Olyan vicces, hogy mostanában boldog vagyok, mint a nyári napsütés és a napsütésben sütkérező cica, de ez egy állapot és ezért pékdául a lelkem közel sem ujjong, mint ahogy májusban tette, mert azt ő biza csak jó döntések hozásakor szokott. Akkor viszont visítozik örömében.
Meglepő, hogy ezek különválnak, de így van. Az egyik a napsütésben sütkérezés, a másik a sípályán száguldás. (Kombinációjuk a hüttézés. :D)
Kábé 15 éves koromtól kezdve folyamatosan fogytam, aztán most nyáron híztam pár kilót és egy hónapja küszködök, hogy leadjam, és semmi.
Nem olyan vészes, nem is nagyon látszik kívülről, de engem nagyon zavar, mert szerettem magamhoz képest csontsovány lenni, most pedig magamhoz képest dundi vagyok.
Csináltam mindenfélét, elkezdtem számolni a kalóriákat, alig ettem, rengeteget kezdtem mozogni (többszörösét, mint eddig) és azt hinnék, hogy fogyok, de nem. Ha szerencsém van, nem hízok, időnként picit kevesebbet mutat a mérleg és ennyi.
Annyi kétségtelen, hogy az utóbbi időben nagyon boldog vagyok. Valahogy nálam úgy működik, hogy ha rossz kedvem van, akkor mereven elutasítom az evést és kábé egyáltalán semmit nem eszek. Ha boldog vagyok, akkor meg szeretek élni, szeretek létezni, szeretek mindent, szeretek enni is, úgyhogy nem koplalok.
De így ma ráálltam a mérlegre és nagyon elkeserítő volt, és akkor úgy döntöttem, hogy basszameg, leszarom. Ha a testem úgy döntött, hogy most konstansul öt kilóval több akar lenni, hát könyörgöm, legyen. Annyit megtehetek, hogy továbbra is mozgok, figyelek arra, hogy mennyit eszek, de annak, hogy stresszelem magam ezen, amit úgy tűnik, nem tudok sehogyse megváltoztatni, semmi értelme. Majd ha boldogtalan leszek, úgyis sittysutty lefogyok. Addig meg figyelek a részletekre. Hogy ha van mit fogni a csípőmön, azért legyen szuperizmos lapos hasam. Ha most vastagabb egy picit a lábam, akkor legyen legalább szép izmos és vékony a derekam. És ennyi, csááá.
(Mellesleg azért sincs értelme ezen szórakozni, mert minél többet kattogok rajta, annál jobban előhozom a fogyás akarását. A fogyást meg annál jobban gátolom.)
Gyűlölöm, ha nehézség, probléma, konfliktushelyzet van köztünk. Mert távolít.
De imádom, ahogy kezeljük.
Időt szánva rá. Elmondva, hogyan érzünk, és meghallgatva, hogyan érez a másik. Őszintén, nyíltan, nem köntörfalazva, a nehézségekkel együtt, türelmesen, konstruktívan, szeretettel.
És ez közelít, amennyire csak lehet.
Hogyha én bal lábbal kelek, na akkor az ébredés utáni órámban az ég irgalmazzon mindenkinek, aki a közelembe kerül - hittem magamról eddig (és több tanú is alátámaszthatja szerintem, hogy ez így igaz).
Mert akkor aztán hozzámszólnak és jön a haddelhadd - gondoltam magamról, hiszen így is volt mindig, tekintet nélkül arra, hogy kiről volt szó.
És ez a mai reggel, nohát, nem volt egy leányálom, hülye volt a telefonom, nem bírtam elérni Fontos Személyeket, nem kaptam elegendő reggeli puszit, hajjajjajj, csak úgy puffogtam magamban a zuhany alatt.
Na és akkor, megtörtént a csoda, ami ezelőtt soha, de tényleg soha, és senkivel. Lementem a nappaliba, Kit szokásosan bújik valami tankönyvet, csinálok egy teát, elkezdjük szivatni egymást, semmi különös, csak egy nagyon átlagos reggel, egy nagyon átlagos beszélgetésünk nagyon átlagos cseszegetésekkel - és egyszer csak azt vettem észre, hogy virágos jókedvem van, ballábam kedve nyomtalanul tünedezett el, örülök a napnak, a reggelnek, morcosság sehol, hiszti voltnincs, és elképesztő hölgyekurak, soha senkinek nem jött össze ezelőtt (és ebbe beleértek családtagokat, barátokat, barátnőket, imádott emberkéket, mindenkit), de igaz: Kit elmulasztotta a morgásomat reggel.
Aki nem hiszi, járjon utána.
Olyan fura, hogy mennyire nehéz a régi dolgok elengedése. Még akkor is, ha már nem fontosak. Egy emberről meg különösen nehéz beismerni, hogy igazából már nem is akarsz vele lenni.
És néha valaki eltűnik egy évre, aztán pedig mintha mi se történt volna, visszaér a mindennapjaimba.
Néha egy-egy találkozás után 3 napig sugárzok, mert annyira sok minden volt benne és köztünk a másikkal. Olyankor tudom, hogy ők az igazi barátaim.
Néha egy találkozás semmilyen. És néha, néha annál is kevesebb. Leszívó és csak elfáradok tőle.
Persze az ember megtartja, akikkel boldogítjuk egymást, és elengedi, akivel nincs több, mint közöny. De komolyan mondom, még így is iszonyat nehéz.
Csé mellesleg hazajött, holnap reggel találkozom vele és igazából ez annyi érzést kelt bennem, hogy baromira örülök neki.
Egész hétvégén, mikor majdnem halálunkat leltük a szakadékokban (de tényleg), többször is eszembe jutott, hogy basszus, mennyire jó lesz már újra látni.. nem kelt bennem már semmilyen pasijellegű érzést, hanem úgy gondolok rá, mint egy régi osztálytársacskámra, akit nagyon szeretek.
