlődés.

Nem is nagyon tudom megmondani, mi alapján vannak blogszakaszaim. Mi alapján döntök úgy, hogy lépnem kell és hirtelen vége, mi alapján kezdek írni egy másikat és mi alapján térek vissza.

Erasmuson nem voltam képes ezt a blogot írni, az ottani kalandokról egy másik blog szól. De nem akartam én januárban befejezni a sanssouci-t és most meg nem akarok folytatni egy olyan blogot, ami egymillió fájdalmat cipel el magában.

Nagyon más voltam ott kint.

Kezdem azt hinni, hogy ez csak az én nyomiságom, mert Erasmuson mindenki trallala és csillivilli és hú de jól érzi magát, na hát az én személyiségem és élethelyzetem nem volt alkalmas erre, én kegyetlenül szenvedtem.

Januárban úgy mentem el itthonról, hogy egyszerűen tökéletes volt az életem. Tele voltam nagyon jó barátokkal és néhány klassz és vicces baráti társasággal, egy fantasztikus párkapcsolatot hagytam itt, támogató volt a családom, az otthonomba jó volt hazatérni, a suli inspirált és előrelökött és nem vágytam semmire, minden a legnagyobb rendben volt, minden napomra jó volt felébredni és folyamatosan a tudatában éltem annak, hogy mennyire boldog vagyok.

És akkor elmentem. Egy olyan helyre, ahol egy barátom sem volt. Ahol hiányzott a szerelmem. Ahol a lelkem kábé nihilt élt meg. Ahol kontrollált és fegyelmezett voltam, ahol nem éltem meg úy igazán semmit. Ahol gyűlöltem a szobát, ahol éltem, ahol a konyha olyan koszos volt, hogy három hónapig salátán éltem. Ahol nem volt mély emberi kapcsolatom senkivel, ahol senki sem szeretett, ahol senkit sem szerettem, ahol az egyetlen pozitív dolog a szakmai fejlődésem volt.

Gyűlöltem. Szenvedtem. Találkozásról találkozásra éltem Kittel. Az utolsó hónapban órára pontosan tudtam, hogy mennyi van még hátra és rengeteget aludtam, mert addig is telt az idő. És tanultam és fejlődtem. Buliztam ugyan heti párszor és részt vettem sok programon, de valójában én nem voltam ott. Én lélekben Budapesten voltam. Azt hittem sose érek haza, és mikor a repülőről megláttam a Dunát, elkezdtem zokogni, mert alig tudtam elhinni, hogy vége van. Az elmúlt hetekben a visszaidomulás a "régi" környezethez egy fél picikét sem volt nekem nehéz.

Most itthon vagyok és néha még mindig kísért az erasmus, mint egy rossz álom. Néha még mindig nehéz elhinnem, hogy itt vagyok, hogy az elmúlt 3 hétben még mindig nem tudtam találkozni a sok-sok emberrel, akivel szerettem volna, hogy ez Budapest, ez a hely, amit imádok, hogy a családommal élhetek békében, hogy a szerelmem mellett ébredhetek, hogy azt a munkát csinálhatom, amit imádok, hogy nyugodtan bőgök az utcán, mert ez az otthonom. Egymillió nehézség fog jönni az életemben, de ez itt akkor is az otthonom lesz és örökké biztonságban leszek itt.

Hazaértem. Ide, hozzá, hozzájuk.

Kicsit változtam, de ugyanaz maradok. Tudom, hogy nagyon erős vagyok belül, de én erős többé nem leszek. Hogy mi értelme volt? Most ezt még nem látom. Ki fog derülni. Majd. Hogy én jól csináltam e? Abszolút nem. De jobban nem tudtam, mert a felületesség és beleengedődés saját magam megtagadása lett volna. Próbáltam, de a lelkem ellenkezett.

Istenem... köszönöm.

A helyzet úgy áll, hogy kezdem megszokni a dolgokat.

Kezdem megszokni, hogy nem vagyok igazándiból boldog.

Kezdem megszokni a magányt és hogy nem számíthatok senkire.

Kezdem megszokni az incirifincirit folyamatosan bennemlevő bánatot, amiért nem vagyunk együtt Kittel.

Lassan mindezek természetessé válnak és lassan azt nem tudom már elképzelni, hogy milyen az, mikor valahova hazamegyek és a családomhoz megyek, hogy milyen az, ha felhőtlenül lehetek szerelmes, ha átadhatom magam egészen a másiknak, ha csupa olyan ember vesz körül, akiket szeretek és ha igazán boldog vagyok az életemben.

