hősünk mostan be-le-lép

Nem vagyok beteg, full jó a közérzetem, nem is lenne para, ha a fejem jobb oldala (ebbe beleértve a fülemet, a fejem külső és belső részt és az agyamat is) nem hasogatna félpercenként úgy, mintha folyamatosan villámok csapkodnának belé. Így viszont ritmikus ismétlődésekkel vágok hülye fejet és szisszenek fel, a köztes időben viszont magam és mások számára meggyőzően viselkedek úgy, mintha teljesen jól lennék. Mesés.

Mellesleg azon (az igen vitatható) állásponton vagyok, hogy mivel boldog és szerelmes vagyok, a világnak igenis tekintettel kéne lennie erre és lehetőséget nyújtania, hogy mindezt napi 24 órában élvezzem, növelve ezzel az egész ház, sőt egész Budapest, sőt egész Magyarország, sőt az egész világ, illetve az egész Univerzum boldogságszintjét és jobb világot teremtve ezáltal.

Tehát, mindenki jólétének érdekében el kéne mennünk Kittel nyugisat hétvégézni vagy egész nap ágyban kéne maradnunk csokifagyival és Jóbarátok-részek garmadával és koriznunk kéne és közösen főznünk, végülis bármi jó, amit együtt csinálunk és nyugiban, a kötelességmumus nélkül.

Ha kirakok egy adományozógombot, valaki adományozna nekünk egy kis időt?

Sajnos igenigen sok dolgom lenne és egyik volumene sem nevezhető kicsinek, mégis, a fene se akarja csinálni őket, hogy őszinte legyek. És minél jobban sürgetőek, minél inkább muszájabbak és minél kevésbé van a leghalványabb ötletem a mai napom kimeneteléről (értsd tudok-e este tanulni), annál kevésbé akaródzik bárminek is nekiállni. (Amúgy meg másnapos vagyok, úgyhogy PLÁNE.)

És minél jobban kell, annál inkább nem csinálom. Olyan vagyok, mint egy szán a hóban: ha egyszer megállok (és a megállásba beletartozik az evés, a metrózás, a leülés, az ímélolvasás, a pillanatra megpihenés is), akkor utána igen nehéz beindítani.

Szerencsére egyetlen dolog van, ami szinte tuti, hogy beindít és házimunkára serkent, ez pedig nem más, mint az imádott youtube valamely kedves playlistje.

Úgyhogy, hajrá mosás, hajrá vécépucolás, hajrá esszék, hajrá ajándékok, hajrá rendrakás, indulok!

(Micsoda álságos buzdító szöveg, fogadok, hogy elképzeltetek serénykedve és senki sem sejti a gonosz titkot, hogy még a lábujjamat sem mozdítottam meg.)

Fantasztikus, hogy anyával mennyire el tudunk beszélni egymás mellett.

Én: Nagyon nehéz nekem, hogy ennyi plusz dolog rám szakadt, amiket eddig nem nekem kellett csinálnom, és úgy érzem, hogy két ember életét élem és néha azt hiszem, az egész a fejemre fog szakadni és nem vagyok képes arra, hogy kész legyek velük.
Anya: Minden nő ezt csinálja és ez a dolga. Én bent vagyok a munkahelyemen reggel 8tól este 5ig szinte és utána csinálok minden mást, most már érted, hogy mennyi dolgom van?

(Zárójeles Megjegyzések:
1. Anya a munkhelyén heti 11 órát van.
2. A hűtőnkben minden fel van cetlizve. A sajton van egy cetli, a cetlire rá van írva, hogy "sajt", a cetli cellux-szal rá van ragasztva a sajtra. Ez csak egy szemléltetés.)
 

A kedves blog százszázalékos biztonsággal a megmondhatója, hogy mennyi szabadidőm van, ugyanis gyakorlatilag az összeset vele töltöm.

Az történt, hogy anya múlt csütörtökön elszakította a bokaszalagjait, na azóta mesés az élet, mert a saját (rengeteg) tanulnivalómon és pluszprogramon túl csinálhatom a bevásárlás-főzés-mosás-takarítás-anyárólgondoskodás isteni kombinációit is.

És úgy érzem, hogy minden a fejemre szakadt, a kuttyot két napja egyszerűen nem tudom elvinni sétálni, pedig nem cseszem el az időmet, és egyszerűen úgy érzem, hogy nem fog menni, annyi időmet cseszi el az anyát ápolás, és én, aki mindig szuperül beosztom az időmet és sose volt ezzel gondom, most a saját életemen túl csinálom anyáét is félig és úgy érzem, hogy betemet az egész és megfulladok.