Persze ehhez sok minden hozzájátszott, hogy így alakulhasson.
Elsősorban, a csúcson hagytuk abba, és semmit sem csesztünk el, csak szépet és jót adtunk egymásnak.
Másodsorban, talán ha valakit ennyi mindenre tanítottam, ha valakit egy csomó mindenre ráébresztettem és megváltoztattam az életét, arra sose fogok tudni másképp nézni, mint örömteli kedvességgel. Főleg mert szerintem jó irányba megy, és keresi magát, és egyre klasszabb ember lesz és ezt szuper látni és szuper azt remélni (tudni), hogy talán ehhez én is hozzátettem.
Harmadrészt, nem szakadt meg a kapcsolat. Nem volt a szó szoros értelmében napi kapcsolat, de tudtunk egymáról sokat, beszéltünk, egymás képeskönyvei voltunk erről a nyárról. És tudtunk egymás szerelmeiről is, és át tudtuk alakítani a kapcsolatunkat barátsággá.
Ezt persze még mindig tönkreteheti, ha a gyagyás Csé elkezd rámnyomulni, de ez remélhetőleg nem fog megtörténni és minden nagyszerű lesz. És emellett, még mindig nem akarok vele barát maradni. De néha pár szó, néha egy mondat és néha egy kis összekacsintás, ha ebben kimerül a kapcsolatunk, de ez megmarad, az isteni lesz.
Mindenkinek van a fejében egy kórus.
Ez rosszabb esetekben nem csak az ember fejében létezik, hanem valódi emberek alkotják.
A kórus, ami azt mondja, mit gondol most a helyzetről, amiben vagyok, a világ. A kórus, aminek mindenről megvan a véleménye, amitől tántoríthatlan. Hogy mikor mit kellene tenni és mit illik tenni. Hogy ha nem azt teszi valaki, amit szerinte tenni kéne, akkor az mit jelenthet. És csak mondják, csak mondják, csak mondják.
Legtöbbször teljesen mást mondanak, mint a szivem, de mostanáig mégis mindig hallgattam rájuk. Hiszen amit mondanak, az logikus, és különben is, "ők jobban tudják".
Most már ez nem így van. Ha a kórus 8 fiúból áll, ha csak a fejemben jelenik meg, ha magam előtt látom, ahogy csóválják a fejüket, engem mindez nem izgat és ez megkönnyebbülés. Nem törődök a koncepciókkal, a hagyományokkal, hogy minek hogy kellene lennie. Hiába rúgtam fel eddig minden szabályt, ha az íratlanokat követtem.
És ha nem kapok smst egy napig, hát nem aggódom halálra magam, ha a szívem szerint fölösleges lenne.
Ha féltékenynek kéne lennem mindenki szerint, nem leszek az, ha a szívem szerint nyugodt lehetek.
Olyan jó érzés túllépni azon, ami hamis. És a legjobb, hogy ez még csak nem is lázadás a szó szoros értelmében. Ez lázadás, de igaziból.
Mostanában mindig, ha ki merem mondani egy "rossz", "csúnya", "méltatlan" érzésemet, csodákra bukkanak. Ez valami hihetetlen.
Nagyon sírós vagyok. Tegnap pedig eszembe jutott, hogy vajon mikor is sírtam utoljára. Régebben erre a kérdésre a következő opcióim voltak:
a, tegnap;
b, 3 napja;
c, a múlt héten.
És most, nem tudom. Már naptár alapján is próbáltam rájönni, hátha tudom valami eseményhez kötni, de semmi. Max annyit tudok mondani, mikor egyszer a boldogságtól sírtam.
Lehetséges volna, hogy én, a világ legnagyobb síróbabája, aki állandó jelleggel bőg bárhol, azaz metrón, városban, bárki és bármi előtt, egyszerűen nem sírtam az elmúlt 2 hónapban? Mert azt hiszem, ja. És ez most nem álmegdöbbenés bennem, ilyen kb 6 éve volt. Vagy 10. Esetleg 20. Megkockáztatom, hogy még soha.
És minden pillanatban majdnem fájó, annyira boldog vagyok, egyszerűen ki akar törni belőlem, minden percben kitölt az öröm, ha Vele vagyok, pedig nem vagyunk sülve-főve együtt, de még mennyire nem, de amikor igen, akkor csak az a pillanat van, és csak Ő és csak én, és minden pillanatban kiáltanék, hogy atyavilág, mennyire Minden vagyok Veled, olyan, mintha a lelkünk folyamatosan szerelmeskedne és ez talán most nyálas szöveg, de a legviccesebb, hogy most ez a legkifejezőbb.
"És külön vicc, hogy a nyár legboldogabb 13 óráját egy buszon töltöttem."
Még egy dolog, amiből le lehet mérni, hogy nekem jó e egy kapcsolat (lehet, hogy másoknak ez nem fontos).
Hogy mennyi új gondolatom, kreatív ötletem, alkotó tervem, mély rádöbbenésem, lelki fejlődésem van.
Eddig azt hittem, egy kapcsolatban leáll az ember lelki fejlődése. Mert eddig még mindig leállt.
De nem, nem kell, hogy így legyen, ez az első, amikor úgy vagyok kapcsolatban, hogy sokkal termékenyebb vagyok mentálisan, mintha akár egyedül lennék (pedig azért akkor is elég aktív vagyok belül).
És ennek egy oka van, úgy hiszem: a folymatos szembenézni merés.
Rossz érzés? Hát én ránézek és megfigyelem.
Probléma? Tuti, hogy átbeszélem magammal és aztán Vele is.
Szokatlan helyzet? Jöjjön csak, állok elébe.
Nem futok el semmi elől.
