hősünk mostan be-le-lép

Rendkívül könnyű how i met your mother alapon építkezni (legyen ez a holnapi évi dolga), de amikor eljön a holnap, vagy a jövő, akkor az nagy nagy szopás.

Eddig az volt bennem, hogy az enyém az örökkévalóság, most meg rettegek minden egyes pillanattól. Az összes kis aprócska pici mozzanattól, minden miniatűr történéstől. Mert ennek a hétnek már nincs ám folytatása. Ez a hét van és aztán kábé szakadék. Űr. Mélység. Biztos lehet látni ebben a jót, az értelmet, az opciót és a kilátást, de én jelenleg csak egy bazi nagy feketelyukat látok, ami jön és jön és jön és nem tudom kikerülni, mint egy meghatározott időpontú, ezerszázalékosan biztos halál.

Hétfő. Kedd. Szerda. Csütörtök. Péntek? Szombat?

És kész. Ennyi.

És a legdurvább, hogy ez így nem olyan, hogy elmenekülök előle. Nem az, hogy jó jó majd szakítok. Holnap. Hogy majd leteszem a cigit. A jövő héten. Hogy elkezdem a fogyókúrát. Teliholdkor. Nem, ennek egy nagyon szigorú, nagyon komoly és nagyon kegyetlen órapercnyi pontosságú lejárata van és nem tudom elódázni meg elmenekülni előle.

Azon gondolkozok, hogy fogadásokat kötök magammal, hogy mennyire fogok belehalni.

Abból a szempontból nagyon jó, hogy be fog következni valami, amitől rettegek és talán rájövök, hogy nem is annyira rossz. (Vagy de.)

"... minden rendben, ne félj, mindössze meg kell halnod."

"Csak olyan szomorú vagyok. Valami olyat akartam teremteni, amely annyira élő, és annyira megdöbbentő, hogy felér egy reggellel. A legátlagosabb reggellel. Képzeld el, ezt akartam. Micsoda ostobaság."

"Olybá tűnt, hogy ez a boldogság kezdete, és Clarissát több mint harminc évvel később még mindig megdöbbenti néha a felismerés, hogy valóban ez volt a boldogság; hogy az egész élmény belefér egy csókba és egy sétába, a vacsora és egy könyv előérzetébe."

"Még mindig megvan ez a kivételes tökéletesség, és részben azért olyan tökéletes, mert akkor világosan és kézzelfoghatóan még többet ígért. De Clarissa már tudja: ez volt a pillanat. Sose volt másik."

"...mégis, visszatekintve döntőnek tűnik, ez lehetett az a pillanat, amikor az egyik lehetséges jövő véget ért, és egy új kezdődött."

"Íme a világ, ebben élsz, és hálás vagy érte. Megpróbálsz hálás lenni."

"Éljük az életünket, tesszük, amit teszünk, aztán elalszunk - ilyen egyszerű és hétköznapi az egész. Néhányan kiugranak az ablakon, vízbe ölik magukat, vagy gyógyszereket szednek be; még többen balesetben halnak meg; és minket, többieket, a nagy többséget egyszerűen felfal valami betegség, vagy ha nagyon szerencsések vagyunk, az idő maga. És vigaszul nincsen más: egy óra itt vagy ott, amikor az életünk minden esély és várakozás ellenére is kirobban, és mindent megad, amit valaha is elképzeltünk, bár csak a gyerekek nem tudják (vagy tán ők is), hogy ezeket az órákat elkerülhetetlenül újabbak, jóval sötétebbek és sokkal nehezebbek követik. És mégis, gyöngéden szeretjük a várost, a reggelt; még többet remélünk, jobban, mint bármi mást."

Éppenséggel most vesztettem el a türelmemet és kaptam agyfaszt és küldöm gondolatban a fenébe és van belőle totál elegem.

...

Kárpótlásul, hogy milyen seggfejek egyesek, csináltam magamnak egy fahéjas tejszínhabos hatalmas meleg melange-ot.

