hősünk mostan be-le-lép

bőséges cseresznyetermést,
ne érjen senkit repülőgépbaleset,
bővelkedjünk olcsó koktélokban,
bombázzon minket a kreativitás,
ne rejtőzzön előlünk a napocska,
kapjunk meglepetés nyárizáport,
mindig bukkanjon fel, akire vágyunk,
és teremtsünk csak szorgosanboldogan.
 

No, a partihangulatom késve ugyan, de megérkezett, most imádok élni és lenni, hangos zenére készülődök, ugrálva sminkelek, trallala.

Asszem fogadok magammal, hogy Alkusz átvágott e, hogy épp tényleg svédországban van.

Egyszerűen nem tudom eldönteni.

Jelen pillanatban imádom őt, mármint Alkuszt, Kicsisrácot, Kicsisrác öcsijét, Kicsisrác szüleit, azapát, hmm igen, asszem őket, úgybiza.

" - Szívesen megtanulnám, de olyan sok idő!
  - Miért, mivel szeretnéd tölteni az életed?"

Isolde írta még egyszer, de nagyon tetszik.

Eddig is megvolt bennem, de Kit mellett rengeteget erősödött, hogy nagyon szeretem magamat. (Nála már nem is az van, hogy szeretem, aki Mellette vagyok: Mellette szeretek Én lenni.) Nem tudom, ez másoknál mit jelent, mert szerintem a legtöbb ember nem azt érti rajta, amit én.

Hogy szeretem magamat, nálam ez azt jelenti, hogy kifejezetten szimpatizálok magammal (vagyis ha valaki más lennék, akkor is nagyon bírnám magam).
Szeretek egyedül lenni, mert az is vicces. Szeretem a saját társaságom. Szeretem a tulajdonságaimat, szeretem, amilyen vagyok.

Elnéző vagyok magammal szemben. Megvigasztalom magam, ha hibázok, javítgatom a rossz tulajdonságaimat és elnézem a csacskaságokat.

Nem terhelem túl magam. Szakítok időt a sportolásra. Rengeteget jutalmazom magam, leginkább apróságokkal, de végülis ezek a legfontosabbak (például ma már írtam egy vizsgát, úgyhogy ilyenkor olvasok, mászkálok, kávézok és csak holnap kezdek el tanulni a következőre).

Türelmes vagyok magammal. Rengeteget szórakozok a bénázásaimon és imádom kinevetni saját magam.

Nem bántam meg semmit a múltamból. Valamiért nekem ez is nagyon összefügg az énszeretetemmel.

És néha szigorú is tudok lenni magammal, de azt csak akkor, ha ok nélkül hisztizek, épp nagy butaságba kezdek vagy valamit tényleg elszúrtam. Olyankor jönnek a nagy lecseszések.

És tudom, hogy ez így leírva nagyon furcsa, de mostanában nagyon erős olyan tapasztalataim vannak, hogy ha figyelünk magunkra, teljesen pontosan el tudjuk különíteni magunkban a gyermeki-szülői-felnőtt énünket (ez úgy jött elő bennem, hogy közben semmit sem olvastam a tranzakcióanalízisről vagy Eric Berne-től, szóval nem beleerőltetem), és őszintén szólva ez nem is olyan könnyű, még nekem se, pedig 8 éve mást se csinálok, mint maximálisan őszinte vagyok magammal.

Szeretem különben, hogy a figyelem és a szeretet által pontosan látom a saját okaimat, tetteimet és ezekhez a legjobb reakciókat tudom igazítani. Nagyon jól fog jönni, ha majd babóckáink lesznek, a kisgyerekeknél szerintem dettó ugyanúgy működik minden, mint a saját gyermeki énemnél.

Amúgy az a véleményem, hogy 25-én az embernek nyugodtan kéne pihennie / a karácsonyfa tövében olvasnia / a családjával társasoznia és nem kéne közben azon aggódnia, hogy mindjárt vizsgák és úú tanulni kell, de nagyon nehéz leküzdenem a kísértést, hogy nekiálljak statozni. Úgyhogy ma megtartóztatom magam, de asszem holnap 6-kor kelek és nekiállok.

(Najó, 6kor nyilván nem kelek, azért az már beteges lenne, de a lelkiismeretfurdalás akkor is borrrzasztó.)

Az idei karácsonyi szezont hivatalosan megnyitom, nekem a mai nappal elindult a karácsony és tart 26-ig, addig semmi tanulás, semmi nyüzsgés, csak azokkal találkozom, akiket igazán nagyon szeretek, lustálkodom jószívvel, ajándékokat gyártok, és egész napmikulássapkát fogok hordani és közben karácsonyi zenékre ugrálok és énekelek.

Boldog karácsonyt. :)

És ha nagy leszek, akkor is ilyesmit szeretnék. Hogy a karácsony előtti napokban együtt csináljunk a családommal mindenfélét, és este bújjunk össze, és vehet ajándékot, aki szeretne, de alapvetően nem erről szól, hanem a nyugalomról, a békéről, hogy adunk egymásnak időt és játszunk és beszélgetünk és kézműveskedünk, de végülis bármit is, azt együtt.

Annyira gyermeki napom volt, annak minden pozitív hozadékával együtt, hogy ihaj.

