hősünk mostan be-le-lép

- I failed him.
- You did not fail him. You supported him, you defended him, you gave him a chance and if he chose not to take it there's nothing more you could do.

Nagyon puffogós kedvem van, csak mormogok és nyammogok magamban, egyetlen szerencse, hogy még senki se szólt hozzám olyan, akinek félnie kellett volna, hogy lepuffantom a gondolataimmal (értsd csak az ácsokkal beszéltem még ma :D), szörnyen nem tetszik a dolgok állása, ekkora hülye én se lehetek, a hétvégétől meg őszintén szólva félek, mert egy, nem hagy majd engem tanulni, kettő, alkusz tegnap kicsit rámijesztett csupán a lehetőségek felvázolásával, ja és amúgy tegnap egy nagyon nagyon nagyon fura helyzet volt, az a szitu, amikor valakivel általában viselkedik az ember valahogy, de megváltoznak a szereplők a helyszín a satöbbi ezért elkezdenek teljesen máshogy viselkedni, mint alapból no és ez nagyon szokatlan és zavaró, namindegy ki kéne élnem az agresszivitásom valamin (nem valakin), le kéne vizsgáznom, cseresznyét kéne szednem, ez a pár nap olyan, hogy jó lenne pár órával kibővíteni ouhhh tudommár mitteszek gyerünk hajatmosni betegesen sokat mosok hajat -

Kicsit még az előzőhöz kapcsolódván de muszáj elmesélnem, mert valami fantasztikus volt.

Helyzet: a deákon várok, mert egy gonosz lény késett 3 perecet.
Mi jut eszembe: óóó hát lehet itt van alkusz a közelben? Ezt meg kell tudnom!
Mit teszek: tárcsázok, közben a gödör felé véve utam.

A párbeszéd:
alkusz: óó hát szia évi!!!
én: szia itt vagy?
a: itt!
é: hol?
a: mi hol?
é: hát a deákon!
a: igen naná hogy itt!
é: összefutunk egy percre csak egy puszit akarok adni!
a: ó hát naná hogy igen!
é: jó gyere a metró felé egy picit, futoook!

A jelenet további része: az idilli romantikus pillanatokhoz hasonló, kivéve hogy nem volt romantikus csak csodás, szóval futunk egymás fele kitárt karokkal és megölelem és felkap és megpörget és pörget és pörget és aaahhhh. Mennyire imádom már ezt az idióta életművészt.

Azt hittem utál, azt hittem nem áll szóba velem többet soha, de nem de nem de nem, hanem ma megcsörrent a kis telcsi és ő volt az ő ám, úgyhogy kaptam magam és befutottam a deákra csak úgy suhant utánam a levegő, ette a kínaiját és beszéltünk és úgy örülök neki, hogy nem vesztettem el, ettől féltem a legjobban, mert bármi is van és akárhogy fájnak is a dolgok, mégis vannak Ők, akik nem tűnnek el, hanem megmaradnak, és már rájuk gondolni is boldogság, eszembe jutnak és szép lesz az élet, ó de köszönöm nekik, hogy belopakodnak a szomorú percekben a gondolataim közé és észrevétlenül, csak úgy suttyomban megörvendeztetnek a képzetlátogatásukkal, hát kívánhat ennél többet az ember lánya? Nem hát nem hát nem ám.

Mennyire ironikus, hogy épp meghozom életem egyik legfontosabb és nagy valószínűséggel egyik legjobb döntését (ezt onnan tudom, hogy a lelkem folyamatosan sikongat örömében), és szinte mindenki azt mondja, hogy fúúúj, hogy hülye vagy, hogy megbánod, hogy jusson eszedbe, hogy mi megmondtuk, és kezdem valódi csodának érezni, hogy vannak olyanok, akik engem tényleg látnak, és tudják, hogy ez így lesz a legjobb, mert innen bármi is lesz, az nekem jó lesz, és nem a félelem  motiválja őket, hanem a szeretet. Nagyon vicces, hogy ezek nem azok az emberek, akiket a legközelebbállóknak mondanák, mert ők elvakultak a közelségtől és a félelemtől.

De akkor is, elképesztő érzés, hogy csináltam valami óriásit, egy nagyonklasszat, ami sokkal több, mint egy nyüves vizsga vagy érettségi, de míg azokat mindenki megünnepli, ezt mindenki elítéli.