Jutalmul, tele vagyok közös programtervekkel, vágyakkal, kívánságokkal, ötletekkel, metódusokkal, lelki fejlődést leíró oldalakkal, kreatív ajándékokkal, szakmai-szellemi fejlődési tervekkel, újfajta szexualitással, könyvek felé befogadással, úgy összességében, csak úgy buzognak bennem a kreatív energiák, lüktet bennem az életerő és táncot jár az öröm.
Régebben sose tudtam eldönteni, hogy igazából, de úgy tényleg mitől jó egy kapcsolat. Mert nem elég, hogy boldog vagyok benne és nem elég, hogy vidám, önfeledt és fantasztikus, vagy hogy épp mi van kettőnk között. Ugyan már, hiszen az elején minden kapcsolatban jó lenni, könnyedek vagyunk és szerelmesek, akkor még mindenképp fantasztikusak a dolgok, nem?
Hát nem. Én is ezt hinném. De nem.
Onnan tudom, hogy tegnap a kezembe akadt egy régesrégi naplóm, amit pont akkor írtam, mikor ugyanannyi ideje jártam M.mel, mint mostanság Kittel. És a vicc az, hogy a később felerősödő és szakításhoz vezető problémák M.mel az első pillanattól kezdve ott voltak. Minden kis apróság, ami rossz volt, az első egy hónapban megjelent és én láttam és le is írtam őket.
És ez valahol hihetetlen. Hogy azt hihetjük, még semmit sem tudhatunk, de valójában egy hétben is benne van már minden jó és rossz.
Miután fél napot végigstresszeltem, órákat gondolkoztam, sok oldalt teleírtam, több embert megkérdeztem különféle témákról, és mélyinterjút folytattam egyik fiú barátkámmal mindenféle kényes témákat illetően, felhívtam alkuszt, aki szimplán közölte, hogy hajlamos vagyok túlparázni a dolgokat, ezerszeresére nagyítom fel a rosszérzéseimet, tékitízi és élvezzem a perceket, és majd akkor mondjam, hogy hopp, ha ott a gödör.
És akkor rájöttem, hogy igaza van. Szép és jó, hogy tisztelem az érzéseimet, de nem kell rajtuk csüggeni. A körtéket is tisztelem és óvóm, mégse aggódok rajtuk állandó jelleggel.
Annyira jó, mikor néha nem lelkiznek velem, hanem azt mondják, ácsi, állj már meg és nézz körbe kislány.
Nagyban szenvedek mindenféleségen, néhány jogos, néhány eltúlzott, néhány az én bajom, néhány tényleg szomorú.
A szomorú: mikor Annci dolgozott, őt támogatta a családja, gondoskodtak róla, megdicsérték, meglátogatták, mikor befejezte, elvitték vacsorázni, ehhez képest az én családom cseszeget engem, hogy itthontöltött 8 órámban miért nem takarítok.
Az énbajom: szörnyen hiányzik Kit, vele akarok lenni és készpassz, mikor lesz már, hogy egyszerűen csak élvezzük, hogy együtt lehetünk??
Az eltúlzott: annyira de annyira elegem van már az egészből, még jó, hogy már csak 3 nap, mert én komolyan kikészülök, unom, rémes, agyfasztkapós, ma még esett is és szét is fagytam, kis mázlival meg is fáztam, grrr.
Az eltúlzott-hisztis: minden ember szigeten van, bulizik, balatonozik, tütütüm, de legalábbis azzal van, akit szeret, én meg 2 hete semmit se csinálok, most is lennék inkább CséGéékkel buliban, de nem, én szenvedek ezzel a szaros dinnyézéssel.
Már kábé agyfaszt kapok, nemhogy írni, élni nincs időm, 12 óra meló naponta, 14 ha az utazást is nézem, az az egy vigasztal, hogy már csak 4 napom van, 11 pipa, ennyit már fél lábon is. Plusz nagy örömmel tölt el, hogy megnéztem: igaz, hogy most 84 órát dolgozok egy héten, viszont suliidőben a durvábbik hetemen, ha minden órámra szorgosan bemegyek, akkor is 25 órát töltök az iskola falai közt kellemesen.
Amúgy hogy lehet így élni, atyavilág.... tényleg kell ilyen melót csinálni, 5ös átlagom lesz ezután, nincs mese, erről szól a tanuljfiam kezdetű mondás, pontosan erről.
Nagyon erős gyanakvásom van, hogy ez életem legjobb nyara.
Szinte tuti.
Nemtom, ez ciki e, de én nagyon szeretek a fiú barátaimmal aludni, alkusszal meg T.vel meg a tesókámmal persze, és nincs benne semmi szexualitás, zéró pasicsajrész, hanem csak az alvás akolmelege és a nyuszifélék szunyálása van benne. Gondolkozom ezen egy csomót, hogy akkor van e fiú lány barátság, dehát nekem ők hárman, alkusz, T. és CséGé tényleg a barátaim bármiféle vonzódás nélkül, egész olyanok, mintha a tesócskáim lennének (és Zsó is ilyen amúgy, csak ő lány).
Az élet egyik legklasszabb dolga szerintem még egyszer ránézni valamire, és átgondolni, hogy mi is az valójában az én számomra, és rádöbbenni, hogy ja! hát ez nem is az, aminek eddig hittem.
A gyerekecskék nevelésénél egymillió példa van ilyesmire, hogy reflexből azt mondanám, nem, ezt nem csináljuk, nem ülünk még 5 percig a játéklovon - és aztán megkérdezem magamtól, hogy és miért is nem? Egy csomószor döbbentem rá Kicsisráccal kapcsolatban, hogy a tiltások hatalmas része berögződött reflex és teljesen fölösleges. Ráadásul ami tényleg komoly, azt ezek által a kiskölyök kevésbé veszi komolyan. Neki csak tiltás - tiltás, tökmindegy.