Tegnap mézeskalácsházikót építettünk Kittel és ma szánkóztunk, aztán meglátogattak minket Kicsisrácék, hát ez a hónapom egyik legnagyobb öröme volt (akkora kópé Kicsisrác öccse, nem lehet nem imádni), találkoztam egypár kedves barátkával és azt hiszem mindezek pozitív energia hatására kiötöltem egy villámgyors (najó, páróra melós), személyes, kedvesvicces karácsonyi ötletet és már majdnem meg is valósítottam.

Szerintem ezt rendszeresíteni fogom egész életemben: ha valamit szeretnék alkotni, létrehozni, vagy egyszerűen tevékeny lenni, akkor délelőtt játszok. Igazi játékot, mint a szánkózás vagy a kisgyerekek vagy a társas vagy a fogócska vagy a babákok vagy az örömfőzés-sütés. És a "meló", mint a karikacsapás, úgy fog menni.

Majd figyeljétek meg.

Miután a múlt héten egy csomó ismeretlen eredetű (nemakaromtudni) bogárcsípést szereztem és erre anya közölte, hogy vegyem észre magam, le kell küzdenem a bogarakkal kapcsolatos félelmemet, ma történelmi lépésre szántam el magam és a felbukkanó poloskát nulla darab visítással, hidegvérrel és csupán belül remegve dobtam ki az ablakon.

Nagyon büszke vagyok magamra.

Felkeltem fél 7kor, hogy még sok sok sok dolgot át tudjak nézni a délben esedékes vizsgámra, aztán nekiálltam átnézni a mintazht és rájöttem, hogy basszus én már múlt héten annyit tanultam erre, hogy mindent tudok, de minél jobban gyakorlok, annál jobban azt fogom hinni, hogy nem tudok, úgyhogy hagyjam a fenébe az egészet, nézzem át az eddigi jegyzeteimet 10 perc alatt, írjak puskát és menjek isten hírével.

(Amúgy micsoda baromság karácsony előtt 3 nappal vizsgázni... Utálok decemberben vizsgázni, mire való akkor a január.)

Ja nem. A január errevaló:

"- Mit csinálnak a Januárok? - kérdezte Malacka aggodalmasan, s titokban remélte, hogy nem csinálják azt.

- Elrejtőznek az ágak közt, és hirtelen rád ugranak, mialatt elmész a fa alatt - magyarázta Micimackó. - Róbert Gidától hallottam.

- Talán menjünk el a fa alól - mondta Malacka hirtelen, aztán elszégyellte magát, és gyorsan hozzátette: - Tudod, csak azért mondom, mert esetleg... izé... nagyon megütné magát az a Január, mikor ránk akarna ugrani.

- Sohase ütik meg magukat - mondta Micimackó. - Nagyon jól ugranak.

Malacka arra gondolt, hogy egy ilyen Jó Ugró alatt állni a fa tövében nagy tévedés volna, ugyanakkor az is eszébe jutott, hogy valamit otthon felejtett, amiért gyorsan haza kellene szaladni. Ekkor a Január megszólalt a fa tetején.

- Segítség! - kiáltotta.

- Mindig így szokták a Januárok - mondta Micimackó izgatottan. - Azt kiabálják: "Segítség!" - és ha felnézel a fára, a fejedre ugranak.

- Én nem néztem fel - mondta Malacka hangosan, hogy a Január is meghallhassa."

Tökéletesen fel vagyok készülve a karácsonyra, pont úgy, mint az időjárás.

Én lévén a Jézuska, a családtagjaim teli lesznek ajándékokkal.

Holnap kész leszek a barátoknak szánt csokilikőrökkel is. És csinálok még színes átlátszó cukorközepű sütiket. (A közepükben persze fantáziadús firkálmányokkal és szivecskékkel.)

A tesómmal már kitaláltuk a Fa nevét: idén a Fa neve Benő lesz.

A hó sok (soksoksok), lehet szánkózni, hóembert építeni, hógolyózni, de a legjobban mégis megfagyni lehet.

Megvolt az idei (nem, inkább az életem) legszebb romantikus hullóhóbansétálós-őrültenszerelmes élménye.

Szinte már az orromban érzem a fenyőillatot, a nappaliban olvasgatást (szigorúan regényt) és alig várom.

Holnap a Sancival mézeskalácsot sütögetünk.

Ez a csodás pihengetős hétvége is leállított és ünnepi hangulatot adott. Szerintem be is vezetjük Kittel, hogy a karácsony előtti hétvége kettőnké lesz mindig.

Olyan rég voltam ennyire ráhangolva a karácsonyra. :)

Ritka nálam, hogy utolsó órán meghatódjak, hogy naigen, ez a félév szép volt, pláne, hogy kb 10 tanóra alatt mégis milyen kötődés alakulhatna ki.

De idén több ilyesmi is volt. Statból is imádtam a nénit, vezszervre konkrétan csak azért jártunk be, mert a lány kedves volt, ma pedig kisvállon csudaszép volt a befejezés.

Szeretek meghatódni ilyenkor. Ha véletlenül a tanár is és mi is tudtunk adni egymásnak néhány dolgot és mindenki együtt dolgozott az egészért, az szép és hálás vagyok, hogy néha ilyesmit megélhetek.

Fantasztikus, hogy imádok a suliban netezni, tanulni, szimplán gépnél lenni, ha közben hallgathatok zenét.

De amint nincs a  fülemben zene, elkezd zavarni a többi ember, leesik a kreativitásom, csomó dolgot nem tudok megnézegetni és azt gyűlölöm.

Mellesleg rájöttem, hogy az unokatesóm pont úgy néz ki, mint a Regina Spektor.

