hősünk mostan be-le-lép

Kicsit még az előzőhöz kapcsolódván de muszáj elmesélnem, mert valami fantasztikus volt.

Helyzet: a deákon várok, mert egy gonosz lény késett 3 perecet.
Mi jut eszembe: óóó hát lehet itt van alkusz a közelben? Ezt meg kell tudnom!
Mit teszek: tárcsázok, közben a gödör felé véve utam.

A párbeszéd:
alkusz: óó hát szia évi!!!
én: szia itt vagy?
a: itt!
é: hol?
a: mi hol?
é: hát a deákon!
a: igen naná hogy itt!
é: összefutunk egy percre csak egy puszit akarok adni!
a: ó hát naná hogy igen!
é: jó gyere a metró felé egy picit, futoook!

A jelenet további része: az idilli romantikus pillanatokhoz hasonló, kivéve hogy nem volt romantikus csak csodás, szóval futunk egymás fele kitárt karokkal és megölelem és felkap és megpörget és pörget és pörget és aaahhhh. Mennyire imádom már ezt az idióta életművészt.

Azt hittem utál, azt hittem nem áll szóba velem többet soha, de nem de nem de nem, hanem ma megcsörrent a kis telcsi és ő volt az ő ám, úgyhogy kaptam magam és befutottam a deákra csak úgy suhant utánam a levegő, ette a kínaiját és beszéltünk és úgy örülök neki, hogy nem vesztettem el, ettől féltem a legjobban, mert bármi is van és akárhogy fájnak is a dolgok, mégis vannak Ők, akik nem tűnnek el, hanem megmaradnak, és már rájuk gondolni is boldogság, eszembe jutnak és szép lesz az élet, ó de köszönöm nekik, hogy belopakodnak a szomorú percekben a gondolataim közé és észrevétlenül, csak úgy suttyomban megörvendeztetnek a képzetlátogatásukkal, hát kívánhat ennél többet az ember lánya? Nem hát nem hát nem ám.

Mennyire ironikus, hogy épp meghozom életem egyik legfontosabb és nagy valószínűséggel egyik legjobb döntését (ezt onnan tudom, hogy a lelkem folyamatosan sikongat örömében), és szinte mindenki azt mondja, hogy fúúúj, hogy hülye vagy, hogy megbánod, hogy jusson eszedbe, hogy mi megmondtuk, és kezdem valódi csodának érezni, hogy vannak olyanok, akik engem tényleg látnak, és tudják, hogy ez így lesz a legjobb, mert innen bármi is lesz, az nekem jó lesz, és nem a félelem  motiválja őket, hanem a szeretet. Nagyon vicces, hogy ezek nem azok az emberek, akiket a legközelebbállóknak mondanák, mert ők elvakultak a közelségtől és a félelemtől.

De akkor is, elképesztő érzés, hogy csináltam valami óriásit, egy nagyonklasszat, ami sokkal több, mint egy nyüves vizsga vagy érettségi, de míg azokat mindenki megünnepli, ezt mindenki elítéli.

Ha választhatnék, azt mondanám, most ünnepeljetek engem, most érdemlem meg, most örül a lelkem.

És gyanús is volt, hogy nem folyhat ez így örökké, hogy nem lehetnek örökké normálisok, hogy megint dettó ugyanaz lesz, és valami semmiség faszságért húzzák az agyamat majd megint és ordítoznak, és megint nem tudják megindokolni, hogy valójában mi a bajuk azzal, ha fél3kor jövök haza és nem éjfélkor, és bocsi, bocsi, de ezen már annyira túl vagyok és olyan magasból leszarom, mert mondjon egy indokot, nem tanulok jól? Mert de. Nem beszélgetek vele? De, jó így már nem, mert boszorkányokkal nem tárgyalok. Mert szétment a párkapcsolatom? Na az szétment, elég szar is, de legalább büntessenek még egy kicsit, nekik is annyira rossz érzés lehet végülis. Mert egy normális ember életmódja nem éjszakai? Na ez az, amit egy fiatalnak nem tudnak beadni a büdös életben és megint legyen ugyanez, hogy valamit valaki kitalált és mi pedig fogadjuk el, szó nélkül, valószínű.

Bakker hihetetlen ez az egész, olyan mint egy rossz párkapcsolat, bármi legyen, csak nehogy kitárjam a szárnyaim és repüljek, nehogy önmagam legyek, nehogy véletlenül elszálljak messzire, mert annál rémisztőbb nincs....

Tök jó, erősíthetem meg a kerítésemet és a gátakat ismét, hogy szavaik undorító alaptalan fölnőtt kiégett gondolkodása nehogy eljusson hozzám.