Mindez pedig még csak nem is baj: pusztán önvédelemből felejtek. Ha hazamegyek majd, akkor biztos, hogy minden apró, addig természetesnek hitt örömnek újra nagyon-nagyon örülök majd, aztán pedig újra természetessé válik az összes kis részlet: hogy van otthon sok kaja és tiszták az edények és a kapun belépve a kutyám üdvözöl és hogy szeretnek.

Na megmondom, mi van, az van, hogy nagyon hiányzik ez a blog. Lassan kezdek agyament lenni, ugyanis írom ezt (és sok poszt privátolva van benne mások személyiségi jogai miatt), írok egy blogot a leendő gyermekeimnek, egyet a szakmai ötletekről, egy közöset valakivel, akinek én lennék a lifecoacha (ő mondta), még egy közöset a Kittel, plusz egyet, ahol az ötleteim vannak részletezve, és még egyet a tumblrön, ami mostanában úgy igazándiból "a blogomnak" számít.

És ez nem is lenne baj, ha írnám őket, de a baj az, hogy annyira sok dolog történik, az életemet teljesen kitölti kb 5 tevékenység (tanulok, bulizok, szociális életet élek, a konyhában főzök a többiekkel, Kittel skypolok) és nincs időm inspirálódni, szöszmötölni, tennivenni, a lelkemmel foglalkozni, valahogy kiesik a termékeny semmittevés szakasza és ez nagyon zavar, de egyelőre nem sok mindent tudok kezdeni vele, mert olyan soksoksok itt a dolog, de valamit mindenképp ki köll találnom eme problémára, mert a blogok elhanyagolódnak és elszomorodnak, és a lelkem is és én is.

Megjött a február, átvándoroltam Hollandiába, élvezve szokom a dolgokat.

Ma pl egész nap azon gondolkozok, befessem e a Bambi nevű, békés és kedves bringámat pirosra. Mert igazából így is gyönyörű, de lehet, hogy akkor még szebb lenne. Az az igazi régimódi, kontrás, természetesen váltó nélküli, kényelmes, nyikorgós békesség a Bambi, nem lehet nem imádni. Nem is tudom, szebb lenne e pirosan.

Továbbá sikerült kávét főznöm magamnak (ráadásul istenit), de sajnos ezt két ujjam testi épsége bánta.

Néztem ki a nyolcas busz ablakán, alkusz jutott az eszembe, aztán Kicsisrácék, aztán hogy a Tibi azt mondta, ha baj van, akkor csak sikítsak és egy nap alatt ott vannak, és hogy tudom, hogy ez tényleg így van és ez mennyire jó már, aztán eszembe jutott még sok kedves ember, akik most az életem szereplői és akiktől már elbúcsúztam vagy majd elbúcsúzok és rájöttem, hogy igen, én kész vagyok az elmenetelre már.

Azt hiszem, ezt a taktikát fogom alkalmazni.

A következő 9 napban egyre sűrűbbek lesznek a programok és egyre jobban fog forogni a kerék. Így nem fogom érezni, de a lelkem mélyén egyre jobban fogok félni.

Ez majd kicsúcsosodik az utolsó napokban és a végső pillanatokban (bárcsak megfogadhatnám, hogy nem sírok a reptéren, míg ott van Kit, de nem merem.. megpróbálom kihúzni majd a becsekkolásig), de ahogy a gép leszálláshoz készülődik, az én szívem is kész lesz minden új kalandra.

Mégse érkezhetek új életem helyszínére kisírt szemekkel.

(Deazért: Visinet kézipoggyászba mindenképp.)

Rájöttem az örök szerelem és a boldog párkapcsolat titkára. 2 nagyon egyszerű dolog.

Szóval ez arról szól énszerintem, hogy ahogy szép lassan beleszerelmesedünk valakibe és megismerjük, ahogy lépésről lépésre egyre több dolgot megosztunk vele és közel engedjük magunkhoz, valójában beengedjük magunkba.

És rögtön itt is van az első titok, ami az előfeltétele a másodiknak. Miközben a kapcsolatunk alakul és szépül, ideális esetben nincsenek benne huppanók, nem bántjuk meg egymást, nem csalódunk és nem sérülünk. Ehhez kell két érett, egészséges, önmagával és a másikkal őszinte, a saját és a másik érzéseit tisztelő személyiség, és akkor már csak arra kell figyelniük, hogy kommunikáljanak. Mindig. Ha van egy kicsi rossz érzésem, akkor azt mondjam. Ha valami bánt, mondjam. Ha nem vagyok tökéletes, mondjam.