1. Completely involved in what we are doing - focused, concentrated.

2. A sense of ecstasy - of being outside everyday reality.

3. Great inner clarity - knowing what needs to be done and how well we are doing.

4. Knowing that the activity is doable - that our skills are adequate to the task.

5. A sense of serenity - no worries about oneself, and a feeling of growing beyond the boundaries of the ego.

6. Timelessness - thoroughly focused on the present, hours seem to pass by in minutes.

7. Intrinsic motivation - whatever produces flow becomes its own reward.

Anya állandóan fagyhalált csinál itt nekünk, annyira hideg van, hogy lefagy az agyam és nem tudok se gondolkodni, se semmit.

Úgyhogy ennyit a bejegyzésről is, a gondolkozásom szétfagyás okán leállt.

Újabban nem tudok itthon tanulni, mert bármibe kezdek is bele, annyira jó ötleteim támadnak és annyi újat és klasszat kezdek el megvalósítani (amik persze konkrétan nem kapcsolódnak mondjuk a kisváll tankönyv megtanulásához), és ezek ráadásul mind olyan fontosak, hogy kár lenne elpocsékolni az ihletet és egy csomócsomó hasznos dolgot tanulok, amiknek semmi köze a jelenlegi feladataimhoz.

Úgyhogy beköltözök a suliba tanulni, az lesz. Vagy elkülönítek magamnak ilyen délelőtti időszakokat, mikor semmi mást nem csinálok a könyvek tanulásán kívül.

(Amúgy, jön a hó. :)
Ma reggel kitámolygok zuhanyozni, egyszer csak kinézek az ablakon és láttam, hogy esik a hóóó, hát nem tudtam visszafogni magam, hogy ne ugorjak rá visítva Kitre, de nagyon drága volt, mert ahelyett, hogy leütött volna, azt mondta álmos szemekkel, hogy "Tényleg?", nagyot nyújtózott, odabattyogott az ablakhoz és konstatálta, hogy "Tényleg!" és nagyonnn cuki volt.
És mindez még csak a kezdet! Mármint a havazást illetőleg.)

Arra gondoltam, hogy csak egy icipicit, 3 percet panaszkodok, de aztán átjöttem egy olyan géphez, aminek van zenehallgatócskája (a suliban vagyok) és meghallgattam a Discovery I love the whole worldjét és rájöttem, hogy hátbiza, tényleg szép ez a világ, a panaszkodás meg ráér máskor is.

Úgyhogy a megoldható problémáimat megoldom (értsd eszek), a nem megoldhatóaknál pedig megvárom, hogy megoldódjanak.

És nekiállok ngzni szomorkodás helyett.

Azt hiszem, életem egyik legkreatívabb időszaka kezdődött meg.

Idén én vagyok a családi jézuska, úgyhogy a projekt keretében a libriben vettem sok-sok klassz könyvet és a kezembe akadt egy, amit először végiglapozgattam, megkeresve a legfontosabb infokat és a leghasznosabb oldalakat. Néztem én már korábban is ezt a könyvet, de ohh, ugyan már, mit tudnak nekem mondani a prezentációkészítésről.

Aztán beleszerettem. Plusz a prezentációkat abban, amit én fogok csinálni, az egyik leghasznosabb és legfontosabb dolognak tartom. És, nos, ez a könyv fantasztikus, inspirál és odavagyok érte.

A helyzet az, hogy én a világon két dologhoz értek csuklóból:
1. a struktúráláshoz
2. a kommunikációhoz bárkivel
Minden pályaválasztási teszt azt hozza ki, hogy legyek felsővezető. Na isteni, az nem leszek.

A helyzet másik oldala az, hogy olyan munkát kell végeznem,
1. amiben szuperjó vagyok
2. amit imádok.

Logikus következtetés: olyan munkát kell keresnem, amiben struktúrálhatok és kommunikálhatok. És a héten találtam kettőt is, szóval vagy szervezetfejlesztési tanácsadó vagy csapatépítő tréner leszek.

Utánanéztem, hogy milyen cégek keretén belül tudok efféle mókákat végezni, és hát, ha azt mondom, nem nagyon voltak kint jobajánlatok, akkor finoman fogalmazok.. szóval valami extrán ügyesnek kell lennem ahhoz, hogy pl szervezetfejlesztő lehessek, úgyhogy neki is álltam készségfejleszteni.

És a legjobb, hogy miközben csupa-csupa stratégiailag lényeges és szakmailag ösztönző dolgot olvasok és tanulok és gyűjtök és rendszerezek, közben az életről is tanulok.

Néha furcsán is érzem magam: fejlődhetek szakmailag úgy, hogy közben élvezem? Mindig az volt bennem, hogy a munka, ha nem is borzasztó, de legfeljebb érdekes vagy kihívásokkal teli. Nade, hogy lenyűgöző legyen?

Hölgyekurak, ez mesés.
 

Annyira produktív vagyok, az elmúlt 3 napban kitaláltam, hogy milyen munkát szeretnék majd és milyen területen szeretnék elhelyezkedni; hogy ennek az eléréséhez mit kell megtanulnom és tudnom; rokonszenvessé váltunk egymásnak a GoogleWave-el; ismerkedek a Google prezentációval; elkezdtem tervezni, hogy miből fogok TDKzni; középtávú stratégiai tervezést folytattam; nekiálltam összegyűjteni minden felbukkanó és hasznos modellt és elemzési módszert és nekiálltam egy hatalmas linkadatbázis készítésének témakörök szerint.

