hősünk mostan be-le-lép

"I've missed over 9000 shots in my career. I've lost over 300 games. 26 times, I've been trusted to take the game-winning shot and missed. I've failed over and over again in my life. And that's why I succeed."

Már majdnem azt hittem, hogy ez a nap véglegesen rossz lesz, mert a nap nagy részében látszólag nemtúlkedves dolgok történtek, de akkor sikerült letöltenem az eat pray love-ot és most már csokim is van.

Még jó, hogy a legapróságabb apróságokkal boldoggá bírom tenni magamat. :)

Ma életemben először ittam grogot.

Még jó, hogy a világon annyi minden van, hogy minden nap csinálhatok valamit életemben először.

"do we have to know? can't we just find it out?"

A Süti most nagyon beteg és remélem, rendbejön. Egy olyan betegsége van, ami szörnyen gonosz és pillanatok alatt öl. A teljes ismeretségi körömet megkértem, hogy küldjenek neki energiát, hát ennyi teremtő erő csak legyőzi ezt a rettenetes vírust. Úgy aggódom érte és ráadásul nem is akarja most, hogy vele legyünk. Bemászik a bokrok alá, fel alá mászkál nyugtalanul, mert egy csomó gyógyszert kapott, vagy kuporog egymagában. Lázas és fáj neki minden nagyon és látszik, hogy nagyon nem érzi jól magát.

Gondolat mentőakció folyamatban.

Sokat gondolkoztam azon, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel, hogy ennyi dolgom van mostanában és folyton csak föl s alá rohangálok emberek és helyek között és elhatároztam, hogy lecsökkentem az életterem méretét és minden embert és helyet, akivel/amivel érintkezek vagy dolgom van, szépen megfogok és egy helyre hurcolok.

"...And you know I have a definition of success. For me it's very simple: it's not about wealth and fame and power - it's about how many shining eyes I have around me."

Tök fura, hogy az elmúlt napokban a melegnek vagy nemtudom minek a hatására tökéletesen antiproduktív vagyok. Egy csomó dolgot kellene csinálnom, amiket következetesen nem csinálok, de persze egyik sem életbevágó, valahogy a szervezetem kihasználja, hogy valójában nincs munka és tanulás most és pihen. (Ha tehetem, később is el fogok menni másfél hónapos szabadságra minden évben.)

Közben pedig iszonyatosan félek és stresszelek, hogy elég jó leszek-e a poziteamnél úgy, hogy közben tanulok és cibsezek és én is vagyok közben, ma azt álmodtam, hogy a deáktéren még anno valamiből 3as lettem és így ahhoz, hogy el tudjam végezni az egyik tárgyamat, folyamatosan be kell jövőre járnom az egyik 7.es osztály összes órájára és teljesen pánikolni kezdtem, hogy "dehát én egyetemre járok, dehát én dolgozok, ezt hogy képzelik, nem tudok egyszerre két helyen lenni?!" és réémes volt. Szörnyű, hogy a nyár gondtalanságát kéne élveznem, de mindig félek, hogy kiderül, hogy még ekkor meg ekkor meg ekkor kell mennem a poziteambe és én meg már tele vagyok egymilllió programmal közben.

Huhh. Na, stressz vissza, ma legalábbis semmi szükség rá.

Valahogy a szakításért nem is csak azért vagyok hálás, mert rendbehozta a kapcsolatunkat, de azért is, mert valahogy az álomvilágból, az elméletekből, a stratégiákból erőteljes rántással kihúzva belepakolt a saját, egyéni kis valóságomba és mintegy varázsütésre önmagam lettem. Az összes január óta íródott postomat visszaolvasva úgy érzem, hogy tengtem, lengtem, próbálkoztam, de valójában fogalmam sem volt és hirtelen a földre lökve, magamat magamnak tekintve talpraállított és a gondolataimban, mélyen bennem, a kapcsolataimban, az életemben újra én vagyok benne. Kicsit tökéletlenebbül, mintha elméleti szinten igazgatnám az életemet, kicsit kérdőjelesebben és bizonytalanabbul, de ezerszer igazibban, ez kérem én vagyok.