Ha választhatnék, azt mondanám, most ünnepeljetek engem, most érdemlem meg, most örül a lelkem.

És gyanús is volt, hogy nem folyhat ez így örökké, hogy nem lehetnek örökké normálisok, hogy megint dettó ugyanaz lesz, és valami semmiség faszságért húzzák az agyamat majd megint és ordítoznak, és megint nem tudják megindokolni, hogy valójában mi a bajuk azzal, ha fél3kor jövök haza és nem éjfélkor, és bocsi, bocsi, de ezen már annyira túl vagyok és olyan magasból leszarom, mert mondjon egy indokot, nem tanulok jól? Mert de. Nem beszélgetek vele? De, jó így már nem, mert boszorkányokkal nem tárgyalok. Mert szétment a párkapcsolatom? Na az szétment, elég szar is, de legalább büntessenek még egy kicsit, nekik is annyira rossz érzés lehet végülis. Mert egy normális ember életmódja nem éjszakai? Na ez az, amit egy fiatalnak nem tudnak beadni a büdös életben és megint legyen ugyanez, hogy valamit valaki kitalált és mi pedig fogadjuk el, szó nélkül, valószínű.

Bakker hihetetlen ez az egész, olyan mint egy rossz párkapcsolat, bármi legyen, csak nehogy kitárjam a szárnyaim és repüljek, nehogy önmagam legyek, nehogy véletlenül elszálljak messzire, mert annál rémisztőbb nincs....

Tök jó, erősíthetem meg a kerítésemet és a gátakat ismét, hogy szavaik undorító alaptalan fölnőtt kiégett gondolkodása nehogy eljusson hozzám.

A galambokért alapból nem vagyok túlzottan oda, najó utálom őket, harcunk időtlen időkre nyúlik vissza, de legfontosabb mozzanatai:

1. mikor lekakilták a Tutu paprikáit és azok kidöglöttek rögtön;
2. amikor még rossz volt az erkély, folyton a korlátján ültek és néztek befele, én meg állandóan rettegtem, hogy egyszer csak az egyik berepül és fészket rak;
3. egyszer egy galamb egy felettem húzott el a borároson és tényleg majdnem lekaszált.

Most kijöttem az erkélyre igen stílusosan (értsd Laptop Kisasszonnyal és Tea Úrral) és hallgattam a Rockstart és azt veszem észre, hogy két galamb az ereszcsatornán egyre közeledik és nyújtogatják a fejüket, hogy mivan mivan, mi ez az igen érdekes dolog, ami itt folyik. Szóval, gondolkozok valami üzleten velük, mondjuk hogy én néha zenét szolgáltatok nekik, ők meg cserébe nem kakilják le az erkélyt.
 

Általánosságban: futnom.

Ma: sok sok sok sok vizet innom.

Annyira elveszettnek érzem magam.

Úgy látszik, ez visszatérő jelenség, amikor változnak a dolgok és sokminden összejön, akkor hajlamos vagyok magányosnak lenni.

Össze vissza sétálgatnak, se velük se nélkülük jelenség adódott:
Té, Zsó, M., Juli esetében.
Tének szerintem egyszerűen nincs szüksége rám többé és nem akar barátkozni mostanában.
Zsónak a tesómon kívül más pasi adódott és nem akarja velem megbeszélni (igen érthetően).
M. nagyon jelen van és nagyon jó, de félek, hogy egy nap ő is feláll és elsétál, és az ő távozása még sokkal rosszabb lesz, mint bárki másé.
Julival semmi nincs, egyszerűen csak annyi, hogy az életében annyira nem csinál semmit, hogy abszolút nem jut ideje másra. Úgy hiányzik, de az elmúlt 2 hónapban nem találkoztunk, mert érettségizett, osztálybalcsi nem jó neki (másfél hónapos időtartamból lehet választani), mert lesz egy gyerektábora, és ez így jellemzi az egész lányt.

Annyira nehezen engedek közel és annyira nehezen engedek el. Érzelmi csiga vagyok és jobb lenne gazellának lenni.

Szörnyen el vagyok kettyenve, szar lett a matekom, pedig ugyanazt írtuk sokakkal és nekik jó lett, szóval tiszta szerencsétlenség, hogy nekem alakult csak így. Pedig ha nem 3 pontot kaptam volna a szaros zhra, hanem mondjuk 10et, akkor eggyel jobb jegyet pályázhatnék matekból, így örülök a kettesnek is, és teperhetek minden másból a 4es-5ösért, hogy azért kapjak ösztöndíjat mégis.