Csak úgy érzem, ahogy a kreatív energiák galambjai röpködnek körülöttem.

Az elmúlt napokban több tulajdonságommal is meghökkentem és kissé megijesztem saját magam.

1. Csináltam egy (elég klassz) eseményt facebookon, és annak ellenére, hogy jönnek már 80an, nem vagy talán jönnek kb 50-50en. A nemeket pedig személyes sértésnek veszem és annak, hogy engem utálnak, és akiket ismerek és nem jönnek, azoktól kifejezetten rosszul esik. Ez beteges, le kéne szarnom. És egyáltalán nem kéne foglalkoznom másokkal semmilyen szinten sem. Ehhez képest kábé semmi mást nem csinálok, mint azon kattogok, hogy szeretnek-e az emberek, ahelyett, hogy eldönteném, kik fontosak, és csak az ő véleményük érdekelne, a többiekére meg tennék.

2. Megtaláltam ezt az oldalt és elkezdtem rajonagni érte. Komolyan, szerelmes vagyok belé, a könyvjelzőim között az első helyen szerepel. Nagyon jó helyen vagyok a közgázon.

3. Rájöttem, hogy a tárgyak eltűnését és felbukkanását sorsszerűnek tekintem. Kábé úgy állok hozzá, hogy ha valami elveszik, az el akart veszni, majd meglesz, ha vissza akar jönni. Ami még rosszabb, ez nálam nemcsak egy elmélet, hanem tapasztalati tény. Nehezen tudom eldönteni, hogy ezt egy magasabb fokú összefüggéseket észrevevő szemléletmódnak vagy agybuggyanásnak higgyem-e.

4. Mostanában vacsorára egy szelet sonkába tekert savanyúkáposztát eszem. És imádom.

"You know, who cares? The world's a playground. You know that when you're kid but somewhere along the way everywhone forgets it."

Néha megesik, hogy bármennyire is szeretné az ember, és bármennyit is tesz érte, valami egyszerűen nem jön össze.

Például karácsonyra szerettem volna ilyen picike ajándékként marble magneteket adni a kedves embereknek, de hiába, egyszerűen sehol sem kapok lapos, átlátszó üvegkavicsot, és a mágnes, amit szereztem is rossz, ráadásul méregdrága, úgyhogy remek, vettem a jelzést a világegyetemtől és idén mindenki házikészítésű csokilikőrt kap, marblemagnet szezon pedig pont akkor lesz, amikor ráminteget az üvegkavics.

Ma kiderült, hogy a némettanítványom babát vár.

Megismerkedtem egy bűbájos hétévessel, aki tanított nekem egy saját költésű verset (nem tudom, leírhatom-e, de talán nem sértődik meg, a vers tehát, hansúlyozom, Szuszu műve:
"Háp, háp, háp, jönnek a kacsák,
Kár, kár, kár, jönnek a szarkák,
Nyáu, nyáu, nyáu, jönnek a cicák,
Jaj, jaj, jaj, jönnek a banditák!")

Ismét felbukkant az életemben a Kísértő.

Néha idegesít, hogy mennyire imádom a Kitet és hogy állandóan csak egyre jobban.

Az is idegesít, hogy állandóan srácok akarnak velem ismerkedni.

Elmentem rúdtáncot tanulni (ez egy sport, nem sztriptízbárba készülök :)) és ma egész nap az átlagban sokkal jobban érzem magam a bőrömben, mint ahogy szoktam.

Van egy csomó szabadon kószáló kreatív energiám, amik megnyilvánulásra készek, úgyhogy hamarost nagyot fogok alkotni.

Betömték két fogamat és egyáltalán nem volt rossz. Sőt, magazint is olvashattam, míg hatott a szuri, hát ha innen nézzük, kifejezetten jó volt. 

Nagyon izgalmas az életem.

Nem vagyok beteg, full jó a közérzetem, nem is lenne para, ha a fejem jobb oldala (ebbe beleértve a fülemet, a fejem külső és belső részt és az agyamat is) nem hasogatna félpercenként úgy, mintha folyamatosan villámok csapkodnának belé. Így viszont ritmikus ismétlődésekkel vágok hülye fejet és szisszenek fel, a köztes időben viszont magam és mások számára meggyőzően viselkedek úgy, mintha teljesen jól lennék. Mesés.

Mellesleg azon (az igen vitatható) állásponton vagyok, hogy mivel boldog és szerelmes vagyok, a világnak igenis tekintettel kéne lennie erre és lehetőséget nyújtania, hogy mindezt napi 24 órában élvezzem, növelve ezzel az egész ház, sőt egész Budapest, sőt egész Magyarország, sőt az egész világ, illetve az egész Univerzum boldogságszintjét és jobb világot teremtve ezáltal.

Tehát, mindenki jólétének érdekében el kéne mennünk Kittel nyugisat hétvégézni vagy egész nap ágyban kéne maradnunk csokifagyival és Jóbarátok-részek garmadával és koriznunk kéne és közösen főznünk, végülis bármi jó, amit együtt csinálunk és nyugiban, a kötelességmumus nélkül.

Ha kirakok egy adományozógombot, valaki adományozna nekünk egy kis időt?

Sajnos igenigen sok dolgom lenne és egyik volumene sem nevezhető kicsinek, mégis, a fene se akarja csinálni őket, hogy őszinte legyek. És minél jobban sürgetőek, minél inkább muszájabbak és minél kevésbé van a leghalványabb ötletem a mai napom kimeneteléről (értsd tudok-e este tanulni), annál kevésbé akaródzik bárminek is nekiállni. (Amúgy meg másnapos vagyok, úgyhogy PLÁNE.)