És így van ez például a fiatalság dolgaival is, mindenki azt hiszi, hogy mondjuk lemenni a kedvesT.hez horvátországba akkora nagy ügy, csak mert elválaszt egy országhatár, és akkora megkönnyebbülés volt elkezdeni úgy gondolni erre, mint hogy leugrom a barátomhoz, és nem úgy, mint elutazom külföldre. Vasárnap kitaláltuk, hétfőn néztem vonatot, felhívtam a mávot, hogy minden klappoljon, ma délután megyek. És jó érzés nem nagy ügyként gondolni rá, hanem hogy most vagyok fiatal, hát ha gondolok egyet, hadd szedjem a sátorfámat és pattanjak be egy vonatba, talán kicsit hosszabb út lesz, mint a megszokott, de annyi baj legyen. Ez kisebb jelentőségű móka, mint az ember hinné, apa pedig teljesen megdöbbent, nem azon, hogy elutazom, nem azon, hogy külföldre, hanem pont ezen, hogy hirtelenjött és spontán ötlet. Szeretném nem elveszteni a spontaneitásom, attól hogy felnőtt leszek.
Szóval ez isteni. Ránézek és meglátom. Túllépek a beidegződéseken. Fantasztikus érzés.
Kezdek fészbuk függő lenni.
Kegyetlenül lusta vagyok, pedig jó lenne átmenni Kicsisrácékhoz, csak éppen Kicsisrác pont táborozik, és a pici öccse van csak.
Fogynom kell, elsőkörben rengeteg vizet iszok és nem eszek.
Elvittem a kisédes hőnimádott laptopom szervízbe és már most nagyon hiányzik őlilasága.
Kirúgtam a hámból és mindenfélét vásároltam.
Ok nélkül vigyorgok egész nap meg táncikálok, mesebeli jókedvem van ámm.
Nálam a legnagyobb fogyóeszköz a napszemcsi. Idén már a 4.et gyűröm. De néha mesebeli csodák útján visszakerülnek hozzám, amiket elhagyok.
Hát, jobb híján elmesélek mindent.
Alkuszékkal ez a hétvége (igazából csak másfél nap, de éveknek tűnt) nagyon érdekes volt, és arra döbbentett rá, hogy én szeretek velük lenni, de néhány óra bőven elég belőle.
Egy este után rájöttem, hogy a szervezetem nem fogad be több piát/cigit/füvet és ezért is én vezettem ma éjjel fel pestre, és erre különben nagyon büszke vagyok. Sztori: feljöttek hárman az egyik fiú barátnőjéért pestre, és lekésték az uccsó vonatot, úgy volt, hogy nem tudnak lejönni, jött M. (mindjárt lesz szó róla is), hogy nálam van jogsi és nem ittam (csak délután füveztem, de az már rég letűnt), fel kéne menni értük, mert különben bukták. Mondtam okés, igaz nem tudok nagyon vezetni és még életemben nem vezettem ilyen sokat, pláne ismeretlen helyen, pláne az éjszaka közepén, pláne szaros kicsi utakon, node, sebaj, menjünk. Csak éppen 4 embert kellett volna levinni, egyedül meg nem mertem vezetni, M.nek jönnie kellett mindenképp, de így hogy férünk be. Aztán eszembe jutott, hogy vasárnap délelőtt amúgy is hazajönnék, bulizni addig nem is nagyon buliznék, úgyhogy én akár haza is jöhetek, visszafele meg vezethet az egyik lány, akiért mentünk. Ez a picit bonyolult sztori, viszont ami a lényeg belőle, hogy én azóta nem voltam ilyen büszke magamra, mióta 7évesen én vittem le a gokartpályán egy csomó ovist. Ez is olyan volt, mint amikor nem vagyok teljesen biztos benne, hogy képes vagyok valamire, és aztán bebizonyítom magamnak, hogy debizony, képes vagyok! Szuper érzés.
Alkuszék viszont nekem rejtélyek. Én nem vagyok képes ennyire szétcseszni magam, még ha akarom se, kora reggel másnaposan kezdeni inni és megállás nélkül füvezni, rejtély, hogy csinálják, és nekem egy kicsit ijesztő is, mindenki annyira szétszívott arcú, hogy az megdöbbentő. Tanulság, egy nap belőlük bőven, nagyon bőven elég.
Reggel 5 óra van és nem tudok aludni, teljesen borzasztó. Elértem oda, mikor az ember már annyira kimerült, hogy nem tud elaludni.
Jó,persze 2kor értem haza. És utána még feldolgoztam ezt a csés mókát. És fél 1kor benyomtam egy kávét és egy energiaitalt, hogy le tudjak vezetni nyolcvan kilométert az éjszaka során. De akkor is, már másfél órája aludnom kéne, és nem megy basszus. Majdnem nekiálltam palacsintát sütni, de aztán rájöttem, hogy semmi olyasmi nem jön most számításba, ami hízlal, szóval altatóként elkezdtem GGt nézni, de nem sokat ér. Az egyetlen jó dolog, hogy a következő napokban akkor alszok, amikor akarok, visszaállítom szépen valami normál állapotra a biloógiai órámat, mert asszem ez a mai nap ilyen nulla órás alvással fog folytatódni. Atyám, mekkora szerencse, hogy délután szunyáltam pár órát.
Vagy szépen iderendelem alkuszt, a világon vele szeretek a legjobban aludni, mindenkit magasról ver, isteni mellette aludni.
Sziasztok, Évi vagyok és szoktam hibázni. Nem vagyok tökéletes, az vagyok aki épp lenni akarok, és ritkán akarok tökéletes lenni. Szoktam hibákat véteni és ez teljesen jó így. És megpróbálom jól csinálni, de nem stresszelem magam.
Kezdek kísértetiesen hasonlítani erre a számra. Vissza kell váltanom. Le kell lassulnom. Igazából jó lenne, ha megállnék.