Most döbbenek rá, hogy ebben az évben sikerült pár szerepet megélnem, voltam öngyilkosjelölt, ribanc, mester, füligszerelmes meg tanulósjókislány, mindegyik váltakozva persze, de mindegyik 100%os erőbedobással, ó atyám, mi jöhet még a következő egy hónapban.

Előre félek.

Régebben olyan büszke voltam magamra, hogy tudok különbséget tenni.

A hasznos és haszontalan dolgok között például. Aközött, hogy mire akarom fordítani az időmet. Hogy abban a pillanatban épp mi éri meg. És mindig tudtam, hogy mi az, amit meg kell csinálnom - és azt megcsináltam, de azt is tudtam, hogy mi az, amit leszarok - és azzal meg nem stresszeltem magam.

Az elmúlt hétben viszont munkamániát kaptam, és ez borzasztó. Nem tudok nyugodtan lebzselni és semmittenni, mert rögtön lelkiismeretfurdalásom lesz. Annyira felbuzdultam az eddigi sikereimen, hogy elkezdtem a többit is hajhászni, és kényszerem van tanulni, akár előre vizsgaidőszakra, de ha nem, akkor is bennem van a kell: házimunkát csinálni kell, Kuttyal foglalkozni kell, Anyát ápolni kell, hasznos dolgot tenni kell.

Borzasztó, felnövök, vagy mi a fene? Ma órákat statoztunk az Ancival, kezelésbe vett a fogorvos, megfőztem a hétvégére és egyáltalán nem érzem extrán produktívnak a napot. Felnövök, vagy mi a csuda? Még a hűtőben is átpakoltam a kajákat, sőt egyeseket felcímkéztem (!). Ez valami borzasztó.

(Oké, azért a helyzet annyira nem rémes, ha azt vesszük, hogy a statozás közben szupifinom kávékat iszogattunk, és az elmúlt 1 napban majdnem az egész Twilight könyvet elolvastam, dehát akkorisss. Nem a dolgozással van bajom, dolgozhatok tőlem látástól vakulásig, de képesnek kell lennem bármikor bármit leszarni-lazán venni, tessék egyetemistához méltóan viselkedni.) (Igen, tudom, hogy akkor péntek este nem főznöm kéne, de ez egy hosszú történet és teljes mértékben a kedves T. gonoszsága miatt történt csupán.)

Egyszerűen imádok éjszaka főzni, bugyiban és trikóban, a kedvenc zenéimet hallgatva a youtube-on.

A külföldi elutazásommal kapcsolatban patópálúr stratégiát folytatok, azaz szeptembertől nem érzékelem az idő múlását (...pedig az idő! Na, az múlik! Már majdnem 3 hónap eltelt a tanévből és 2 hónap múlva utazok is el...), szervezem persze, amit kell, de amúgy leginkább majd januárban ráeszmélek, hogy úristen, mindjárt utazok el, jól bepánikolok, és félelemmel vegyes izgatottság lesz bennem, mikor kimegyek, lehet, hogy bőgök majd a repülőn (de remélem nem, mert bedugul az orrom, nem tudok egyenlíteni és fájni fog a fülem), utána meg nagyon élvezem majd az egészet, hogy önálló vagyok, főzöm a kis mókáimat, picit szenvedgetek a haza után, de ott lesz a Marc, aki már majdnembáty, szóval kaland lesz és jó lesz, de azért, hát most inkább úgy csinálok, mintha konstansul fél év múlva lenne.

Háténúúúgy vágyom most egy ölelésre Tőle.

Meg odabújásra, meg puszilgatásra, meg összebújósalvásra.

De azért egy szimpla öleléssel is kiegyezek.

Deal?

Az normális, ha a google naptáromon belül 5 kis alnaptár van: egy az általános programokról, egy az akut projektjeimről, egy az ünneplésekről, egy az alapeseményekről és egy a munkás-tanulósdolgaimról?

Az is eléggé megfogott még hétfőn, hogy valaki megkérdezte az életében igen sok vállalkozást indító, nagyon sikeres üzletembert, hogy mégis hogy van ideje a hobbijaira, az olvasásra, a sportra, a bíróskodásra.

Mire ő azt mondta:
- Ne féljen attól, hogy nem jut ideje valamire. Egy csomó embert ismerek, aki állandóan elfoglalt, de valójában a napja felét nem tölti semmivel. Azt hiszik, hogy csinálnak valamit, de közben nem csinálnak.

Elkezdtem gondolkodni és tényleg így van velem is. Amikor nincs extrán sürgős dolgom, nem rohangálok egész nap föl s alá, akkor ahelyett, hogy hasznos dolgokkal tölteném el az időmet (pl. pluszfeladatot csinálnék, festenék, sportolnék, tanfolyamra járnék, nyelvettanulnék, rajzolnék, előre tanulnék, sütitsütnék, ötleteket ötölnék, zenélnék stb.) sokkal hajlamosabb vagyok elcseszni az időmet (azaz sorozatot nézni, blogokat olvasni, internetezni, az msnt szerencsére úgy-ahogy kiiktattam).