És minél jobban kell, annál inkább nem csinálom. Olyan vagyok, mint egy szán a hóban: ha egyszer megállok (és a megállásba beletartozik az evés, a metrózás, a leülés, az ímélolvasás, a pillanatra megpihenés is), akkor utána igen nehéz beindítani.

Szerencsére egyetlen dolog van, ami szinte tuti, hogy beindít és házimunkára serkent, ez pedig nem más, mint az imádott youtube valamely kedves playlistje.

Úgyhogy, hajrá mosás, hajrá vécépucolás, hajrá esszék, hajrá ajándékok, hajrá rendrakás, indulok!

(Micsoda álságos buzdító szöveg, fogadok, hogy elképzeltetek serénykedve és senki sem sejti a gonosz titkot, hogy még a lábujjamat sem mozdítottam meg.)

Fantasztikus, hogy anyával mennyire el tudunk beszélni egymás mellett.

Én: Nagyon nehéz nekem, hogy ennyi plusz dolog rám szakadt, amiket eddig nem nekem kellett csinálnom, és úgy érzem, hogy két ember életét élem és néha azt hiszem, az egész a fejemre fog szakadni és nem vagyok képes arra, hogy kész legyek velük.
Anya: Minden nő ezt csinálja és ez a dolga. Én bent vagyok a munkahelyemen reggel 8tól este 5ig szinte és utána csinálok minden mást, most már érted, hogy mennyi dolgom van?

(Zárójeles Megjegyzések:
1. Anya a munkhelyén heti 11 órát van.
2. A hűtőnkben minden fel van cetlizve. A sajton van egy cetli, a cetlire rá van írva, hogy "sajt", a cetli cellux-szal rá van ragasztva a sajtra. Ez csak egy szemléltetés.)
 

A kedves blog százszázalékos biztonsággal a megmondhatója, hogy mennyi szabadidőm van, ugyanis gyakorlatilag az összeset vele töltöm.

Az történt, hogy anya múlt csütörtökön elszakította a bokaszalagjait, na azóta mesés az élet, mert a saját (rengeteg) tanulnivalómon és pluszprogramon túl csinálhatom a bevásárlás-főzés-mosás-takarítás-anyárólgondoskodás isteni kombinációit is.

És úgy érzem, hogy minden a fejemre szakadt, a kuttyot két napja egyszerűen nem tudom elvinni sétálni, pedig nem cseszem el az időmet, és egyszerűen úgy érzem, hogy nem fog menni, annyi időmet cseszi el az anyát ápolás, és én, aki mindig szuperül beosztom az időmet és sose volt ezzel gondom, most a saját életemen túl csinálom anyáét is félig és úgy érzem, hogy betemet az egész és megfulladok.

Most döbbenek rá, hogy ebben az évben sikerült pár szerepet megélnem, voltam öngyilkosjelölt, ribanc, mester, füligszerelmes meg tanulósjókislány, mindegyik váltakozva persze, de mindegyik 100%os erőbedobással, ó atyám, mi jöhet még a következő egy hónapban.

Előre félek.

Régebben olyan büszke voltam magamra, hogy tudok különbséget tenni.

A hasznos és haszontalan dolgok között például. Aközött, hogy mire akarom fordítani az időmet. Hogy abban a pillanatban épp mi éri meg. És mindig tudtam, hogy mi az, amit meg kell csinálnom - és azt megcsináltam, de azt is tudtam, hogy mi az, amit leszarok - és azzal meg nem stresszeltem magam.

Az elmúlt hétben viszont munkamániát kaptam, és ez borzasztó. Nem tudok nyugodtan lebzselni és semmittenni, mert rögtön lelkiismeretfurdalásom lesz. Annyira felbuzdultam az eddigi sikereimen, hogy elkezdtem a többit is hajhászni, és kényszerem van tanulni, akár előre vizsgaidőszakra, de ha nem, akkor is bennem van a kell: házimunkát csinálni kell, Kuttyal foglalkozni kell, Anyát ápolni kell, hasznos dolgot tenni kell.

Borzasztó, felnövök, vagy mi a fene? Ma órákat statoztunk az Ancival, kezelésbe vett a fogorvos, megfőztem a hétvégére és egyáltalán nem érzem extrán produktívnak a napot. Felnövök, vagy mi a csuda? Még a hűtőben is átpakoltam a kajákat, sőt egyeseket felcímkéztem (!). Ez valami borzasztó.

(Oké, azért a helyzet annyira nem rémes, ha azt vesszük, hogy a statozás közben szupifinom kávékat iszogattunk, és az elmúlt 1 napban majdnem az egész Twilight könyvet elolvastam, dehát akkorisss. Nem a dolgozással van bajom, dolgozhatok tőlem látástól vakulásig, de képesnek kell lennem bármikor bármit leszarni-lazán venni, tessék egyetemistához méltóan viselkedni.) (Igen, tudom, hogy akkor péntek este nem főznöm kéne, de ez egy hosszú történet és teljes mértékben a kedves T. gonoszsága miatt történt csupán.)

Egyszerűen imádok éjszaka főzni, bugyiban és trikóban, a kedvenc zenéimet hallgatva a youtube-on.

