hősünk mostan be-le-lép

Én nem tudom, az emberek miket képzelnek a kutyákról, de hogy a kutya csak egy állat, az merő tévedés.

Normális családokban szerintem a kutya családtag. Mert onnantól, hogy néhány együtt élő ember bevállalja, hogy lesz egy kutyusuk, mindenkinek aktívan részt kell vennie a kutty életében. Etetni kell, sétálni kell vele (Süttyernek isteni dolga van szerintem, négyünk közül hárman biztos, hogy elvisszük naponta egyszer sétálni), és az együtt töltött idő egyenes következménye, hogy a kutyust mindenki imádni fogja.

Mostanában szuperjó a családi életünk és szerintem ehhez többek között Süttyer jelenléte is nagyban hozzátett: mert van egy téma, amiért mindannyian egyformán rajongunk, amihez mindenki hozzá tud szólni (milyen csalafintaságot csinált már megint a kis mókamester, mit vettünk észre rajta és milyen aranyos történetünk volt vele), ami mindenkit szórakoztat és ez összehoz minket is.

Ha egy családnak egyszer volt egy kutyája, az többet nem lesz ugyanaz a család kutya nélkül, ez mostmár fix.

Én nagyon szeretném megnézni a YesMant, de úgy tűnik, a világ meg nagyon nem.

Elvégre ez a film életeket változtat meg, ha úgy vesszük, ez majdnem ugyanakkora dolog ellentétes előjellel: az én életemet nem változtatja meg.

(Ha valaki belémszeretett eme csodás blog alapján, az elküldhetné dvdn. Hátha úgy összejön és sikerül megnéznem.)

(Vagy inkább romantikus / régimódi / kispolgári leszek és kiveszem egy dvdkölcsönzőből.)

Miután fantasztikus semmittevést végeztünk az elmúlt másfél napban (komolyan, issteni volt, jellemző, hogy mindent túlparázok) hazaérve hatalmas puszikat adtam Azanyának, egy jókedvű-mókás családiebéden vettem részt, megdögönyöztem a Süttyer nevű vadállatot (akit hamarost elviszek sétálni is, önző indokokból: a világ egyik legjobb érzése, mikor kitárom a karom, hogy jöjjön oda hozzám, a drága babakutya pedig 50 méterről lesimítja a fülecskéit és mint az őrült, kezd felém rohanni), elolvastam a kedvenc blogjaimat (isolde-ot imádom, a hatására mindig késztetést érzek, hogy jelentkezzek a pszichológiára), most pedig levelet írok a Jézuskának. (És ímélben mellékelem neki a linkeket, hogy hol találja meg a kívánságaimat). Aztán pedig csupa hasznossággal töltöm majd az időmet, és nekiállok a karácsonyi ajándékoknak is, szééép ez a nap.

Amikor kicsi voltam, sose tudtam tovább gondolkodni egy-két évnél. 13 évesen ötletem sem volt, hogyan fogok élni, milyen leszek 16 évesen. 16 évesen nem tudtam elképzelni, hogy valaha tényleg egyetemista leszek. Érettségizéskor nagyon távoli jövőnek tűnt, hogy bármikor is teljesen önálló leszek.

És ahogy telt-múlt az idő, szép lassan olyan közel kerültem az új életszakaszhoz, hogy noha nem voltam még benne, már egész pontos elképzeléseim voltak arról, hogyan is fog kinézni.

Most is ez van.

Teljesen reális, hogy az Erasmus után itthon élek még másfél évet és két év múlva ilyenkor már egyedül élek. (Adok rá 80% esélyt, hogy Kittel örökre együtt maradunk, és akkor Vele költözök össze másfél - 2 év múlva.)

Fura ez: még messze vagyok mondjuk a házasságtól, mondjuk 4 év távolságra, de már el tudom képzelni. Még messze vagyok a fullmunkaidős melótól, mondjuk 2 évre, de már nagyon közeledik. Még 6 évnyi messzeségben vagyok a gyerekneveléstől is, de már ez sem tűnik olyan húdetávolinak.

Najó. Felnőni, hát ez fura.