Már csak arra vágyok, hogy érjen a cseresznye (meg az eper) és süthessek cseresznyés clafoutist. Ilyenkor mindig meg kell jegyeznem magamnak, hogy azért kérem, nem lehetek mindig mázlista énse.

Annyira klassz volt a hétvége, hogy ihajj és csuhajj és halleluja.

Kicsisrácék régebben alattunk laktak, elköltöztek úgy egy fél éve és annyira hiányoznak nekem, hogy húú, most hétvégén pedig közösen banzájoztunk a Tanyán, hihetetlen klassz volt.

Horgásztunk, fociztunk, tücsköt vizslattunk és gyíkokat, társasoztunk, babusszal mókáztunk, halpucolást nézegettünk, közös kajálásokat csaptunk legalább 10 emberrel, stégen üldögéltünk, jól elvoltunk, nagyszerű volt és kikapcs volt és nyugi volt, legyen ilyen sok még és eléjen a Tanya. :)

Azon gondolkozok, vajon a szex olyan-e, mint a kaják, azaz imádom az epret, nem is tudok jobbbat elképzelni az epernél, de aztán megkóstolom a smarnit, és azt ugyanúgy imádom, mint az epret, pedig teljesen más, aztán eszek egy kis camambert sajtot, és az is isteni, vagy rántottcsirkét krumplipürével, pláne mennyei - szóval hogy a különböző emberekkel való szex lehet mindig szuper, de nem összehasonlítható? Vagy egyszerűen rá tudom aggatni egy skálára a meneteket és leosztályozni, hogy melyik volt jobb és mennyivel?

Egy kicsit problémám van az idővel.

Nem a feladatok és programok szervezésénél, ott minden klappol és szervezett, nem is a barátkáknál, hanem az érzelmi tempómmal van az izgalom.

Ugyanis az érzelmi sebességem nagyjából egy csiga suhanásával vetekszik. Iszonyú lassan fogadok be, engedek el, hagyom a változást. Míg valakit a barátomnak mondok: sok év. Míg valakit megszeretek: sok hónap. A legutóbbi fél éves kapcsolatomból való kikeveredés: egy év. Elfogadni, hogy már nem járok a gimibe és az osztályommal együtt: 10 hónap. Elképesztő.

Még pont egy hónap és hazajön a tesóm. :) Hú, mennyire várom.. :)

Gondolkoztam azon, nem csesztem-e el a dolgokat azzal, hogy nem jártam el szakkolis helyekre, nem fogok felvételizni és így az egész kimaradt nekem, és talán egy csomó élményt és embert vesztettem el, talán teljesen más lenne minden, de most úgy érzem, hogy hát ez abszolút nem fér most bele nekem, mert így se találkozok a barátkáimmal annyit, amennyit szeretnék, ha állandóan közösségben kellene lennem, fix, hogy agyfaszt kapnék. Legrosszabb esetben megpróbálom jövőre.

a, táncitánci parti - többnyire csopitársakkal, vagy ez a verzió még nagyon mókás Tével is - morrisons, livingroom és társaik;

b, koncert - és itt külön kategóriát érdemelne a fesztivál, ebben a közösségi érzést imádom, no meg a fesztiválok hangulata, az utolérhetetlen - M, cségé, alkusz féle társaság keretében, hogy hol az változó, de az tuti, hogy szigeten nem és szinen igen;

c, házibuli - nálunk vagy máshol, osztállyal vagy barátkákkal, punnyadósan vagy tombolósan, lejátszott szereposztással (pl. a fiú, aki mindenkire ráhajt. A lány, aki hány. A lány, aki hánytat és ápol. Akik piálnak és örömködnek. Aki koktélt kever. Aki beszélget. Akik cigiznek kint. stb.)

d, ez nem igazi buli, de annyira odavagyok érte, hogy meg kell említenem: gödörnél füvön csövelés. Imádom, bármikor odamegyek, fix, hogy összefutok egy megelepetésemberkével, akinek ott van a társasága, akikkel lehet mókázni, akkora ott a közösség és a hangulat, hogy elképesztő, utolsó szál cigiket adnak oda tök kedvesen egymásnak az emberek, a múltkor a maradék szendvicseinket osztogattuk el, isteni.