A külföldi elutazásommal kapcsolatban patópálúr stratégiát folytatok, azaz szeptembertől nem érzékelem az idő múlását (...pedig az idő! Na, az múlik! Már majdnem 3 hónap eltelt a tanévből és 2 hónap múlva utazok is el...), szervezem persze, amit kell, de amúgy leginkább majd januárban ráeszmélek, hogy úristen, mindjárt utazok el, jól bepánikolok, és félelemmel vegyes izgatottság lesz bennem, mikor kimegyek, lehet, hogy bőgök majd a repülőn (de remélem nem, mert bedugul az orrom, nem tudok egyenlíteni és fájni fog a fülem), utána meg nagyon élvezem majd az egészet, hogy önálló vagyok, főzöm a kis mókáimat, picit szenvedgetek a haza után, de ott lesz a Marc, aki már majdnembáty, szóval kaland lesz és jó lesz, de azért, hát most inkább úgy csinálok, mintha konstansul fél év múlva lenne.

Háténúúúgy vágyom most egy ölelésre Tőle.

Meg odabújásra, meg puszilgatásra, meg összebújósalvásra.

De azért egy szimpla öleléssel is kiegyezek.

Deal?

Az normális, ha a google naptáromon belül 5 kis alnaptár van: egy az általános programokról, egy az akut projektjeimről, egy az ünneplésekről, egy az alapeseményekről és egy a munkás-tanulósdolgaimról?

Az is eléggé megfogott még hétfőn, hogy valaki megkérdezte az életében igen sok vállalkozást indító, nagyon sikeres üzletembert, hogy mégis hogy van ideje a hobbijaira, az olvasásra, a sportra, a bíróskodásra.

Mire ő azt mondta:
- Ne féljen attól, hogy nem jut ideje valamire. Egy csomó embert ismerek, aki állandóan elfoglalt, de valójában a napja felét nem tölti semmivel. Azt hiszik, hogy csinálnak valamit, de közben nem csinálnak.

Elkezdtem gondolkodni és tényleg így van velem is. Amikor nincs extrán sürgős dolgom, nem rohangálok egész nap föl s alá, akkor ahelyett, hogy hasznos dolgokkal tölteném el az időmet (pl. pluszfeladatot csinálnék, festenék, sportolnék, tanfolyamra járnék, nyelvettanulnék, rajzolnék, előre tanulnék, sütitsütnék, ötleteket ötölnék, zenélnék stb.) sokkal hajlamosabb vagyok elcseszni az időmet (azaz sorozatot nézni, blogokat olvasni, internetezni, az msnt szerencsére úgy-ahogy kiiktattam).

Úgyhogy ez ellen hogy tegyek valamit, maximálom a dolgokat.
Kedvenc blogokat csak minden 3. nap olvashatok.
Nem internetezhetek céltalanul egy óránál többet (ebbe a saját blogjaim olvasása is beleszámít!!).
Max heti 2 sorozatot és 1 filmet nézhetek meg.
És minden nap fel kell mutatnom valami hasznos dolgot (50 oldalt egy jó könyvből, 90%os zht, önkifejező alkotást (kivéve blog, az nem számít plusznak), új ötletet, előretanulást, bármi új kipróbálását, egyóra sportot vagy félóra tornát, 50 kijegyzetelt oldalt vagy egy átvett témakört, félóra gitározást, új lényeges szakmai infot, kreativitást vagy tudatos jövőtervezést stb).

Pl. ma: 50 oldal Alan Greenspan (zseniális) könyvéből.

Amióta járok az inspirációtadó klubbigyókámra, ahol leginkább rendkívülhíres vállalkozók hajtogatják a mondandójukat, továbbá tippeket-ötleteket-hasznosdolgokat tudhatunk meg a vállalkozásokról, szóval mióta elkezdődött a tanév, és mióta az inspiráció úgy gyűlik köröttem, mint a sűrűsödő levegő nyárialkonyatkor, azóta rájöttem, hogy biza mindig meg kell találnom az életemben majd azt a fórumot, ahol ötleteket ébresztenek bennem, ahol inspirálnak, ahol valamit elmondanak, arról eszembe jut valami, őrült körmölésbe kezdek és az óra végére előttem van egy kész terv.

Azóta, felbátorodva ezen az elhatározásomon, megkérdezem a valódi, sikeres vállalkozóktól, hogy ők honnan szerzik az inspirációjukat. De meg kell hogy mondjam, hogy erre még senki sem adott nekem konkrét választ (márpedig lehetünk bármennyire kreatívak, szerintem jól jön egy kis direkt gondolatébresztés mindenkinek), sőt még Hemingway Úr, akibe ma teljesen beleszerelmesedtem,nos még ő sem mondta, hogy egy adott esemény kapcsán szerezne inspirációt.

Mondott ellenben egy szépséges mondatot arról, hogy mi is az oka a cigányokkal szembeni rasszizmusnak Magyarországon, és noha teljesen nyilvánvaló, én még soha nem hallottam ilyen nemes egyszerűséggel megfogalmazva, úgyhogy álljon itt: "A gazdaságilag elmaradott kisebbség alkotja a bűncselekmények elkövetőinek 90%-át."

Olyan kis rövid, szimpla mondat, és annyi mindent tesz világossá.

És akkor arra gondoltam, hogy végül is miért is ne tudnék én is ilyen szépséges muffinokat díszíteni, mikor muffint sütni tudok (finomat méghozzá), marcipántvágni tudok, szórni tudok, mázatkavarnikeverni tudok, bizony hogy én is képes vagyok ilyesmire!