Ha így ápoljuk a kapcsolatunkat, akkor az, mint egy szép kis fa, elkezd terebélyesedni, nőni, szépülni és virágozni és lassacskán az történik, mint amit a tarotkártya megírt, hogy a kettőnk szerelmében már nem leszek különálló. Persze a szerelmeskedésben ezt gyönyörűen meg lehet élni, de egy idő után elkezdtem úgy érezni, hogy még amikor nincs is mellettem, én akkor is a kettőnk alkotta csodaegységben élek, ami egy létező-lüktető lény talán, vagy lehet egy folyó is, amiben összeolvadunk, el lehet képzelni sokféleképp, de a lényeg, hogy az igaz szerelemben a kettőnk kétségtelen szerelme, a szeretetünk, a bizalmunk egymás iránt és a hitünk a kapcsolatunkban egy csodálatos, szerves egészet alkot. Elszakadhatok ettől az egységélménytől, ha bezárkózom, mint ahogy tegnap tettem, de nagyon rossz. És megmaradhatok benne, ha éltetem és ha megbeszélem a társammal, hogy mi a helyzet, ennyit kell tennem, többet nem, meg élveznem, hogy benne vagyok. És szerintem ez egy olyan dolog, amire lehet biza tudatosan figyelni meg lehet is tenni érte, és komolyan rajtunk múlik, örökkönörökké lehet hagyni, hogy a szerelmünk éljen és minket meg éltessen. 

(Ámen.)

Még szerencse, hogy a világ kegyes velem és amikor kiborulok egy vizsga előtt (ami velem minden vizsgaidőszakban megesik, izgalmasabb életszakaszokban akár az összes vizsga előtt), olyankor mindig átmegyek. Valami szar jeggyel, de hogy görbül, az fix.

A kiborulásom tárgya jelenleg az a kedves tény volt, hogy sikerült rádöbbennem, hogy másfél hónapig nem fogom látni Kitet.

Nem tudom, kinek milyen a problémamegoldása, nekem szerintem a legjobb, amit lenni tehet, nevezetesen megadom a királynak, ami a királyé és az istennek, ami az istené.

(Értsd bebújok a takaró alá, megeszek egy tábla csokit és egy olyan filmet nézek, ami arról szól, hogy minden pasi hülye.)

(Félreértés ne essék, imádom Kitet. De a helyzetet utálom.)

A múlt szerdám ugye elég szervezett volt: 8tól 9ig írtam egy ngt, ami olyan szarul sikerült, hogy bosszúból 9től 11ig beültem a könyvtárba átvenni az opkutot, hogy ötös legyek belőle, kicseszve a szemét mikromakro tanszékkel, akiket amúgy is utálok, majd 11től fél 12ig átgondoltam az életem.

De a legviccesebb, hogy végül tényleg ötös lettem opkutból, és őszintén szólva abszolút nem számítottam erre, azt hittem, négyes leszek és baromira megörültem neki, hogy mekkora klassz vagyok. :)

És amúgy most jön a 2 legbuktatósabb vizsgám, de az egyikből fix, hogy nem bukok meg (mivel így döntöttem), a másikból pedig annyi pontom van már most, hogy ott se fogok, az fix.

Összehordhatok én hetet-havat, de tény, hogy valójában igenis nagyon félek, és nagyon vicces, mert a félelmem a részletekben kezd előjönni.

Hogy hogy fogok kakilni.
Hogy mennyire lesz tiszta a koli.
Hogy mit fogok enni.
Hogy fogok eljutni a Brüsszeltől kb 50 kmre levő Charleroi reptérről Maastrichtba.
Csak 8kor fogok odaérni és addigra bezár a guesthouse, mit fogok csinálni?
Hogy fog menni a nyelv?
Mi lesz, ha megbukok valamiből?

És még százezer ezekhez hasonló kérdés cikázik a fejemben, és ha egyedül alszom, sose hagynak aludni. Ha Kittel alszom, akkor jól alszom, könnyen alszom, sokat alszom. Nagy szívás, tekintve, hogy inkább nem fogok Vele aludni a következő fél évben, mint de.

És amikor az összes kérdést sikerült úgy-ahogy lenyugtatnom, akkor előjön bennem a végső kérdés, ami végképp nem hagy békén: normális, hogy ennyit izgulok???

Kezdek belenyugodni, hogy a következő hetekben az alvásomnak lőttek, amikor egyedül alszom. Klassz. Még szerencse, hogy van egy dal, ami mindig el tud altatni.

Olyan jó hallani, hogy mikor valaki hazajön és mepillantja a Süttyert, ellágyul a hangja, elkezd csengően nevetni a bolondozásain, kedvesen szól hozzá, megsimogatja, babusgatja egy picit, mielőtt bejönne. Ha nem szól nálam a zene, hallom, mikor valaki örömködik neki, mikor hazaér.

A mai napon azt a - valljuk be, nem kis - luxust engedtem meg magamnak, hogy cukorral és tejszínhabbal ittam a kávét.