Sose gondoltam volna, hogy valaha békés-érdeklődő kapcsolatom lesz a focival, de megtörtént. Köszi Chloé, köszi Marc, köszi Mr. Podolski és német foci (és itt bocsánatot is kérnék, hogy miattam nem nyerték meg a németek a vbt).

El se tudom mondani, mennyire jó érzés, hogy jó szívvel berakhatom újra az "ezaszerelem" címkét.

Ami még szintén nagyon jó, de legalábbis vicces, az nem más, mint 30 fokban hallgatni karácsonyi havazós dalokat.

Ami még pluszban jó, az az a kettő darab ember, akit úúúgydeúgy szeretek jelenleg (kissé plátói jellegűek, egyikük 3 éves, másikuk életem egyik legizgalmasabb alakulású emberi kapcsolata).

Meg még az is jó, hogy milyen elképesztően spontánul működök mostanában, pl fogalmam sincs, hogy egy óra múlva mit fogok csinálni.

Ami furcsa és megdöbbentő és rossz, hogy mit hallottam tegnap.

Ami egyértelműen rossz, hogy cigizek és úgy kéne döntenem, hogy abbahagyom de még nem döntöttem úgy.

Németország elvesztette miattam a vb győzelmét.

Mostantól a pénzt cigire költöm.

Innentől kezdve nem eszek.

Áttolódnak a hangsúlyok az életemben olyan emberekre, akikre nem gondoltam volna.

Itt az idő Berzsián és Didekit olvasni.

Éljen a személyiségfejlődés.

Nem is nagyon tudom megmondani, mi alapján vannak blogszakaszaim. Mi alapján döntök úgy, hogy lépnem kell és hirtelen vége, mi alapján kezdek írni egy másikat és mi alapján térek vissza.

Erasmuson nem voltam képes ezt a blogot írni, az ottani kalandokról egy másik blog szól. De nem akartam én januárban befejezni a sanssouci-t és most meg nem akarok folytatni egy olyan blogot, ami egymillió fájdalmat cipel el magában.

Nagyon más voltam ott kint.

Kezdem azt hinni, hogy ez csak az én nyomiságom, mert Erasmuson mindenki trallala és csillivilli és hú de jól érzi magát, na hát az én személyiségem és élethelyzetem nem volt alkalmas erre, én kegyetlenül szenvedtem.

Januárban úgy mentem el itthonról, hogy egyszerűen tökéletes volt az életem. Tele voltam nagyon jó barátokkal és néhány klassz és vicces baráti társasággal, egy fantasztikus párkapcsolatot hagytam itt, támogató volt a családom, az otthonomba jó volt hazatérni, a suli inspirált és előrelökött és nem vágytam semmire, minden a legnagyobb rendben volt, minden napomra jó volt felébredni és folyamatosan a tudatában éltem annak, hogy mennyire boldog vagyok.

És akkor elmentem. Egy olyan helyre, ahol egy barátom sem volt. Ahol hiányzott a szerelmem. Ahol a lelkem kábé nihilt élt meg. Ahol kontrollált és fegyelmezett voltam, ahol nem éltem meg úy igazán semmit. Ahol gyűlöltem a szobát, ahol éltem, ahol a konyha olyan koszos volt, hogy három hónapig salátán éltem. Ahol nem volt mély emberi kapcsolatom senkivel, ahol senki sem szeretett, ahol senkit sem szerettem, ahol az egyetlen pozitív dolog a szakmai fejlődésem volt.

Gyűlöltem. Szenvedtem. Találkozásról találkozásra éltem Kittel. Az utolsó hónapban órára pontosan tudtam, hogy mennyi van még hátra és rengeteget aludtam, mert addig is telt az idő. És tanultam és fejlődtem. Buliztam ugyan heti párszor és részt vettem sok programon, de valójában én nem voltam ott. Én lélekben Budapesten voltam. Azt hittem sose érek haza, és mikor a repülőről megláttam a Dunát, elkezdtem zokogni, mert alig tudtam elhinni, hogy vége van. Az elmúlt hetekben a visszaidomulás a "régi" környezethez egy fél picikét sem volt nekem nehéz.