Úgyhogy első körben a mostani hétvégén megtanulom, hogyan viselkedjek normálisan és érezzem emellett jól magam még úgy is, hogy M. a közelben van. Hogy hogyan függetlenítsem magam a körülményektől. Hogy hogyan lépjek túl a rossz érzéseken, hogyan legyek nyílt és őszinte és hogyan viselkedjek úgy, hogy utána megveregethessem a saját vállam és ez most egy nagyszerű alkalom lesz mindezekre, szóval nyugodt leszek és nem húzom fel magam, tízig számolok, ha butaságra készülnék, nem csinálok jelenetet, hanem örülök más örömének, elősegítem más szabadságát és szabadon engedem magamat is, ki a béklyókból, elő a világba és csak a jó módon. Nna. Ez jó terv.
Mindentől és mindenkitől el vagyok távolodva. Csétől, M.től, minden baráttól, helytől és magamtól is. Nem tudom, mihez közeledjek, mit csináljak, rossz az idő, bőgök egész nap.
Anya azt mondta, M. egy fantasztikus helyzetet nyújtott nekem arra, hogy megtanuljam, hogyan kell kerek egésznek lennem, a körülményektől függetlenül. Hogy általa megtanulhatom függetleníteni magam anélkül, hogy mást bántanék.
Klassz. Most csak szomorú vagyok és kimerült. Iszonyúan kimerült.
És következzék hölgyek és urak a nyár elutazós része. A következő egy hónapban egy csomócsomó helyen fogok megfordulni, hétfőn kezdődik a nagy utazás, első megálló Örvényessel, majd jön Zebegény, utána B.City, majd Bibione, végül mindez megkoronázódik Orebic-el. És úgy örülök, mert minden barátkámmal tudtam előtte találkozni, akivel akartam, Sancival meg kedvesT.vel meg holnap Zsóóóóval, akivel már egymillió éve nem, szóval szupi.
(Mármár fáj, annyira szeretem a tesócskám.)
Azt mondta a Sanci, aki mindig igen okos dolgokat árul el nekem és minden egyes találkozásunk olyan mindkettőnnek, mint egy nagy lökés előre, szóval ő azt mondta, hogy (basszameg találtam egy lyukat az egyik fogamban nyüff nyüff mehetek fogorvoshoz jajj jajj bangbangafenébe) hogy amikor szakított egy éve az exbarátjával, akkor egy darabig ő is egyszerűen csak dühös volt rá. Mindenért, ami rosszat tett, és közben dühös volt magára is, hogy hagyta. És ez természetes és a szép nosztalgikus hejjdejóvolt érzések csak később veszik át a düh helyét.
Nem tudom. Nem gyászoltam el M.et. De jelenleg nem merek sokat gondolni rá, így nem is gondolok rá szinte, jó persze azért minden nap megnézem iwiwen reflexből, de alapvetően nem sokat van a fejemben, sőt. És ez azért is van, mert nagyon félek attól az érzéstől, hogy nem tudok élni nélküle. Ez az érzés egy hurrikán erejével késztetne arra, hogy felhívjam, találkozzak vele és újra összejönnénk - mindenki beláthatja, hogy ennél rosszabb kábé nem történhet.
Persze egyre kisebb az esélye, hogy ilyet éreznék, bármennyire is átadnám magam a hiányának, de ilyen komoly kérdésekben nem kockáztatok, így inkább várok még egy keveset, vagy legalábbis addig, amíg ő sem akar már engem.
(Ennek mellesleg baromira meg kellene már történnie. Sose hittem volna M.ről, hogy feladja a büszkeségét. Pont ő. És ennyire.
Most csak úgy képzeljük el a helyzetet. Az elvileg ex, gyakorlatilag jelenlegis kavarós exbarátnőd a szemed láttára csókolózik egy fiúval. Rá két napra véglegesen szakít veled. Együtt van a sráccal. Szemét veled. Megtudod, hogy lefeküdtek, ráadásul részletes leírást olvasol az egyik szexükről. A srác elmegy és az exed még mindig hallani sem akar felőled és még mindig bunkó. És még mindig azt hiszed, hogy szereted a csajt. .... Hihetetlen. Egyértelmű, hogy M. valójában a saját büszkeségét menti. Addig van terve, hogy visszaszerez, de hogy mit csinál, ha ez ki van pipálva, arról szerintem gőze sincs. Ezek a hidak már fel vannak égetve, porig vannak rombolva, itten csak folyó maradt meg örvények, kérem.)
Azt gondoltam, ez a mai nap megfelelő a hajam befestésére, mert mindjárt 20 éves vagyok és nem ugorhatom át a tinédzserkorom egy darab hajfestés nélkül, plusz jelenleg egy darab pasi sincs, aki megmondhatná, hogy nem akarja, hogy befessem, szóvall fogtam magam, öt telefon szakértő barátnőkkel, nagylevegő és elvileg gesztenyebarna lettem, hát ez inkább vörösesbarna lett, de jó, nagyon jó, sok véleményt még nem hallottam, de egyenlőre igazán tetszik. :)
Gondolom minden állatnak meg embernek van valami territóriumjelölése, szagminták vagy fakarmolások vagy kerítés formájában, és ma rádöbbentem, hogy én bögrékkel jelzek territóriumot, ahol az üres bögréim vannak, ott vagyok én. Ahol lókaki van, ott a ló se lehet messze, ahogy apa mondaná - ahol üres bögre van, ott az évi se lehet messze.
Így most már az erkély az én területemnek nyilváníttatott.
Kétésfélévig egyszer sem voltam dühös M.re. Soha. Megesett, hogy felhúztam magam és 3 perc kellett, hogy lenyugodjak, sose volt mondjuk olyan, hogy egy napig vagy akár csak órákig haraggal gondoljak rá. Nem elfojtottam, egyszerűen hiányzott belőlem, hogy haragudjak rá, annyira szerettem.