Igazából nem úgy hiányzik, hogy sírok utána, sőt meglepően keveset bőgtem a túttyus elvesztésekor, de minden egyes ajtónyitáskor, és mindig, mikor hazaérek, és mindig, mikor lemegyek, és mindig, mikor az udvaron átmegyek, eszembe jut, hogy ó, ó, a drága kis ebecske.

Pénteken mondta apa, hogy búcsúzzak el az Ebtől, mert mire visszajövök, ki tudja, mi lesz vele. Nem gondoltam komolyan, de éreztem, hogy muszáj, és odaültem és simiztem, elmondtam neki, hogy mennyire szerettük, hogy minden kutyával szemben őt választottuk volna, elláttam egy pár jótanáccsal (ha nem tudod, hogy dönts, mindig gondolj arra, mit tennne most a szeretet), és elengedtem: menj, ha menned kell. Rettenetes volt tudni, hogy talán akkor simogatom és akkor látom utoljára.

Szombaton, mikor beszéltem apával, már biztos voltam benne, hogy el kell altatni. Ne szenvedjen. Folyton csak arra gondoltam, hogy mi lesz vele, ha meghal. És én nem tudom, a kutyuslelkekkel mi történik, de egy dolog folyamatosan, állandóan bevillant a fejembe, úgyhogy hogy ezt átélte, ebben biztos vagyok. A szabadulás, a könnyűség érzése, a repülés, a fény, ahogy kiszabadult a kutyustestből a kutyuslelke és boldogan-könnyeden ment tovább.

Vasárnap anya írt egy smst és sok óráig, késő délutánig nem mertem megnézni. Tudtam mi van benne, szó szerint elmondhattam volna, hogy a túttyus az örök vadászmezőkre távozott, de nem akartam a vasárnapi Prágát is végigbőgni. Aztán megnéztem, és nem lepődtem meg. Apa felhívott, és elmondta, hogy 11 óra 15 perckor halt meg, egyszerűen csak beleejtette a kis buksiját anya kezébe, levitték a tanyára és másfél méter mély sírt ástak neki. Vastagon borították virágzó ágakkal, ibolyákat ültettek rá és a tetejébe egy pici keresztet tettek.

Folti csaknem 14 éves volt és április 19-én halt meg.

Noha egyesek szerint a How I met your mother hülyeség, néhány dolgot mindenképp lehet belőle tanulni.

Például tekintsük meg, kik voltak Ted igazi, nagy szerelmei. A helyes, kedves lányok, akiknek nem kell tökéletesnek lenniük. Nem bombanők, őket a nőcsábász Barney szereti csak.

Mellesleg nem akarok abba a hibába esni, hogy éveket elhúzok azzal, hogy mindenkiben az első (második) nagy szerelmemet keresem, aki tökéletes volt. Majdnem.
Például el kéne fogadni, hogy egyes tulajdonságai, amiket szerettem, másokban pont ellentétesek, de ezt is lehet szeretni bennük. Ugyanúgy, mint amit Eszti írt. Vagyis őszintén szólva nem tudom, hogy akkor most mit is támogattál Eszti, de talán pont ez benne a lényeg. Hogy ami elsőre rossznak tűnik, az lehet jó is, és fordítva. Várjuk ki a végét, mint a székelyes viccben. Hátha valami furcsa, szokatlan, netalántán elítélendő helyzetből egy egészen klassz dolog sül ki. Teljesen fölösleges ennyit agyalni, és talán kifejezetten rossz, hogy folyton kényszeresen megpróbáljuk kitalálni, hogy mi is lenne a legjobb nekünk. Mert honnan tudjuk, hogy végül az lesz a legjobb? Ami ma jónak tűnik, holnapi szerencsétlenség csírája lehet, és ami ma borzasztó, holnap abból fakadhat a legnagyobb örömünk, erre nagyon köznapi példák vannak, ha megnézünk egy hosszabb folyamatot, a legtöbb így alakul.

Úgyhogy lehet, hogy mostantól kikapcsolom a kattogást, ami az agyamat uralja és egyszerűen csak élek, teszem, ami örömet ad, nem ítélkezem emberekről és helyzetekről és megpróbálok a pillanatban a legjobb lenni. Olyan, mintha sodródnék az árral, de nem. Mert valamit kikötök. Csak annyit, történjen velem a legnagyobb áldás. Aztán a többit rábízom az életre.