Most itthon vagyok és néha még mindig kísért az erasmus, mint egy rossz álom. Néha még mindig nehéz elhinnem, hogy itt vagyok, hogy az elmúlt 3 hétben még mindig nem tudtam találkozni a sok-sok emberrel, akivel szerettem volna, hogy ez Budapest, ez a hely, amit imádok, hogy a családommal élhetek békében, hogy a szerelmem mellett ébredhetek, hogy azt a munkát csinálhatom, amit imádok, hogy nyugodtan bőgök az utcán, mert ez az otthonom. Egymillió nehézség fog jönni az életemben, de ez itt akkor is az otthonom lesz és örökké biztonságban leszek itt.

Hazaértem. Ide, hozzá, hozzájuk.

Kicsit változtam, de ugyanaz maradok. Tudom, hogy nagyon erős vagyok belül, de én erős többé nem leszek. Hogy mi értelme volt? Most ezt még nem látom. Ki fog derülni. Majd. Hogy én jól csináltam e? Abszolút nem. De jobban nem tudtam, mert a felületesség és beleengedődés saját magam megtagadása lett volna. Próbáltam, de a lelkem ellenkezett.

Istenem... köszönöm.

A helyzet úgy áll, hogy kezdem megszokni a dolgokat.

Kezdem megszokni, hogy nem vagyok igazándiból boldog.

Kezdem megszokni a magányt és hogy nem számíthatok senkire.

Kezdem megszokni az incirifincirit folyamatosan bennemlevő bánatot, amiért nem vagyunk együtt Kittel.

Lassan mindezek természetessé válnak és lassan azt nem tudom már elképzelni, hogy milyen az, mikor valahova hazamegyek és a családomhoz megyek, hogy milyen az, ha felhőtlenül lehetek szerelmes, ha átadhatom magam egészen a másiknak, ha csupa olyan ember vesz körül, akiket szeretek és ha igazán boldog vagyok az életemben.

Mindez pedig még csak nem is baj: pusztán önvédelemből felejtek. Ha hazamegyek majd, akkor biztos, hogy minden apró, addig természetesnek hitt örömnek újra nagyon-nagyon örülök majd, aztán pedig újra természetessé válik az összes kis részlet: hogy van otthon sok kaja és tiszták az edények és a kapun belépve a kutyám üdvözöl és hogy szeretnek.

Na megmondom, mi van, az van, hogy nagyon hiányzik ez a blog. Lassan kezdek agyament lenni, ugyanis írom ezt (és sok poszt privátolva van benne mások személyiségi jogai miatt), írok egy blogot a leendő gyermekeimnek, egyet a szakmai ötletekről, egy közöset valakivel, akinek én lennék a lifecoacha (ő mondta), még egy közöset a Kittel, plusz egyet, ahol az ötleteim vannak részletezve, és még egyet a tumblrön, ami mostanában úgy igazándiból "a blogomnak" számít.

És ez nem is lenne baj, ha írnám őket, de a baj az, hogy annyira sok dolog történik, az életemet teljesen kitölti kb 5 tevékenység (tanulok, bulizok, szociális életet élek, a konyhában főzök a többiekkel, Kittel skypolok) és nincs időm inspirálódni, szöszmötölni, tennivenni, a lelkemmel foglalkozni, valahogy kiesik a termékeny semmittevés szakasza és ez nagyon zavar, de egyelőre nem sok mindent tudok kezdeni vele, mert olyan soksoksok itt a dolog, de valamit mindenképp ki köll találnom eme problémára, mert a blogok elhanyagolódnak és elszomorodnak, és a lelkem is és én is.

Megjött a február, átvándoroltam Hollandiába, élvezve szokom a dolgokat.