Úgyhogy szivecskés muffinokat fogok csinálni. És romantikusakat, és cseresznyéseket. Úgyám.

Fura dolog bennem, hogy miközben nagyon kedvelem a meleg fiúkat, nem kifejezetten rajongok a leszbikus lányokért. Egyikre sincs racionális indokom és semmi előítéletem sem, de mikor Berlinben (óó, Berlinben.. <3) srácok egymás ölében olvasgattak vagy csókolóztak, az egészen jó érzéseket ébresztett bennem, de egy meleg lány blogja nem biztos, hogy érdekel, sőt egy icipici kiváncsisággal vegyes viszolygást ébreszt bennem. (Ez nem egy szimpatikus érzés, de ezt érzem, úgyhogy mondom.)

De ha eltekintünk attól, hogy nem vagyok egészen komplett, azt azért mindenképp bevallhatjuk, hogy a novemberben SEMMI jó nincs.

Anya: Valami jó azért biztos van ebben a novemberben...
Én: Nem, nem hinném.
Anya: A disznóvágás..* Andris névnapja.. A jézuskalevelek írása.. öö..

Ezek után beismerte, hogy a felsoroltak közül egyik se jó igazából, és többet nem is tudott mondani. Úgyhogy megegyezhetünk, hogy a november egy nagy szar.

* Az életben nem voltunk még disznóvágáson.
 

Én nem tudom, az emberek miket képzelnek a kutyákról, de hogy a kutya csak egy állat, az merő tévedés.

Normális családokban szerintem a kutya családtag. Mert onnantól, hogy néhány együtt élő ember bevállalja, hogy lesz egy kutyusuk, mindenkinek aktívan részt kell vennie a kutty életében. Etetni kell, sétálni kell vele (Süttyernek isteni dolga van szerintem, négyünk közül hárman biztos, hogy elvisszük naponta egyszer sétálni), és az együtt töltött idő egyenes következménye, hogy a kutyust mindenki imádni fogja.

Mostanában szuperjó a családi életünk és szerintem ehhez többek között Süttyer jelenléte is nagyban hozzátett: mert van egy téma, amiért mindannyian egyformán rajongunk, amihez mindenki hozzá tud szólni (milyen csalafintaságot csinált már megint a kis mókamester, mit vettünk észre rajta és milyen aranyos történetünk volt vele), ami mindenkit szórakoztat és ez összehoz minket is.

Ha egy családnak egyszer volt egy kutyája, az többet nem lesz ugyanaz a család kutya nélkül, ez mostmár fix.

Én nagyon szeretném megnézni a YesMant, de úgy tűnik, a világ meg nagyon nem.

Elvégre ez a film életeket változtat meg, ha úgy vesszük, ez majdnem ugyanakkora dolog ellentétes előjellel: az én életemet nem változtatja meg.

(Ha valaki belémszeretett eme csodás blog alapján, az elküldhetné dvdn. Hátha úgy összejön és sikerül megnéznem.)

(Vagy inkább romantikus / régimódi / kispolgári leszek és kiveszem egy dvdkölcsönzőből.)

Miután fantasztikus semmittevést végeztünk az elmúlt másfél napban (komolyan, issteni volt, jellemző, hogy mindent túlparázok) hazaérve hatalmas puszikat adtam Azanyának, egy jókedvű-mókás családiebéden vettem részt, megdögönyöztem a Süttyer nevű vadállatot (akit hamarost elviszek sétálni is, önző indokokból: a világ egyik legjobb érzése, mikor kitárom a karom, hogy jöjjön oda hozzám, a drága babakutya pedig 50 méterről lesimítja a fülecskéit és mint az őrült, kezd felém rohanni), elolvastam a kedvenc blogjaimat (isolde-ot imádom, a hatására mindig késztetést érzek, hogy jelentkezzek a pszichológiára), most pedig levelet írok a Jézuskának. (És ímélben mellékelem neki a linkeket, hogy hol találja meg a kívánságaimat). Aztán pedig csupa hasznossággal töltöm majd az időmet, és nekiállok a karácsonyi ajándékoknak is, szééép ez a nap.

Amikor kicsi voltam, sose tudtam tovább gondolkodni egy-két évnél. 13 évesen ötletem sem volt, hogyan fogok élni, milyen leszek 16 évesen. 16 évesen nem tudtam elképzelni, hogy valaha tényleg egyetemista leszek. Érettségizéskor nagyon távoli jövőnek tűnt, hogy bármikor is teljesen önálló leszek.

És ahogy telt-múlt az idő, szép lassan olyan közel kerültem az új életszakaszhoz, hogy noha nem voltam még benne, már egész pontos elképzeléseim voltak arról, hogyan is fog kinézni.

Most is ez van.

Teljesen reális, hogy az Erasmus után itthon élek még másfél évet és két év múlva ilyenkor már egyedül élek. (Adok rá 80% esélyt, hogy Kittel örökre együtt maradunk, és akkor Vele költözök össze másfél - 2 év múlva.)

Fura ez: még messze vagyok mondjuk a házasságtól, mondjuk 4 év távolságra, de már el tudom képzelni. Még messze vagyok a fullmunkaidős melótól, mondjuk 2 évre, de már nagyon közeledik. Még 6 évnyi messzeségben vagyok a gyerekneveléstől is, de már ez sem tűnik olyan húdetávolinak.

Najó. Felnőni, hát ez fura.