Most meg minden létező harag kitört belőlem. Jelenleg csak negatív érzéseim vannak irányába, a tegnapiakhoz hozzátársult a harag, amiért fészbukon az ismerősei háromnegyedét rajtam keresztül ismerte meg, amiért minden társaságomban ottvan szinte, amiért még a tesómat is lenyúlja - igazából ez annyiból jött csak, hogy jönni akar egy ötnapos bulira olyan emberekkel, akikkel szerintem ötször annyiszor voltam, mint ő. A tesóm szerint hülye vagyok, nem lehet senkit se kizárni sehonnan se és igazából ebben százszázalékos igazsága van, ez el is múlt 5 perc múltán.
És még egy negatív érzés, bűntudatot is érzek, amiért ennyire szemét vagyok vele, ez is kifejezetten nagyszerű.
Furcsa ez és valahol szomorú, engem most csak zavar egyelőre.
A mai napon a 2009es nyarat hivatalosan megnyitom.
Gyűlölök M.mel beszélni, mindig szomorúbb leszek még az alapállapotomnál is, nagy ám a móka kérem. :D Mindegy, ez a mai nap rámegy a gyászra teljesen, holnaptól meg nekiállok dolgokat csinálni, összeszedem magam és nem egész nap csak kattogok, persze nem hagyom teljesen abba, mert a bánat előrevisz ám és nem akarom elfojtani meg semmi, csak egy idő után zavaró ez a sok melankólia.
Úgy ébredni, hogy belül egy hatalmas kiáltás vagyok, ez az ú legyél velem kérlek, mért nem vagy itt, iszonyatos. Mennyire durván hiányzik már.
Előre látom hölgyekurak lesz itt sírás rívás fogcsikorgatás, minden ami szemszájnak ingere.
Rendkívül könnyű how i met your mother alapon építkezni (legyen ez a holnapi évi dolga), de amikor eljön a holnap, vagy a jövő, akkor az nagy nagy szopás.
Eddig az volt bennem, hogy az enyém az örökkévalóság, most meg rettegek minden egyes pillanattól. Az összes kis aprócska pici mozzanattól, minden miniatűr történéstől. Mert ennek a hétnek már nincs ám folytatása. Ez a hét van és aztán kábé szakadék. Űr. Mélység. Biztos lehet látni ebben a jót, az értelmet, az opciót és a kilátást, de én jelenleg csak egy bazi nagy feketelyukat látok, ami jön és jön és jön és nem tudom kikerülni, mint egy meghatározott időpontú, ezerszázalékosan biztos halál.
Hétfő. Kedd. Szerda. Csütörtök. Péntek? Szombat?
És kész. Ennyi.
És a legdurvább, hogy ez így nem olyan, hogy elmenekülök előle. Nem az, hogy jó jó majd szakítok. Holnap. Hogy majd leteszem a cigit. A jövő héten. Hogy elkezdem a fogyókúrát. Teliholdkor. Nem, ennek egy nagyon szigorú, nagyon komoly és nagyon kegyetlen órapercnyi pontosságú lejárata van és nem tudom elódázni meg elmenekülni előle.
Azon gondolkozok, hogy fogadásokat kötök magammal, hogy mennyire fogok belehalni.
Abból a szempontból nagyon jó, hogy be fog következni valami, amitől rettegek és talán rájövök, hogy nem is annyira rossz. (Vagy de.)
"... minden rendben, ne félj, mindössze meg kell halnod."
"Csak olyan szomorú vagyok. Valami olyat akartam teremteni, amely annyira élő, és annyira megdöbbentő, hogy felér egy reggellel. A legátlagosabb reggellel. Képzeld el, ezt akartam. Micsoda ostobaság."
"Olybá tűnt, hogy ez a boldogság kezdete, és Clarissát több mint harminc évvel később még mindig megdöbbenti néha a felismerés, hogy valóban ez volt a boldogság; hogy az egész élmény belefér egy csókba és egy sétába, a vacsora és egy könyv előérzetébe."
"Még mindig megvan ez a kivételes tökéletesség, és részben azért olyan tökéletes, mert akkor világosan és kézzelfoghatóan még többet ígért. De Clarissa már tudja: ez volt a pillanat. Sose volt másik."
"...mégis, visszatekintve döntőnek tűnik, ez lehetett az a pillanat, amikor az egyik lehetséges jövő véget ért, és egy új kezdődött."
"Íme a világ, ebben élsz, és hálás vagy érte. Megpróbálsz hálás lenni."
"Éljük az életünket, tesszük, amit teszünk, aztán elalszunk - ilyen egyszerű és hétköznapi az egész. Néhányan kiugranak az ablakon, vízbe ölik magukat, vagy gyógyszereket szednek be; még többen balesetben halnak meg; és minket, többieket, a nagy többséget egyszerűen felfal valami betegség, vagy ha nagyon szerencsések vagyunk, az idő maga. És vigaszul nincsen más: egy óra itt vagy ott, amikor az életünk minden esély és várakozás ellenére is kirobban, és mindent megad, amit valaha is elképzeltünk, bár csak a gyerekek nem tudják (vagy tán ők is), hogy ezeket az órákat elkerülhetetlenül újabbak, jóval sötétebbek és sokkal nehezebbek követik. És mégis, gyöngéden szeretjük a várost, a reggelt; még többet remélünk, jobban, mint bármi mást."
Éppenséggel most vesztettem el a türelmemet és kaptam agyfaszt és küldöm gondolatban a fenébe és van belőle totál elegem.
...
Kárpótlásul, hogy milyen seggfejek egyesek, csináltam magamnak egy fahéjas tejszínhabos hatalmas meleg melange-ot.