Nem mintha jogom lenne ahhoz, hogy zavarjon, ha M. másokkal randizik (sőt ez gonosz szemét dolog, de mit tegyek, érzés, ha nem is mutatom ki, magamnak azért bevallom), de meg kell mondjam, csakmost csakitt csaknektek, hogy zavar, nyilván meg fogom szokni, nyilván 10 perc múlva már örülni fogok annak, ha boldog valaki mással, viszont a következő 5 percet rászánom arra, hogy méla gyásszal búslakodjak eme tényen.

Normafa. Sütögetés elhagyása, cigije már senkineksincs, 50 perc, míg jön a busz, induljunk el lefele. Barnuskával mentem és beszélgettem, olyan, mint egy nagyon okos kisgyerek, aki egyszerre mérhetetlenül felnőtt is.

Fogaskerekű teteje. Innen már várjuk a buszt inkább. Valaki talált magánál indiai cigit, rosszabb, mint a bio, hogy lehet már azt szívni.. M. otthagyja az unicumját a megállóban, mikor felszállunk a buszra.

Moszkva. Majdnem mindenki lelép, többnyire hazamennek, kivéve M., ő valami buli felé veszi az útját a csopitársaimmal. Cédével (a legédesebb évfolyamtársammal) ketten maradunk az éjszakain és az Astoriáig valami hihetetlenjót alszok a vállán.

Astoria. Cédé is leszáll, utolsó kiskacsa maradtam, de legalább levisz a busz egyenesen az Örsre. Időnként bealszok, mindig felkeltem magam, hogy nehogy rákosborzasztón kössek ki, nagyon kedvesen jelez nekem egy srác.

Örs. Innen már gyaloglok haza, hangosan éneklem azokat a számokat, amik épp a legjobban kifejeznek és néha futok, és felszabadult vagyok és boldog.

És hazaértem.

Ez egy annyira szép pillanat volt, hogy megpróbáltam leírni, de nem tudtam elég kifejezően és a szöveg által teljesen elvesztette a varázsát, úgyhogy inkább csak tennék itt egy megjegyzést, egy kis piros ikszet vagy sárga karikát, hogy emlékezzek, bizony mennyire gyönyörű volt az a tegnapi buli.

Tegnap egyszer csak, minden előzetes figyelmeztetés nélkül vágy ébredt bennem, hogy nagyon szeressen.

Furcsa, ez a pillanat előtt és után mennyire jelentéktelen dolognak tűnik. (Ez nem egy hibás mondat, ez egy olyan kijelentés, amit így gondolok, ha nem figyelek mások előző tapasztalataira.)
Minden más időben az fontos, hogy én mit érzek, én mit gondolok, ő csak a statiszta (vagy a főszereplő).
Viszont abban a pillanatban az a fellobbant vágyakozás a szerelem kapása iránt valami gyönyörű volt.
 

Abbahagyom a privátolgatását a bejegyzéseknek.

Mostantól nem fogom minden második bejegyzésem privátolni, hanem menni fog ki szinte minden.

Így olvassátok, vagy ne olvassátok. (Akinek nem inge, ne vegye magára.)

Nagyon örülnék, ha senki (...) nem kínozná magát azzal, hogy olvasgat, ha rosszul esik neki, ha ellenben mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy rosszul érezze magát, akkor sajnálom, legalább kap még plusz egy lökést.

Ezvan.

Mármár el is felejtettem 10hónapos magányosságomban, hogy mennyire fantasztikus dolog, ha az embernek van egy testvére.

Valaki, aki nagy gyakorisággal közli a megfelelő időpontokban, hogy éva, te tök hülye vagy.
Valaki, akit fel lehet hívni bőgve, hogy hiányzik a folti és ő nem nyávogni fog, hogy ó jajigen, hanem azt mondja, öreg volt, jobb így neki.
Valaki, akivel a világ legnagyobb természetességével teszünk hatalmas szivességeket egymásnak.
Valaki, akivel nem kell sokat beszélni, egyszerűen csak jó együtt lenni és együtt petymegni.