Ma pl egész nap azon gondolkozok, befessem e a Bambi nevű, békés és kedves bringámat pirosra. Mert igazából így is gyönyörű, de lehet, hogy akkor még szebb lenne. Az az igazi régimódi, kontrás, természetesen váltó nélküli, kényelmes, nyikorgós békesség a Bambi, nem lehet nem imádni. Nem is tudom, szebb lenne e pirosan.

Továbbá sikerült kávét főznöm magamnak (ráadásul istenit), de sajnos ezt két ujjam testi épsége bánta.

Néztem ki a nyolcas busz ablakán, alkusz jutott az eszembe, aztán Kicsisrácék, aztán hogy a Tibi azt mondta, ha baj van, akkor csak sikítsak és egy nap alatt ott vannak, és hogy tudom, hogy ez tényleg így van és ez mennyire jó már, aztán eszembe jutott még sok kedves ember, akik most az életem szereplői és akiktől már elbúcsúztam vagy majd elbúcsúzok és rájöttem, hogy igen, én kész vagyok az elmenetelre már.

Azt hiszem, ezt a taktikát fogom alkalmazni.

A következő 9 napban egyre sűrűbbek lesznek a programok és egyre jobban fog forogni a kerék. Így nem fogom érezni, de a lelkem mélyén egyre jobban fogok félni.

Ez majd kicsúcsosodik az utolsó napokban és a végső pillanatokban (bárcsak megfogadhatnám, hogy nem sírok a reptéren, míg ott van Kit, de nem merem.. megpróbálom kihúzni majd a becsekkolásig), de ahogy a gép leszálláshoz készülődik, az én szívem is kész lesz minden új kalandra.

Mégse érkezhetek új életem helyszínére kisírt szemekkel.

(Deazért: Visinet kézipoggyászba mindenképp.)

Rájöttem az örök szerelem és a boldog párkapcsolat titkára. 2 nagyon egyszerű dolog.

Szóval ez arról szól énszerintem, hogy ahogy szép lassan beleszerelmesedünk valakibe és megismerjük, ahogy lépésről lépésre egyre több dolgot megosztunk vele és közel engedjük magunkhoz, valójában beengedjük magunkba.

És rögtön itt is van az első titok, ami az előfeltétele a másodiknak. Miközben a kapcsolatunk alakul és szépül, ideális esetben nincsenek benne huppanók, nem bántjuk meg egymást, nem csalódunk és nem sérülünk. Ehhez kell két érett, egészséges, önmagával és a másikkal őszinte, a saját és a másik érzéseit tisztelő személyiség, és akkor már csak arra kell figyelniük, hogy kommunikáljanak. Mindig. Ha van egy kicsi rossz érzésem, akkor azt mondjam. Ha valami bánt, mondjam. Ha nem vagyok tökéletes, mondjam.

Ha így ápoljuk a kapcsolatunkat, akkor az, mint egy szép kis fa, elkezd terebélyesedni, nőni, szépülni és virágozni és lassacskán az történik, mint amit a tarotkártya megírt, hogy a kettőnk szerelmében már nem leszek különálló. Persze a szerelmeskedésben ezt gyönyörűen meg lehet élni, de egy idő után elkezdtem úgy érezni, hogy még amikor nincs is mellettem, én akkor is a kettőnk alkotta csodaegységben élek, ami egy létező-lüktető lény talán, vagy lehet egy folyó is, amiben összeolvadunk, el lehet képzelni sokféleképp, de a lényeg, hogy az igaz szerelemben a kettőnk kétségtelen szerelme, a szeretetünk, a bizalmunk egymás iránt és a hitünk a kapcsolatunkban egy csodálatos, szerves egészet alkot. Elszakadhatok ettől az egységélménytől, ha bezárkózom, mint ahogy tegnap tettem, de nagyon rossz. És megmaradhatok benne, ha éltetem és ha megbeszélem a társammal, hogy mi a helyzet, ennyit kell tennem, többet nem, meg élveznem, hogy benne vagyok. És szerintem ez egy olyan dolog, amire lehet biza tudatosan figyelni meg lehet is tenni érte, és komolyan rajtunk múlik, örökkönörökké lehet hagyni, hogy a szerelmünk éljen és minket meg éltessen. 