És ma és ma és ma kéremszépen hölgyeim és uraim, megláttam az év első lepkéjét!!!

Őszintén szólva nem vagyok biztos benne, hogy milyen színű volt.

Ugyanis a történet így zajlott: bandukolok haza a hévmegállóból, énekelgetek nagyban, egyszer csak a távolban rebbenő lepkeszárnyacskákat pillantok meg fehéren pillogva olyan 50 méterrel előttem. Nosza, elkezdek rohanni, hogy megbizonyosodjak a lepkém színéről, közeledek, citromsárgás árnyalatúnak tűnik. Közben azonban tovalibeg a lepke, át a hévsíneken, én meg maradok a rejtélyemmel a bicikliúton. Citromsárga (boldog nyár) avagy fehér (nyugodt nyár)?

Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy
a, nyugodt és boldog lesz a nyár,
b, én döntöm el, hogyan alakítom, nyugodttá avagy boldoggá;
c, erre is kifundáltam valamit, de már nem rémlik. Majd eszembejut.
 

Döntöttem, nem leszek többet jóban ezzel a lánnyal.
Még nem tudom, hogy csinálom, vagy minek az árán, de ahogy elnézem, sportot űz abból, hogy a pasikat, akik nekem hamarabb voltak meg bármilyen szinten (értsd akár tetszésként, akár barátként, akár bármi), azokat lenyúlja/kavar velük. Még nem tudom, hogy fogom csinálni, mert ő azt akarja, hogy igen jó barátok legyünk és az általános vélemény szerint az nagyon erős lenne, ha hű maradnék a szokásaimhoz és valami olyasmit nyögnék be, hogy "hát, nézd, meg kéne beszélnünk, te egyszerűen túl balhés vagy nekem".
Másrészt meg valószínű van ebben egy nagy adag rivalizálás is, és erre megdöbbentő volt ráeszmélnem, mert én még soha nem rivalizáltam senkivel, sőt velem sem rivalizáltak. És nem is tetszik, nem is fogok, és azt sem hagyom, hogy ő rivalizáljon velem. Sajnos még lesz egy helyzet, amiben M.mel fog találkozni és most már ebből a lányból mindent kinézek, de ha M.re ráhajt, akkor tényleg hídba lemegyek/agyfaszt kapok/többet egyikkel se beszélek.

Kezdem totál úgy érezni, hogy a helyzet túlnő engem, hogy elvesztettem az irányítást, mindezt azért, mert nem tudom, merre akarok menni. És minden lalával kapcsolódik össze, még ha rendesen viselkedik is, vagy esetleg csak önzően kedvezően, és nekem fura az egész, tök fura, és ráadásul ő ahelyett, hogy lazítana a kapcsolatunkon, folyton csak szorosabbra akarja fonni, én meg el akarnék menekülni, de nem nagyon tudok. És kezd az lenni az érzésem, hogy mindez azért van, mert nem tudom, hova akarok lenni és milyen akarok lenni.

Miközben én a teljes pénteket és szombatot gyakorlatilag itthon döglöm, ezalatt M. kábé fél órára volt otthon, bár őszintén szólva baromi kedves volt, mert a fél órában írt nekem msnen és ez tök rendes volt tőle meg minden, bár lehet csak azért írt, mert küldtem neki egy linket, míg nem volt fent. Namindegy.

Jelenleg mindenesetre magányos vagyok és nyomott. Úgy érzem, nem felelek meg eléggé. Kinek? Minek? Fogalmam sincs.

Az is lehet, hogy egyszerűen csak utálok egyedül lenni, utálom, hogy senki nem szeret, senki nem ad biztonságot.

Utálom, hogy nincs kapcsolatom és nem járok senkivel. Egyáltalán nem tölt el mostanában örömmel. Rossz érzés. Hiányzik a szerelem.

De most nincs itt az ideje a kapcsolatban levésnek és a szerelemnek. Ez most gedva szar, de teljességgel fölösleges bármibe is belemenekülni. Igenis, legyek egyedül. Igenis, gondolkozzak szépen. Lépjek rajta túl. Éljem túl.

Majd amikor úgy érzem, jöhet új szerelem és kapcsolat, nem kell ezen aggódni. Most jöjjön a letisztulás, megtisztulás, átértékelés.

A tavasz örömére a következő egészség és testmegújító mókákat vezetem be.