Úgyhogy ez ellen hogy tegyek valamit, maximálom a dolgokat.
Kedvenc blogokat csak minden 3. nap olvashatok.
Nem internetezhetek céltalanul egy óránál többet (ebbe a saját blogjaim olvasása is beleszámít!!).
Max heti 2 sorozatot és 1 filmet nézhetek meg.
És minden nap fel kell mutatnom valami hasznos dolgot (50 oldalt egy jó könyvből, 90%os zht, önkifejező alkotást (kivéve blog, az nem számít plusznak), új ötletet, előretanulást, bármi új kipróbálását, egyóra sportot vagy félóra tornát, 50 kijegyzetelt oldalt vagy egy átvett témakört, félóra gitározást, új lényeges szakmai infot, kreativitást vagy tudatos jövőtervezést stb).

Pl. ma: 50 oldal Alan Greenspan (zseniális) könyvéből.

Amióta járok az inspirációtadó klubbigyókámra, ahol leginkább rendkívülhíres vállalkozók hajtogatják a mondandójukat, továbbá tippeket-ötleteket-hasznosdolgokat tudhatunk meg a vállalkozásokról, szóval mióta elkezdődött a tanév, és mióta az inspiráció úgy gyűlik köröttem, mint a sűrűsödő levegő nyárialkonyatkor, azóta rájöttem, hogy biza mindig meg kell találnom az életemben majd azt a fórumot, ahol ötleteket ébresztenek bennem, ahol inspirálnak, ahol valamit elmondanak, arról eszembe jut valami, őrült körmölésbe kezdek és az óra végére előttem van egy kész terv.

Azóta, felbátorodva ezen az elhatározásomon, megkérdezem a valódi, sikeres vállalkozóktól, hogy ők honnan szerzik az inspirációjukat. De meg kell hogy mondjam, hogy erre még senki sem adott nekem konkrét választ (márpedig lehetünk bármennyire kreatívak, szerintem jól jön egy kis direkt gondolatébresztés mindenkinek), sőt még Hemingway Úr, akibe ma teljesen beleszerelmesedtem,nos még ő sem mondta, hogy egy adott esemény kapcsán szerezne inspirációt.

Mondott ellenben egy szépséges mondatot arról, hogy mi is az oka a cigányokkal szembeni rasszizmusnak Magyarországon, és noha teljesen nyilvánvaló, én még soha nem hallottam ilyen nemes egyszerűséggel megfogalmazva, úgyhogy álljon itt: "A gazdaságilag elmaradott kisebbség alkotja a bűncselekmények elkövetőinek 90%-át."

Olyan kis rövid, szimpla mondat, és annyi mindent tesz világossá.

És akkor arra gondoltam, hogy végül is miért is ne tudnék én is ilyen szépséges muffinokat díszíteni, mikor muffint sütni tudok (finomat méghozzá), marcipántvágni tudok, szórni tudok, mázatkavarnikeverni tudok, bizony hogy én is képes vagyok ilyesmire!

Úgyhogy szivecskés muffinokat fogok csinálni. És romantikusakat, és cseresznyéseket. Úgyám.

Fura dolog bennem, hogy miközben nagyon kedvelem a meleg fiúkat, nem kifejezetten rajongok a leszbikus lányokért. Egyikre sincs racionális indokom és semmi előítéletem sem, de mikor Berlinben (óó, Berlinben.. <3) srácok egymás ölében olvasgattak vagy csókolóztak, az egészen jó érzéseket ébresztett bennem, de egy meleg lány blogja nem biztos, hogy érdekel, sőt egy icipici kiváncsisággal vegyes viszolygást ébreszt bennem. (Ez nem egy szimpatikus érzés, de ezt érzem, úgyhogy mondom.)

De ha eltekintünk attól, hogy nem vagyok egészen komplett, azt azért mindenképp bevallhatjuk, hogy a novemberben SEMMI jó nincs.

Anya: Valami jó azért biztos van ebben a novemberben...
Én: Nem, nem hinném.
Anya: A disznóvágás..* Andris névnapja.. A jézuskalevelek írása.. öö..

Ezek után beismerte, hogy a felsoroltak közül egyik se jó igazából, és többet nem is tudott mondani. Úgyhogy megegyezhetünk, hogy a november egy nagy szar.

* Az életben nem voltunk még disznóvágáson.
 

Én nem tudom, az emberek miket képzelnek a kutyákról, de hogy a kutya csak egy állat, az merő tévedés.