(Ámen.)

Még szerencse, hogy a világ kegyes velem és amikor kiborulok egy vizsga előtt (ami velem minden vizsgaidőszakban megesik, izgalmasabb életszakaszokban akár az összes vizsga előtt), olyankor mindig átmegyek. Valami szar jeggyel, de hogy görbül, az fix.

A kiborulásom tárgya jelenleg az a kedves tény volt, hogy sikerült rádöbbennem, hogy másfél hónapig nem fogom látni Kitet.

Nem tudom, kinek milyen a problémamegoldása, nekem szerintem a legjobb, amit lenni tehet, nevezetesen megadom a királynak, ami a királyé és az istennek, ami az istené.

(Értsd bebújok a takaró alá, megeszek egy tábla csokit és egy olyan filmet nézek, ami arról szól, hogy minden pasi hülye.)

(Félreértés ne essék, imádom Kitet. De a helyzetet utálom.)

A múlt szerdám ugye elég szervezett volt: 8tól 9ig írtam egy ngt, ami olyan szarul sikerült, hogy bosszúból 9től 11ig beültem a könyvtárba átvenni az opkutot, hogy ötös legyek belőle, kicseszve a szemét mikromakro tanszékkel, akiket amúgy is utálok, majd 11től fél 12ig átgondoltam az életem.

De a legviccesebb, hogy végül tényleg ötös lettem opkutból, és őszintén szólva abszolút nem számítottam erre, azt hittem, négyes leszek és baromira megörültem neki, hogy mekkora klassz vagyok. :)

És amúgy most jön a 2 legbuktatósabb vizsgám, de az egyikből fix, hogy nem bukok meg (mivel így döntöttem), a másikból pedig annyi pontom van már most, hogy ott se fogok, az fix.

Összehordhatok én hetet-havat, de tény, hogy valójában igenis nagyon félek, és nagyon vicces, mert a félelmem a részletekben kezd előjönni.

Hogy hogy fogok kakilni.
Hogy mennyire lesz tiszta a koli.
Hogy mit fogok enni.
Hogy fogok eljutni a Brüsszeltől kb 50 kmre levő Charleroi reptérről Maastrichtba.
Csak 8kor fogok odaérni és addigra bezár a guesthouse, mit fogok csinálni?
Hogy fog menni a nyelv?
Mi lesz, ha megbukok valamiből?

És még százezer ezekhez hasonló kérdés cikázik a fejemben, és ha egyedül alszom, sose hagynak aludni. Ha Kittel alszom, akkor jól alszom, könnyen alszom, sokat alszom. Nagy szívás, tekintve, hogy inkább nem fogok Vele aludni a következő fél évben, mint de.

És amikor az összes kérdést sikerült úgy-ahogy lenyugtatnom, akkor előjön bennem a végső kérdés, ami végképp nem hagy békén: normális, hogy ennyit izgulok???

Kezdek belenyugodni, hogy a következő hetekben az alvásomnak lőttek, amikor egyedül alszom. Klassz. Még szerencse, hogy van egy dal, ami mindig el tud altatni.

Olyan jó hallani, hogy mikor valaki hazajön és mepillantja a Süttyert, ellágyul a hangja, elkezd csengően nevetni a bolondozásain, kedvesen szól hozzá, megsimogatja, babusgatja egy picit, mielőtt bejönne. Ha nem szól nálam a zene, hallom, mikor valaki örömködik neki, mikor hazaér.

A mai napon azt a - valljuk be, nem kis - luxust engedtem meg magamnak, hogy cukorral és tejszínhabbal ittam a kávét.

A tegnapi betegséggyanúmat aztán egészen hatásosan oldottam meg, bemásztam az ágyba, és aludtam egy órát. Gyanítottam, hogy már maga az alvás is segíteni fog, viszont biztos voltam benne, hogy teljesen jól leszek, mert reggel több órán át nem voltunk képesek felkelni az összefonódott összebújásból, úgyhogy az ágy annyira fel volt töltve szeretettel, hogy rögtön jól lettem és extrahatékonyan tanultam.