A tegnapi betegséggyanúmat aztán egészen hatásosan oldottam meg, bemásztam az ágyba, és aludtam egy órát. Gyanítottam, hogy már maga az alvás is segíteni fog, viszont biztos voltam benne, hogy teljesen jól leszek, mert reggel több órán át nem voltunk képesek felkelni az összefonódott összebújásból, úgyhogy az ágy annyira fel volt töltve szeretettel, hogy rögtön jól lettem és extrahatékonyan tanultam.

Nem tudok elég hálás lenni Kitnek, amiért ennyire erőt adó-támogató valaki az életemben.

Úgy értem, ha azon kéne gondolkoznom, hogy éppen mi a helyzet vele és mik a bajok, és ez foglalná le az összes szellemi kapacitásomat, akkor egy fikarcnyit se tudnék új ötletekre jutni, másokkal-más dolgokkal kapcsolatban felfedezni, egy csöppet sem lennék kreatív, sőt végletes esetben még tanulni se tudnék (lásd tavaszi vizsgaidőszak).
Egyszerűen a lelkem folyamatosan toldozgatna-foldozgatna és nulla energiája maradna fejlesztésre és egy idő után egyhelyben kezdenék toporogni.

Így viszont annyira megerősítő és boldogságot adó a jelenléte az életemben, hogy nem elég, hogy kedvem van a munkához, hogy burjánzok a kreativitástól, hogy folyamatosan öszötönöz, még a múltam nehéz részeit is segít feldolgozni.

Fantasztikus. :)
 

Csé furcsa ember.

Olyan, mint egy ijedt kiskutya. Folyton ugat, nagyon rémült, maga se tudja, hogy merre menjen és közben próbál nyugodtnak tűnni. Nem hiszi el magáról, hogy tud szeretni, pedig közben erről szól az élete, egyszerűen mindenben szeretetet keres.

És tipikusan az a valaki, akire tökéletesen illik, hogy kölcsönben voltunk egymásnál. Sőt még lejárata is volt a kölcsönnek, amikor vissza kellett adni a másikat. Valószínűleg ezért fog életem végéig szépségesnek maradni meg a fejemben, pedig a legtökéletlenebb valaki volt minden pasim közül, egyben a leggyorsabban tökéletesedő valaki is. Ha nem zártuk volna le ilyen következetesen, közben nem maradtunk volna barátok, akkor ma biztos utálnám.

Persze már nem beszélek vele, egyrészt Kit miatt, másrészt mert a szerepe véget ért és ócska pótlékokkal-felületes beszélgetésekkel rossz lenne beszennyezni annak a kapcsolatnak a szépségét, ami anno köztünk volt, harmadrészt mert tény, hogy a személyisége bonyolultsága sokkal több erőbefektetést igényel a részemről, mint amit most adni tudnék vagy szeretnék. Úgyhogy amit tudok róla, azt a naplójából tudom, esetleg laza beszélgetésekből és mindig megmelengeti a szívemet, mert összehasonlítva azzal, hogy milyen volt régen, hát nem kicsit jár jó úton a srác. Ég és föld. Folyton csodákat fedez fel meg csodákat alkot és boldog vagyok érte.

És azt hiszem, olyanok vagyunk egymásnak, hogy mindketten az idők végezetéig hinni fogunk egymásban. Mármint, én maximálisan hiszek benne, szerintem jó úton van, és az élete pont arra megy, amerre mennie kell és folyton örvendezek, ha erre fúj valami hírt felőle a szél. És azt hiszem, hogy ő is örömmel gondol vissza rám és hisze bennem és tisztel.

Egyszerűen jó tudni, hogy valaki ilyen van, valahol a földön.

A legkevésbé sincs időm a vizsgaidőszak kellős közepén betegnek lenni, de ha lehetőség lenne, most beteg lennék.

Így elmentem bérescseppet vedelni, de még így is aaaannyira fáj a fejem, nem tudok így tanulni. :(

Nem nagyon szeretem Amerikát, tekintve, hogy mostanság több-kevesebb időre mindenkit elrabol, aki a szívem csücske, de ahogy elnézem, csak ott van American Eagles bolt és ezért a gatyáért még oda is elmennék.

Amihez most kedvem lenne, az az, hogy soksok forraltborral valami békés filmet nézünk Kittel vagy alszunk.

Jelenleg a fenti tényezőkből egy sem opció, úgyhogy kénytelen vagyok gráfokat rajzolgatni.

Már csak 3 és fél hét és megyek el.

Úúú de félek.

bőséges cseresznyetermést,
ne érjen senkit repülőgépbaleset,
bővelkedjünk olcsó koktélokban,
bombázzon minket a kreativitás,
ne rejtőzzön előlünk a napocska,
kapjunk meglepetés nyárizáport,
mindig bukkanjon fel, akire vágyunk,
és teremtsünk csak szorgosanboldogan.