hősünk mostan be-le-lép

Hogyha én bal lábbal kelek, na akkor az ébredés utáni órámban az ég irgalmazzon mindenkinek, aki a közelembe kerül - hittem magamról eddig (és több tanú is alátámaszthatja szerintem, hogy ez így igaz).

Mert akkor aztán hozzámszólnak és jön a haddelhadd - gondoltam magamról, hiszen így is volt mindig, tekintet nélkül arra, hogy kiről volt szó.

És ez a mai reggel, nohát, nem volt egy leányálom, hülye volt a telefonom, nem bírtam elérni Fontos Személyeket, nem kaptam elegendő reggeli puszit, hajjajjajj, csak úgy puffogtam magamban a zuhany alatt.

Na és akkor, megtörtént a csoda, ami ezelőtt soha, de tényleg soha, és senkivel. Lementem a nappaliba, Kit szokásosan bújik valami tankönyvet, csinálok egy teát, elkezdjük szivatni egymást, semmi különös, csak egy nagyon átlagos reggel, egy nagyon átlagos beszélgetésünk nagyon átlagos cseszegetésekkel - és egyszer csak azt vettem észre, hogy virágos jókedvem van, ballábam kedve nyomtalanul tünedezett el, örülök a napnak, a reggelnek, morcosság sehol, hiszti voltnincs, és elképesztő hölgyekurak, soha senkinek nem jött össze ezelőtt (és ebbe beleértek családtagokat, barátokat, barátnőket, imádott emberkéket, mindenkit), de igaz: Kit elmulasztotta a morgásomat reggel.

Aki nem hiszi, járjon utána.

Olyan fura, hogy mennyire nehéz a régi dolgok elengedése. Még akkor is, ha már nem fontosak. Egy emberről meg különösen nehéz beismerni, hogy igazából már nem is akarsz vele lenni.

És néha valaki eltűnik egy évre, aztán pedig mintha mi se történt volna, visszaér a mindennapjaimba.

Néha egy-egy találkozás után 3 napig sugárzok, mert annyira sok minden volt benne és köztünk a másikkal. Olyankor tudom, hogy ők az igazi barátaim.

Néha egy találkozás semmilyen. És néha, néha annál is kevesebb. Leszívó és csak elfáradok tőle.

Persze az ember megtartja, akikkel boldogítjuk egymást, és elengedi, akivel nincs több, mint közöny. De komolyan mondom, még így is iszonyat nehéz.

Csé mellesleg hazajött, holnap reggel találkozom vele és igazából ez annyi érzést kelt bennem, hogy baromira örülök neki.

Egész hétvégén, mikor majdnem halálunkat leltük a szakadékokban (de tényleg), többször is eszembe jutott, hogy basszus, mennyire jó lesz már újra látni.. nem kelt bennem már semmilyen pasijellegű érzést, hanem úgy gondolok rá, mint egy régi osztálytársacskámra, akit nagyon szeretek.

Persze ehhez sok minden hozzájátszott, hogy így alakulhasson.
Elsősorban, a csúcson hagytuk abba, és semmit sem csesztünk el, csak szépet és jót adtunk egymásnak.
Másodsorban, talán ha valakit ennyi mindenre tanítottam, ha valakit egy csomó mindenre ráébresztettem és megváltoztattam az életét, arra sose fogok tudni másképp nézni, mint örömteli kedvességgel. Főleg mert szerintem jó irányba megy, és keresi magát, és egyre klasszabb ember lesz és ezt szuper látni és szuper azt remélni (tudni), hogy talán ehhez én is hozzátettem.
Harmadrészt, nem szakadt meg a kapcsolat. Nem volt a szó szoros értelmében napi kapcsolat, de tudtunk egymáról sokat, beszéltünk, egymás képeskönyvei voltunk erről a nyárról. És tudtunk egymás szerelmeiről is, és át tudtuk alakítani a kapcsolatunkat barátsággá.

Ezt persze még mindig tönkreteheti, ha a gyagyás Csé elkezd rámnyomulni, de ez remélhetőleg nem fog megtörténni és minden nagyszerű lesz. És emellett, még mindig nem akarok vele barát maradni. De néha pár szó, néha egy mondat és néha egy kis összekacsintás, ha ebben kimerül a kapcsolatunk, de ez megmarad, az isteni lesz.

Mindenkinek van a fejében egy kórus.

Ez rosszabb esetekben nem csak az ember fejében létezik, hanem valódi emberek alkotják.

A kórus, ami azt mondja, mit gondol most a helyzetről, amiben vagyok, a világ. A kórus, aminek mindenről megvan a véleménye, amitől tántoríthatlan. Hogy mikor mit kellene tenni és mit illik tenni. Hogy ha nem azt teszi valaki, amit szerinte tenni kéne, akkor az mit jelenthet. És csak mondják, csak mondják, csak mondják.

Legtöbbször teljesen mást mondanak, mint a szivem, de mostanáig mégis mindig hallgattam rájuk. Hiszen amit mondanak, az logikus, és különben is, "ők jobban tudják".

Most már ez nem így van. Ha a kórus 8 fiúból áll, ha csak a fejemben jelenik meg, ha magam előtt látom, ahogy csóválják a fejüket, engem mindez nem izgat és ez megkönnyebbülés. Nem törődök a koncepciókkal, a hagyományokkal, hogy minek hogy kellene lennie. Hiába rúgtam fel eddig minden szabályt, ha az íratlanokat követtem.

És ha nem kapok smst egy napig, hát nem aggódom halálra magam, ha a szívem szerint fölösleges lenne.
Ha féltékenynek kéne lennem mindenki szerint, nem leszek az, ha a szívem szerint nyugodt lehetek.

Olyan jó érzés túllépni azon, ami hamis. És a legjobb, hogy ez még csak nem is lázadás a szó szoros értelmében. Ez lázadás, de igaziból.