Nem mintha jogom lenne ahhoz, hogy zavarjon, ha M. másokkal randizik (sőt ez gonosz szemét dolog, de mit tegyek, érzés, ha nem is mutatom ki, magamnak azért bevallom), de meg kell mondjam, csakmost csakitt csaknektek, hogy zavar, nyilván meg fogom szokni, nyilván 10 perc múlva már örülni fogok annak, ha boldog valaki mással, viszont a következő 5 percet rászánom arra, hogy méla gyásszal búslakodjak eme tényen.
Normafa. Sütögetés elhagyása, cigije már senkineksincs, 50 perc, míg jön a busz, induljunk el lefele. Barnuskával mentem és beszélgettem, olyan, mint egy nagyon okos kisgyerek, aki egyszerre mérhetetlenül felnőtt is.
Fogaskerekű teteje. Innen már várjuk a buszt inkább. Valaki talált magánál indiai cigit, rosszabb, mint a bio, hogy lehet már azt szívni.. M. otthagyja az unicumját a megállóban, mikor felszállunk a buszra.
Moszkva. Majdnem mindenki lelép, többnyire hazamennek, kivéve M., ő valami buli felé veszi az útját a csopitársaimmal. Cédével (a legédesebb évfolyamtársammal) ketten maradunk az éjszakain és az Astoriáig valami hihetetlenjót alszok a vállán.
Astoria. Cédé is leszáll, utolsó kiskacsa maradtam, de legalább levisz a busz egyenesen az Örsre. Időnként bealszok, mindig felkeltem magam, hogy nehogy rákosborzasztón kössek ki, nagyon kedvesen jelez nekem egy srác.
Örs. Innen már gyaloglok haza, hangosan éneklem azokat a számokat, amik épp a legjobban kifejeznek és néha futok, és felszabadult vagyok és boldog.
És hazaértem.
Ez egy annyira szép pillanat volt, hogy megpróbáltam leírni, de nem tudtam elég kifejezően és a szöveg által teljesen elvesztette a varázsát, úgyhogy inkább csak tennék itt egy megjegyzést, egy kis piros ikszet vagy sárga karikát, hogy emlékezzek, bizony mennyire gyönyörű volt az a tegnapi buli.
Tegnap egyszer csak, minden előzetes figyelmeztetés nélkül vágy ébredt bennem, hogy nagyon szeressen.
Furcsa, ez a pillanat előtt és után mennyire jelentéktelen dolognak tűnik. (Ez nem egy hibás mondat, ez egy olyan kijelentés, amit így gondolok, ha nem figyelek mások előző tapasztalataira.)
Minden más időben az fontos, hogy én mit érzek, én mit gondolok, ő csak a statiszta (vagy a főszereplő).
Viszont abban a pillanatban az a fellobbant vágyakozás a szerelem kapása iránt valami gyönyörű volt.
Abbahagyom a privátolgatását a bejegyzéseknek.
Mostantól nem fogom minden második bejegyzésem privátolni, hanem menni fog ki szinte minden.
Így olvassátok, vagy ne olvassátok. (Akinek nem inge, ne vegye magára.)
Nagyon örülnék, ha senki (...) nem kínozná magát azzal, hogy olvasgat, ha rosszul esik neki, ha ellenben mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy rosszul érezze magát, akkor sajnálom, legalább kap még plusz egy lökést.
Mármár el is felejtettem 10hónapos magányosságomban, hogy mennyire fantasztikus dolog, ha az embernek van egy testvére.
Valaki, aki nagy gyakorisággal közli a megfelelő időpontokban, hogy éva, te tök hülye vagy.
Valaki, akit fel lehet hívni bőgve, hogy hiányzik a folti és ő nem nyávogni fog, hogy ó jajigen, hanem azt mondja, öreg volt, jobb így neki.
Valaki, akivel a világ legnagyobb természetességével teszünk hatalmas szivességeket egymásnak.
Valaki, akivel nem kell sokat beszélni, egyszerűen csak jó együtt lenni és együtt petymegni.
Annak rendje s módja szerint szét vagyok esve, rossz érzés is (sokmindent kéne csinálnom), de jó is (magasról leszarom), megpróbálom picit összeszedni magam, sokat nem ígérhetek, de rendet rakok, és kimegyek az erkélyre megfagyni dohányozni hrabalt olvasni. És válaszolok azoknak, akik írtak smst. És sminkelek. És nem hallgatok depresszív angol zenéket.
Annyi baromságot álmodtam össze, még mindig itt kolbászolnak a fejemben.
Volt egy küldetés (majdnem minden álmomban van egy küldetés), ahol Csiguszékkal, M.ékkel, T.ékkel, igazából csomó emberrel akartunk valamit elérni, valamit megszerezni, éjszaka volt és sáros utakon mászkáltunk, falvakon meg tavakon keresztül és azt hiszem alapanyagokat kerestünk.
És állandóan vágások voltak ebben az álomban, például egy, amikor azt álmodtam, hogy Cs írt smst, hogy muszáj e ezt csinálnunk és hagyjuk már. Aztán vissza a küldetéshez.
update:
További vágások:
Szerepelt benne egy igen fura melltartó, ami valamiért nagyon érdekes volt és rajtam volt megtalálható. Vissza a küldetéshez.
És elmentünk lányokkal vásárolni egy boltba, ahol csomó cucc volt és minden 200forint volt.
És ott volt egy évfolyamtársam, aki szintén itt vásárolt, ment haza aztán éjszakaival és dumáltunk egy csomót.
Erre varrjunk gombot.
Tegnap este pedig elmondtam a Marcnak azt a dolgot, amit az összes imádott barátkából senkinek se mertem és olyan jóóó volt. Pláne angolul fejezni ki olyan dolgokat, amiket még magyarul sem egyszerű és a legtöbb szakkifejezésről fogalmunk sem volt.
Éééés igen, végre, végre, végre hazajött a drága édes testvérem, mekkora fantasztikus ez...
