hősünk mostan be-le-lép

Olyan hétvégém volt, hogy úristen. Megpróbálom kifejezeni, de az a hangulat lehet, hogy leírhatatlan.

Szóvall. Fiúkkal. Akik heteró létükre imádnak női pólókat hordani, mert az pompásmókás. Akik szörnyen válogatósak zenei téren. Akik önfeledten táncolnak esőkabátokkal, asztalokkal, partvisnyelekkel. Akikkel földön szétszórt ócska régi matracokon aludtunk, és 3kor arra ébredtem, hogy a 70 centi széles matracon rajtam kívül még ketten próbálnak aludni (szóval átköltöztem). Akik leszarnak mindent. Vagy elbasszák, vagy ők élik jól az életüket. Akik iszonyú viccesek. Akik szétcigizik az agyukat, de csak a fíling kedvéért. Akikkel nem volt helyünk a buszon, így volt, aki a sofőrök alvórészére mászott be és volt, aki a klotyó tetjén lévő magaslaton üldögélt (jó igazából ez én voltam).

És rájöttem, hogy van bennem ez a rész, ami imád ilyen lenni, közülük való. Egyszerűen annyira vonz, hogy egy szétcseszett életű, földöncsövelő, drogos hippi legyek, hogy az hihetetlen. Persze nem leszek az, ehhez már nagylány vagyok elkezdeni, és amúgy is túl sok bennem a felelősségtudat és túl konkrétak a céljaim, plusz a konfliktusok is aránytalanul nagyok lennének, de azért néha, büntetlenül, hát az elképzelhetetlenül jó.

Miután már időtlen idők óta nem szexeltem, nagyon vicces, de állandóan, minden szarra beindulok. Egy hangulatra. Egy zenére. Egy gondolatra. Bármire.

Gondolom, majd hozzászokok a nem rendszeres / nem létező szexuális élethez és elmúlik ez az egész.

Gyűlölöm, mikor ezt csinálja.

Nekem beszélnem kell, de ő nem szól egy szót se, de tényleg, frankón nem nyitja ki a száját, teljesen be van sértődve vagy retteg vagy mittudomén, de persze nem kérdezhetem meg, hogy most épp mily szörnyűséges borzalmat követtem el, mert akkor rámveti ezt a "nem hiszem el, hogy nem tudod magadtól is, ha nem érzed, hogy mi bánt, akkor már abszolúte veszve van minden, hogy lehetsz ilyen önző és érzéketlen" című pillantást, ami magában nem lenne rosszabb, mint bármi más, amit produkál, viszont előrébb nem jutottunk, így teljesen mindegy. És persze lehetnek elképzeléseim arról, hogy mi a problémája (aggódik), csak épp az a a gond, hogy ezek eddig CSAK olyan alkalmakkor jöttek elő, amikről később kiderült, hogy előre segítettek és nem bántam meg őket soha.

Csak szegény anya, nem akarom én, hogy rossz legyen neki, de hát mi a fenét csináljak vele, ha semennyire se hajlandó együttmúkodni.

- I failed him.
- You did not fail him. You supported him, you defended him, you gave him a chance and if he chose not to take it there's nothing more you could do.

Nagyon puffogós kedvem van, csak mormogok és nyammogok magamban, egyetlen szerencse, hogy még senki se szólt hozzám olyan, akinek félnie kellett volna, hogy lepuffantom a gondolataimmal (értsd csak az ácsokkal beszéltem még ma :D), szörnyen nem tetszik a dolgok állása, ekkora hülye én se lehetek, a hétvégétől meg őszintén szólva félek, mert egy, nem hagy majd engem tanulni, kettő, alkusz tegnap kicsit rámijesztett csupán a lehetőségek felvázolásával, ja és amúgy tegnap egy nagyon nagyon nagyon fura helyzet volt, az a szitu, amikor valakivel általában viselkedik az ember valahogy, de megváltoznak a szereplők a helyszín a satöbbi ezért elkezdenek teljesen máshogy viselkedni, mint alapból no és ez nagyon szokatlan és zavaró, namindegy ki kéne élnem az agresszivitásom valamin (nem valakin), le kéne vizsgáznom, cseresznyét kéne szednem, ez a pár nap olyan, hogy jó lenne pár órával kibővíteni ouhhh tudommár mitteszek gyerünk hajatmosni betegesen sokat mosok hajat -

Kicsit még az előzőhöz kapcsolódván de muszáj elmesélnem, mert valami fantasztikus volt.

Helyzet: a deákon várok, mert egy gonosz lény késett 3 perecet.
Mi jut eszembe: óóó hát lehet itt van alkusz a közelben? Ezt meg kell tudnom!
Mit teszek: tárcsázok, közben a gödör felé véve utam.

A párbeszéd:
alkusz: óó hát szia évi!!!
én: szia itt vagy?
a: itt!
é: hol?
a: mi hol?
é: hát a deákon!
a: igen naná hogy itt!
é: összefutunk egy percre csak egy puszit akarok adni!
a: ó hát naná hogy igen!
é: jó gyere a metró felé egy picit, futoook!