1. Annyi vizet iszok, mint egy kacsa.
2. Elmegyek és futok hetente többször. (De tényleg.)
3. Lábdörzsi és hidegzuhany.
4. Megtanulok jógázni, sőt még tornázok is.

Különben nagyon furcsa, mert nem jut eszembe olyan péntek este, amikor ne csináltam volna valamit, ne mentem volna buliba vagy ilyesmi, sőt hétközben is sokszor későn jövök haza, de ma ilyen üresjárat lett egyszerűen, bulizni igazából nincs túl nagy kedvem, emberekkel találkozni esetleg, de az kiesős, mert épp nincs kivel. Szóval ma saját magammal tartok egy estét asszem, esetleg futok, muffint sütök, akármi. Jó ez, csak szokatlan.
És nagyon furcsa, mert néha hiányzik M. személye, és máskor, néha hiányzik egy kapcsolat. Ilyenkor például. Ellenni valakivel és filmet nézni meg lustálkodni, vagy sétálni egyet, meg odabújni és tudni, hogy ő van.
Na nem szivatom magam.
 

Nagyon tanulságos volt a mai kis intermezzo, mert semmit nem értettem belőle (de le kell szögezni, hogy én voltam a szemét, csak azt nem tuom, hogy miért). A következőket vontam le:

1. Nagyon sokat kell csendben és természetben lenni, lehetőleg csak ülni, semmit se tenni, hogy ne mozogjon a testem, mozogjon helyette a lelkem.

2. Amit még régen tudtam, mert megvolt a Spielhózni című könyv, az idők során ellenben elfelejtettem a könyv elvesztésével párhuzamosan:
"A szakítástól kicsit sem kell félni, ugyanis csak azért következik be, mert a kapcsolatnak már úgyis (régen) vége van. A szakítás egy meglévő, sokszor igen fájdalmas, kőkemény tényt tesz nyilvánvalóvá annak is, aki még nem vette észre. Ha egy kapcsolat megérett a szakításra, hosszútávon mindenki jobban jár (még az a fél is, aki akkor szinte belepusztul), ha az bekövetkezik, mint ha nem. A szakítás egyébként az egyetlen akció, amely megakadályozhatja, hogy nehezen élhető, szörnyű gyötrődésekhez vezető házasságok alakuljanak ki. Nagy baj, hogy nem minden kapcsolat szakad meg, amelyik megérett rá."
Nekem most a vége a lényeg. Nem akarok olyat, amilyet el tudok képzelni és csak egyfélét tudok elképzelni, minél többet látok. A könyv meg kéne vissza.

3. A szakítás ebből fakadóan olyasmi, hogy nagyon szeretlek, de a kapcsolatunkat már csak a démonaink uralják, a rossz tulajdonságaink, a negatív oldalunk, nem pedig MI. Nem tudjuk a démonokat kirúgni, és velük nem maradhatunk együtt. Ennyi.

Gondolkoztam, mi legyen, van három szabad órám, hazamenjek, felhívjak valakit, hogy talizzunk, vagy akkor hogy is legyen. Jó, jó, majd ha vége az órának, telefonálok egy párat, ebben maradtam magammal.

Aztán kiléptem az ajtón és ott volt. És tudta, hogy akkor vagyok és ott, és odajött és mondta, hogy megyünk? hát naná, hogy megyünk. Nagyon, nagyon értékeltem a gesztust.

Tanulság: nem a ribis lányok nyernek. Sőt, olyannyira nem, hogy lehet megtartom lalát, mint egy tesztet: ha bejön egy pasi, és az én szűrőmön átment, megnézzük, hogy lala le tudja-e nyúlni. Ha igen, akkor nem is érdemes (vagy nem is lett volna jó), ha nem, akkor nyerő a helyzet.

Nagyon furcsa ez a dolog, mert időnként nagyon nem hiányzik M, máskor viszont nagyon. Most pl nagyon. Ráadásul középfülgyulladása van (mindenki beteg a környéken, én is 3 napja kórságosan orrotfújok) és ajjajj szegény kis bumibika, hát velem nyilván hogy nyilván gyorsabban meggyógyulna meg különben is, jön elő belőlem a szeretet, jobb lenne visszafojtani, de nem nem nem nem lehet.