Normális családokban szerintem a kutya családtag. Mert onnantól, hogy néhány együtt élő ember bevállalja, hogy lesz egy kutyusuk, mindenkinek aktívan részt kell vennie a kutty életében. Etetni kell, sétálni kell vele (Süttyernek isteni dolga van szerintem, négyünk közül hárman biztos, hogy elvisszük naponta egyszer sétálni), és az együtt töltött idő egyenes következménye, hogy a kutyust mindenki imádni fogja.

Mostanában szuperjó a családi életünk és szerintem ehhez többek között Süttyer jelenléte is nagyban hozzátett: mert van egy téma, amiért mindannyian egyformán rajongunk, amihez mindenki hozzá tud szólni (milyen csalafintaságot csinált már megint a kis mókamester, mit vettünk észre rajta és milyen aranyos történetünk volt vele), ami mindenkit szórakoztat és ez összehoz minket is.

Ha egy családnak egyszer volt egy kutyája, az többet nem lesz ugyanaz a család kutya nélkül, ez mostmár fix.

Én nagyon szeretném megnézni a YesMant, de úgy tűnik, a világ meg nagyon nem.

Elvégre ez a film életeket változtat meg, ha úgy vesszük, ez majdnem ugyanakkora dolog ellentétes előjellel: az én életemet nem változtatja meg.

(Ha valaki belémszeretett eme csodás blog alapján, az elküldhetné dvdn. Hátha úgy összejön és sikerül megnéznem.)

(Vagy inkább romantikus / régimódi / kispolgári leszek és kiveszem egy dvdkölcsönzőből.)

Miután fantasztikus semmittevést végeztünk az elmúlt másfél napban (komolyan, issteni volt, jellemző, hogy mindent túlparázok) hazaérve hatalmas puszikat adtam Azanyának, egy jókedvű-mókás családiebéden vettem részt, megdögönyöztem a Süttyer nevű vadállatot (akit hamarost elviszek sétálni is, önző indokokból: a világ egyik legjobb érzése, mikor kitárom a karom, hogy jöjjön oda hozzám, a drága babakutya pedig 50 méterről lesimítja a fülecskéit és mint az őrült, kezd felém rohanni), elolvastam a kedvenc blogjaimat (isolde-ot imádom, a hatására mindig késztetést érzek, hogy jelentkezzek a pszichológiára), most pedig levelet írok a Jézuskának. (És ímélben mellékelem neki a linkeket, hogy hol találja meg a kívánságaimat). Aztán pedig csupa hasznossággal töltöm majd az időmet, és nekiállok a karácsonyi ajándékoknak is, szééép ez a nap.

Amikor kicsi voltam, sose tudtam tovább gondolkodni egy-két évnél. 13 évesen ötletem sem volt, hogyan fogok élni, milyen leszek 16 évesen. 16 évesen nem tudtam elképzelni, hogy valaha tényleg egyetemista leszek. Érettségizéskor nagyon távoli jövőnek tűnt, hogy bármikor is teljesen önálló leszek.

És ahogy telt-múlt az idő, szép lassan olyan közel kerültem az új életszakaszhoz, hogy noha nem voltam még benne, már egész pontos elképzeléseim voltak arról, hogyan is fog kinézni.

Most is ez van.

Teljesen reális, hogy az Erasmus után itthon élek még másfél évet és két év múlva ilyenkor már egyedül élek. (Adok rá 80% esélyt, hogy Kittel örökre együtt maradunk, és akkor Vele költözök össze másfél - 2 év múlva.)

Fura ez: még messze vagyok mondjuk a házasságtól, mondjuk 4 év távolságra, de már el tudom képzelni. Még messze vagyok a fullmunkaidős melótól, mondjuk 2 évre, de már nagyon közeledik. Még 6 évnyi messzeségben vagyok a gyerekneveléstől is, de már ez sem tűnik olyan húdetávolinak.

Najó. Felnőni, hát ez fura.

A Julie & Julia film tanulsága, hogy csak a boldog párkapcsolatban élő nők szeretnek főzni és enni.

Hát ez teljesen így van.

4 hónapja nem voltam kiborulva és habár mostmár kb annyi kiló vagyok, amennyi mindig szoktam lenni, kifejezetten hiányzik egy pár napos klassz kis koplalás, amikor annyira szarul vagyok, hogy nem eszek semmit. Lássák, ez volt az M.mel való járásnak a pozitív oldala. Most meg, annyira boldog vagyok, szeretek élni, szeretek mindenkit, szeretek enni, sose leszek így 50 kiló.

Ja de mégis, jön az Erasmus. Na az több szempontból is diétás lesz. (Se pénz, se anya főztje, 3hetes Kithiányok, magamnak vásárlás: nyárra szupervékony leszek).