Nem tudok elég hálás lenni Kitnek, amiért ennyire erőt adó-támogató valaki az életemben.

Úgy értem, ha azon kéne gondolkoznom, hogy éppen mi a helyzet vele és mik a bajok, és ez foglalná le az összes szellemi kapacitásomat, akkor egy fikarcnyit se tudnék új ötletekre jutni, másokkal-más dolgokkal kapcsolatban felfedezni, egy csöppet sem lennék kreatív, sőt végletes esetben még tanulni se tudnék (lásd tavaszi vizsgaidőszak).
Egyszerűen a lelkem folyamatosan toldozgatna-foldozgatna és nulla energiája maradna fejlesztésre és egy idő után egyhelyben kezdenék toporogni.

Így viszont annyira megerősítő és boldogságot adó a jelenléte az életemben, hogy nem elég, hogy kedvem van a munkához, hogy burjánzok a kreativitástól, hogy folyamatosan öszötönöz, még a múltam nehéz részeit is segít feldolgozni.

Fantasztikus. :)
 

Csé furcsa ember.

Olyan, mint egy ijedt kiskutya. Folyton ugat, nagyon rémült, maga se tudja, hogy merre menjen és közben próbál nyugodtnak tűnni. Nem hiszi el magáról, hogy tud szeretni, pedig közben erről szól az élete, egyszerűen mindenben szeretetet keres.

És tipikusan az a valaki, akire tökéletesen illik, hogy kölcsönben voltunk egymásnál. Sőt még lejárata is volt a kölcsönnek, amikor vissza kellett adni a másikat. Valószínűleg ezért fog életem végéig szépségesnek maradni meg a fejemben, pedig a legtökéletlenebb valaki volt minden pasim közül, egyben a leggyorsabban tökéletesedő valaki is. Ha nem zártuk volna le ilyen következetesen, közben nem maradtunk volna barátok, akkor ma biztos utálnám.

Persze már nem beszélek vele, egyrészt Kit miatt, másrészt mert a szerepe véget ért és ócska pótlékokkal-felületes beszélgetésekkel rossz lenne beszennyezni annak a kapcsolatnak a szépségét, ami anno köztünk volt, harmadrészt mert tény, hogy a személyisége bonyolultsága sokkal több erőbefektetést igényel a részemről, mint amit most adni tudnék vagy szeretnék. Úgyhogy amit tudok róla, azt a naplójából tudom, esetleg laza beszélgetésekből és mindig megmelengeti a szívemet, mert összehasonlítva azzal, hogy milyen volt régen, hát nem kicsit jár jó úton a srác. Ég és föld. Folyton csodákat fedez fel meg csodákat alkot és boldog vagyok érte.

És azt hiszem, olyanok vagyunk egymásnak, hogy mindketten az idők végezetéig hinni fogunk egymásban. Mármint, én maximálisan hiszek benne, szerintem jó úton van, és az élete pont arra megy, amerre mennie kell és folyton örvendezek, ha erre fúj valami hírt felőle a szél. És azt hiszem, hogy ő is örömmel gondol vissza rám és hisze bennem és tisztel.

Egyszerűen jó tudni, hogy valaki ilyen van, valahol a földön.

A legkevésbé sincs időm a vizsgaidőszak kellős közepén betegnek lenni, de ha lehetőség lenne, most beteg lennék.

Így elmentem bérescseppet vedelni, de még így is aaaannyira fáj a fejem, nem tudok így tanulni. :(

Nem nagyon szeretem Amerikát, tekintve, hogy mostanság több-kevesebb időre mindenkit elrabol, aki a szívem csücske, de ahogy elnézem, csak ott van American Eagles bolt és ezért a gatyáért még oda is elmennék.

Amihez most kedvem lenne, az az, hogy soksok forraltborral valami békés filmet nézünk Kittel vagy alszunk.

Jelenleg a fenti tényezőkből egy sem opció, úgyhogy kénytelen vagyok gráfokat rajzolgatni.

Már csak 3 és fél hét és megyek el.

Úúú de félek.