A jelenet további része: az idilli romantikus pillanatokhoz hasonló, kivéve hogy nem volt romantikus csak csodás, szóval futunk egymás fele kitárt karokkal és megölelem és felkap és megpörget és pörget és pörget és aaahhhh. Mennyire imádom már ezt az idióta életművészt.

Azt hittem utál, azt hittem nem áll szóba velem többet soha, de nem de nem de nem, hanem ma megcsörrent a kis telcsi és ő volt az ő ám, úgyhogy kaptam magam és befutottam a deákra csak úgy suhant utánam a levegő, ette a kínaiját és beszéltünk és úgy örülök neki, hogy nem vesztettem el, ettől féltem a legjobban, mert bármi is van és akárhogy fájnak is a dolgok, mégis vannak Ők, akik nem tűnnek el, hanem megmaradnak, és már rájuk gondolni is boldogság, eszembe jutnak és szép lesz az élet, ó de köszönöm nekik, hogy belopakodnak a szomorú percekben a gondolataim közé és észrevétlenül, csak úgy suttyomban megörvendeztetnek a képzetlátogatásukkal, hát kívánhat ennél többet az ember lánya? Nem hát nem hát nem ám.

Mennyire ironikus, hogy épp meghozom életem egyik legfontosabb és nagy valószínűséggel egyik legjobb döntését (ezt onnan tudom, hogy a lelkem folyamatosan sikongat örömében), és szinte mindenki azt mondja, hogy fúúúj, hogy hülye vagy, hogy megbánod, hogy jusson eszedbe, hogy mi megmondtuk, és kezdem valódi csodának érezni, hogy vannak olyanok, akik engem tényleg látnak, és tudják, hogy ez így lesz a legjobb, mert innen bármi is lesz, az nekem jó lesz, és nem a félelem  motiválja őket, hanem a szeretet. Nagyon vicces, hogy ezek nem azok az emberek, akiket a legközelebbállóknak mondanák, mert ők elvakultak a közelségtől és a félelemtől.

De akkor is, elképesztő érzés, hogy csináltam valami óriásit, egy nagyonklasszat, ami sokkal több, mint egy nyüves vizsga vagy érettségi, de míg azokat mindenki megünnepli, ezt mindenki elítéli.

Ha választhatnék, azt mondanám, most ünnepeljetek engem, most érdemlem meg, most örül a lelkem.

És gyanús is volt, hogy nem folyhat ez így örökké, hogy nem lehetnek örökké normálisok, hogy megint dettó ugyanaz lesz, és valami semmiség faszságért húzzák az agyamat majd megint és ordítoznak, és megint nem tudják megindokolni, hogy valójában mi a bajuk azzal, ha fél3kor jövök haza és nem éjfélkor, és bocsi, bocsi, de ezen már annyira túl vagyok és olyan magasból leszarom, mert mondjon egy indokot, nem tanulok jól? Mert de. Nem beszélgetek vele? De, jó így már nem, mert boszorkányokkal nem tárgyalok. Mert szétment a párkapcsolatom? Na az szétment, elég szar is, de legalább büntessenek még egy kicsit, nekik is annyira rossz érzés lehet végülis. Mert egy normális ember életmódja nem éjszakai? Na ez az, amit egy fiatalnak nem tudnak beadni a büdös életben és megint legyen ugyanez, hogy valamit valaki kitalált és mi pedig fogadjuk el, szó nélkül, valószínű.

Bakker hihetetlen ez az egész, olyan mint egy rossz párkapcsolat, bármi legyen, csak nehogy kitárjam a szárnyaim és repüljek, nehogy önmagam legyek, nehogy véletlenül elszálljak messzire, mert annál rémisztőbb nincs....

Tök jó, erősíthetem meg a kerítésemet és a gátakat ismét, hogy szavaik undorító alaptalan fölnőtt kiégett gondolkodása nehogy eljusson hozzám.

A galambokért alapból nem vagyok túlzottan oda, najó utálom őket, harcunk időtlen időkre nyúlik vissza, de legfontosabb mozzanatai:

1. mikor lekakilták a Tutu paprikáit és azok kidöglöttek rögtön;
2. amikor még rossz volt az erkély, folyton a korlátján ültek és néztek befele, én meg állandóan rettegtem, hogy egyszer csak az egyik berepül és fészket rak;
3. egyszer egy galamb egy felettem húzott el a borároson és tényleg majdnem lekaszált.

Most kijöttem az erkélyre igen stílusosan (értsd Laptop Kisasszonnyal és Tea Úrral) és hallgattam a Rockstart és azt veszem észre, hogy két galamb az ereszcsatornán egyre közeledik és nyújtogatják a fejüket, hogy mivan mivan, mi ez az igen érdekes dolog, ami itt folyik. Szóval, gondolkozok valami üzleten velük, mondjuk hogy én néha zenét szolgáltatok nekik, ők meg cserébe nem kakilják le az erkélyt.