Délutánra olyan klassz idő szokott kerekedni, egyik nap is elhatározom, hogy hú ez szupi, kimegyek a kertbe tanulni, erre nem ott vannak már 20an és építik a kerítést? Mármint a szomszédban levő kerítést, csak valamiért a mi oldalunkra is átmászkálnak építgetni. Hmm. Furcsa. Sebaj. Minél melegebb lesz, annál valószínűbb, hogy lelépnek.

Gyűlölöm, ha egy fiú kifejezi, hogy bejövök neki, neadjisten elkezd nyomulni. Teljesen tönkreteszi az egészet, mert onnantól kezdve nem merek háttal állni neki, mert a múltkor is célzott rá, hogy jó a seggem, nem merek beszélni vele, mert félreérti, még barátok se lehetünk, mert mindig az jár az agyamban, hogy tudja, hogy tudom, hogy tetszek neki, és ezért biztos, hogy nem barátinak fogja venni a beszélgetést.

Ha csak titkos infoforrásból megtudtam, hogy valakinek szimpi vagyok, az egy fokkal jobb, mert ott legalább nem tudja, hogy tudom, így nem áll fent a szándékos átcseszés esélye. Az lehet barátság, ergó lehet bármi.

Mert én nem úgy jövök ám össze, mint egy normális ember, hogy megtetszünk egymásnak, nem, én kérem, a barátaimmal jövök össze, lehetőleg az aktuális legjobb fiú barátommal. (Igen, ennek megvan az a hátránya, hogy a legjobb fiú barátaim lecserélődnek, először volt háromnegyed év, utána 3 körül, a következőnek ilyen aránnyal 10 lesz a futamideje. :D) Amíg össze nem jövök velük, az istennek se vallanám be soha, senkinek, leginkább magamnak nem, hogy tetszik nekem a barátom, aztán egyszercsak hoppá berúgok és mire elmúlik a másnaposság, arra ocsúdok, hogy összejöttünk. (Nem mintha most lenne ilyen valaki, most pontnincs.)

Persze a rövidtávú kavarás, az más. Ott kénytelen megmutatni az ember, hogy bejön neki a másik, különben nem lesz soha semmi. De én ebből a szempontból csak a fekete srácokat preferálom, róluk meg lecsúsztam ugyebár sajnos, télen, felöltözve, Magyarországon nem is igaziak. Fehér srácokkal kavarni, pff, abban szerintem semmi élvezet nincs.

Kiszolgáltatva érzem magam. Mintha egy idegen kénye-kedve szerint rángatna, mintha nem tudnék róla semmit, és csak bíznék benne, hogy jóindulatú, mert tőle függnék, az ő kezében lenne a sorsom, bár nem láttam sok jót, amit tett eddig velem, és csak reménykedhetnék. Most M. is olyan, mint egy idegen.

A sírás meglazítja a köteleket.

 A mai a harmadik nap, hogy nem beszélek M.mel őszintén és nem mondom el, hogy mit érzek.

Mert most minek? Nem mondhatom azt, hogy hogy képzeli ezt, hogy leszar, mert nincs köztünk semmi, nincs elköteleződés, milyen alapon várom? Nem mondhatom, hogy remélem, tudja, hogy akkor mostantól a kis afférunknak és a találkozásoknak vége, mert a, nem is mondta, hogy akarna és b, mi van, ha meggondolom magam? Már rájöttem, hogy fölösleges magamat a "vége", "örökre", "soha" szavakkal ijesztgetnem magam.

Csak így meg nekem nem megy, nagyon szar idegenként beszélni vele a nagy büdös semmiről.

Bárcsak kitörlődne belőlem minden, legyen a legrosszabb, ami történhet, de ne legyen bizonytalan és ne legyen kérdőjel, bárcsak holnap úgy ébrednék, hogy nem emlékszem semmire, bárcsak kemény lennék és erős és érzéketlen és ne kellene ennyi szart átélnem.

Asszem nekiállhatok készülni a májusi összevont matekra. Napersze hogy akkor elkerüljem az efféle történéseket, ki kell iktatnom az életemből, kiradírozni, dilitelni, hogy többet ne tudjon már bántani, többet ne fájjon már, amit csinál, többet ne tudjak róla és ne gondoljak rá és többé neeeeeee, légyszi ne.