Megyünk ki a reptérre, és láttuk, ahogy a gépe száll le velünk párhuzamosan, apa persze begyorsított, majdnem egy tempóban mentünk, és 10 hónapja nem volt Andris ennyire közel, már kezdtem érezni, hogy baj lesz, aztán odaértünk és csak álltunk és vártuk, hogy kijöjjön (igazából közben elsprinteltem pisilni, de annyira rettegtem, hogy közben megérkezik, hogy minden szerencsétlen útbakerülő kutyán és emberen átrohantam), aztán felbukkant és ott volt, és egyszerre visítottam és kezdtem el hangosan zokogni, mert valahogy annyira megrázott, hogy annyira hiányzott, mindenkiben, napi ötször őt láttam, és aztán most egyszer csak megérkezett, olyan megdöbbentő volt és annyira fantasztikus, hogy szinte nem is tudtam felfogni, szegény jól meglepődött, hogy én ott nagyban bőgök, és aztán megjött és azóta imádom és békén se hagyom most egy darabig állandóan zaklatni fogom asszem.
Ha más nem is, az elmúlt egy évben egy dolog mindenképp bebizonyosodott.
Amíg az ember egyetemista, számíthat rá, hogy életének fontos eseményei január-február, illetve május-június környékén fognak bekövetkezni.
Kész, passz, nincs mit tenni, el kell fogadni, ez van, a vizsgaidőszak a legmozgalmasabb periódusa az évnek.
Az erkély teljességgel rá fog szoktatni a dohányzásra, amikor nem tudom, mi van, mi legyen, vagy csak a fílingért, kimegyek, tiszta nyugi az egész, cigizek, és annyira laza, harmonikus és vicces lesz az egész helyzet, amiben épp lődörgök.
Nemértem, az angolban mért vannak ezerszer jobb szavak, mint a magyarban, lásd chicken out. Kicsirkülni valamiből. Beparázni? Ez nem annyira jó. A chicken out kifejezi, hogy van egy helyzet, amiben jó, hogy benne vagy és tovább kéne vinned, de megijedsz és csirke leszel és nem mered, és a szó hangulata sugallja, hogy nem volt jogos a menekülésed csak nyuszi voltál, sőt CSIRKE, és leléptél kiléptél elmentél abbahagytad elfutottál nemmerted. Egyszerre vicces és közben azért aláz is.
Nagyon durva időkomplexusom van. Nem tudom érzékelni az időt, nem tudom meghatározni, hogy mennyi telt el, két órát simán hiszek két percnek és egy hetet az örökkévalóságnak, imádom és rettegek tőle, szeretném, hogy fusson és szeretném, hogy vánszorogjon, nem tudom eldönteni, mikor jött el a megfelelő pillanat, megdöbbent, hogy amit hónapoknak érzékeltem, az valójában néhány nap...
Van egy olyan szörnyű sejtelmem, hogy kiestem a téridőből.
Olyan hétvégém volt, hogy úristen. Megpróbálom kifejezeni, de az a hangulat lehet, hogy leírhatatlan.
Szóvall. Fiúkkal. Akik heteró létükre imádnak női pólókat hordani, mert az pompásmókás. Akik szörnyen válogatósak zenei téren. Akik önfeledten táncolnak esőkabátokkal, asztalokkal, partvisnyelekkel. Akikkel földön szétszórt ócska régi matracokon aludtunk, és 3kor arra ébredtem, hogy a 70 centi széles matracon rajtam kívül még ketten próbálnak aludni (szóval átköltöztem). Akik leszarnak mindent. Vagy elbasszák, vagy ők élik jól az életüket. Akik iszonyú viccesek. Akik szétcigizik az agyukat, de csak a fíling kedvéért. Akikkel nem volt helyünk a buszon, így volt, aki a sofőrök alvórészére mászott be és volt, aki a klotyó tetjén lévő magaslaton üldögélt (jó igazából ez én voltam).
És rájöttem, hogy van bennem ez a rész, ami imád ilyen lenni, közülük való. Egyszerűen annyira vonz, hogy egy szétcseszett életű, földöncsövelő, drogos hippi legyek, hogy az hihetetlen. Persze nem leszek az, ehhez már nagylány vagyok elkezdeni, és amúgy is túl sok bennem a felelősségtudat és túl konkrétak a céljaim, plusz a konfliktusok is aránytalanul nagyok lennének, de azért néha, büntetlenül, hát az elképzelhetetlenül jó.
Miután már időtlen idők óta nem szexeltem, nagyon vicces, de állandóan, minden szarra beindulok. Egy hangulatra. Egy zenére. Egy gondolatra. Bármire.
Gondolom, majd hozzászokok a nem rendszeres / nem létező szexuális élethez és elmúlik ez az egész.
Gyűlölöm, mikor ezt csinálja.
Nekem beszélnem kell, de ő nem szól egy szót se, de tényleg, frankón nem nyitja ki a száját, teljesen be van sértődve vagy retteg vagy mittudomén, de persze nem kérdezhetem meg, hogy most épp mily szörnyűséges borzalmat követtem el, mert akkor rámveti ezt a "nem hiszem el, hogy nem tudod magadtól is, ha nem érzed, hogy mi bánt, akkor már abszolúte veszve van minden, hogy lehetsz ilyen önző és érzéketlen" című pillantást, ami magában nem lenne rosszabb, mint bármi más, amit produkál, viszont előrébb nem jutottunk, így teljesen mindegy. És persze lehetnek elképzeléseim arról, hogy mi a problémája (aggódik), csak épp az a a gond, hogy ezek eddig CSAK olyan alkalmakkor jöttek elő, amikről később kiderült, hogy előre segítettek és nem bántam meg őket soha.
Csak szegény anya, nem akarom én, hogy rossz legyen neki, de hát mi a fenét csináljak vele, ha semennyire se hajlandó együttmúkodni.
- I failed him.
- You did not fail him. You supported him, you defended him, you gave him a chance and if he chose not to take it there's nothing more you could do.