Amikor, mint most, a lelki posványosban fulladzok, az olyan fantasztikus létállapotot jelent, amiben undorítóbbnál undorítóbb gedvák mászkálnak, és a tanulniképtelenség párosul az enniképtelenséggel, ezekketten karbaöltve mászkálnak a folyamatos nyomással a gyomromban és még az se segít, ha szeretett emberekkel vagyok, maxesetleg egyvalaki jut eszembe, aki mellett jól lennék, de az is esetleges. Plusz semmire se bírok koncentrálni és agyfasz agyhalál hányinger és persze csütörtökön vizsgáznék matekból, most megmondom, hogy esélytelen, ez csak romlani fog, nem talált, nem talált, nem talált (mondja magának az eltalált állat).

"- Semmi kétség - vigasztalta magát -, ha egyszer szomorúságvilágbajnokságot rendeznek, úgy nyerek, mint a pinty. Két testhosszal. Azazhogy két lélekhosszal. Lévén ez inkább a lélek dolga.

De valahogy nem vigasztalódott meg a kilátásba helyezett világbajnoki címtől.

- A lukasserpenyő szomorúságból lassan belesüllyedek a hervadtdália állapotba - mondta keserűen, s ahogy kimondta, máris olyan szomorú lett, mint egy hervadt dália.

De itt aztán megmakacsolta magát.

- Ne tovább! - kiáltott, mert jól tudta, a hervadtdália állapot után már csak az elázottzászló, majd a vízzelteltszarvasnyom szomorúság következhet. Azokból pedig napokig nem lehet kikászálódni."

Szakítás után kavarás, az nekem rendben van. Nem kihasználás, én is akarom, nincs miatta rossz érzésem, nem érzem magam ribancnak.

Az viszont, hogy egyik pillanatban hopp épp veled van kedvem lenni, úgyhogy találkozzunk, a következőben ellenben már bocsi nincs (bocsinélkül persze), úgyhogy hagyjál békén, ez basszus rohadtul nem fér bele, ettől igenis szarul érzem magam, és ha ez nem kihasználás, akkor semmi.

A legviccesebb, hogy miután a kedves drága másfél nap óta annyit mondott, hogy kopjak le és nem is jelentekezett, most msnen kint vann neki: Egy sietős fej, egy hold, egy ölelősfiú meg egy sör. Szóval akkor kihez rohan ölelgetni a sör mellett az éjszakában?

Áhh. Nekem ez így nem kóser. Nem mintha a látszat szerint bármilyen kapcsolatot is folytatni akarna, lehet azt akarta írni, hogy hagyj békén de örökké, vagy lehet ezt jelentette, namindegy, bármi is ez. Megalázó. Mit kell másokat nyilvánosan ölelgetni hmm.

A régi blogomról ketten is írtak, hogy érdekli őket, merre költöztem tovább és ez olyan jól esik az embernek. Az eddigi blogjaim nem voltak kommentelős jellegűek, és így láttam ugyan a látogatottságot, de hogy ők azért tévedtek oda, mert adókártyát akarnak pótolni vagy valóban olvasnak, ez nem derült ki a számomra.

Egyelőre ez a blog se tuti, mert gondolkoztam a blogspot.hu-n, nagyon tetszik a letisztult sablonuk, egy csomó lehetőség van benne, de hiába, mert a bejegyzésíró rész nem elég otthonos és ihletadó nekem, valószínű maradok szanszüszi.

Félek attól, ha majd lesz valakije. Ha csak lesz egy jóbarátja, egy lány, aki persze valójában több lesz, akkor eltűnök. Ha csak megtetszik neki valaki, akkor vége. És nincs több sírásrívás, hogy mennyire hiányzol, mert erre ő azt fogja mondani, te nem, hagyj.

Hogyha lesz neki valaki, akiben meglátja a barátnőt, akkor végem, akkor végérvényesen gémóver. Talán nem kéne megvárni. De én mindent megvárok, ebből a kapcsolatból csak akkor leszek kint, ha kisodródok. (No persze, amíg másképp nem döntök. Egyelőre a legnehezebb utat választom a pillanatnyi könnyebbségemért.)

Talán.

Muszáj kifejeznem magam, muszáj írnom, én grafomán (és nimfomán) vagyok, és egyelőre nem tudok mást, sem festés, sem szobrászkodás, sem futás nem elég, írnom kell.

Újrakezdeni, elölről, nullás olvasottsággal, és ki tudja, baj-e ez. De nagyon szerettem az előző blogom és remélem, ezt is fogom.