A Julie & Julia film tanulsága, hogy csak a boldog párkapcsolatban élő nők szeretnek főzni és enni.

Hát ez teljesen így van.

4 hónapja nem voltam kiborulva és habár mostmár kb annyi kiló vagyok, amennyi mindig szoktam lenni, kifejezetten hiányzik egy pár napos klassz kis koplalás, amikor annyira szarul vagyok, hogy nem eszek semmit. Lássák, ez volt az M.mel való járásnak a pozitív oldala. Most meg, annyira boldog vagyok, szeretek élni, szeretek mindenkit, szeretek enni, sose leszek így 50 kiló.

Ja de mégis, jön az Erasmus. Na az több szempontból is diétás lesz. (Se pénz, se anya főztje, 3hetes Kithiányok, magamnak vásárlás: nyárra szupervékony leszek).

Tavaly ősszel szinte egyáltalán nem mentem bulizni a csopitársaimmal, és ennek az az oka, hogy október közepétől szilveszterig gyűlölök kilépni az ajtón este 6 után, ki a meleg és békés lakásból a hideg és csontig fagyasztó, félelmetes világba. (Najó, az is az oka volt még, hogy nem voltam épp a legjobb passzban és leginkább nem akartam lenni semmi olyan, ami élő.)

Az egyetlen dolog, amiért hajlandó vagyok kimerészkedni, az a szerelem, de az is csak azért, mert még jobb meleget és még klasszabb békét ígér. Csak persze oda el kell jutni.

Szóval éljen az erasmus, ahol a parti házhoz jön. :D

Addig meg nagylevegő és iszkiri.

Olyan furcsa, hogy este 9 van, és ma még találkozunk, de még sietnem se kell, mert még mindig órája van.

Nagyon nagyon romantikázós kedvem van, gyertyafényes-békés-beszélgetős-szerelmes összebújást szeretnék és alig bírom kivárni azt az egy órát, ami ennek a beteljesüléséig még hátravan.

Amit az egyetemen többek között imádok, az az azonnali és őszinte minőségellenőrzés.

Akkor vagyok ott egy előadáson/szemináriumon, ha az hasznos vagy érdekel. Abban a pillanatban, hogy nem éri meg, gondolkodás nélkül kimegyek.

Példa1. Vezetésszervezés előadás. Azt hittem, hasznos lesz, mert a diák nincsenek fent a neten, de 6 perc után rájöttem, hogy a nő nemcsak unalmas, de idegesít is és ráadásul nem hagy tanulni a zhmra. Szóval 8 percnél már a könyvtár fele tartottam.

Mi lett volna középiskolában? Mondjuk megkérdezi a tanár, hogy "bocsi, nem zavarlak?" - de ott nem lehet azt mondani, hogy igen.

Példa2. Számvitel szeminárium, előtte zhztunk, de gondoltam, biztos veszünk új anyagot, erre ellenőrizgetni kezdünk. Ez pont olyan volt, ami nem is rossz, érdekelne is, de nincs időm ilyesmire sajnos, úgyhogy fogtam magam és leléptem tanulni.

Azt vettem észre, hogy minél jobban kéne tanulnom, annál később állok neki.

Éjfél előtt pl szinte tuti nem.

(Ó jajj, hogy meg fogom én ezt bánni.)

Na mindegy, akkor inkább összegyűjtöm a Top Helyeket, amik a legjobban rávesznek a tanulásra:
1. közgáz körasztaloknál sokakkal közösen
2. Kittel együtt
3. metrón, vonaton, villamoson, bármely közlekedési eszközön

Itthon, na itthon nem. Egyedül semmiképp. Max rémesen késő nekiállással. Felhagyok az alvással, az lesz a legjobb.
 

Valahogy megtaláltam agnus blogját és elkezdtem imádni.

Ráadásul nem elég, hogy jól ír, ugyanazt is szereti, mint én, ez kiderült a néhány linkre kattintásból. Ritka nálam, hogy azonnal beleszeressek egy blogba, de az ő linkjeinél szinte mind ez történt.

És minél boldogabb vagyok az izgisebbnél izgisebb, újabbnál újabb, egészen lelkesítő és izgalomkeltő blogoktól, annál nagyobb lesz a bűntudatom, hogy micsoda egy büdöslábú gengszter vagyok én, hogy ahelyett, hogy kitárulkoznék és elmesélném a csodás felfedezésimet, bezárkózva privátolom a bejegyzéseimet. (Mentségemre szóljon, hogy csupán az érintettek külön kérésére, irántuk való tiszteletből tesze, dehát még így is!)

Iszonyatosan tele vannak a dolgok, sőt ha úgy nézem, kicsit túl is vállaltam magam mostanság.

Valahogy ez egy tanulósabb félév, mint bármikor eddig, sose hittem volna, hogy boldogan fogok napi 3-4 órákat tanulni folyamatosan, de legalább izgalmasak a tárgyaim, szóval élvezem.

Intézem a külföldi életemet, alakul és formálódik, egyre izgalmasabb és egyre jobban várom.

Közben angolra meg németre is (kackac) tanítok embereket, amit imádok, mert jó a másik igényeire figyelni és eszerint hangolódni rá, plusz nekem is klassz ismételgetés, nem mellesleg pici plusz máni, ami nem lényegtelen.

És ha összejön, lehet, hogy egy igen nagy projektben fogok segédkezni.
Csak állandóan gyanakszom, hogy milyen okból tett be ide engem RC, akit akkor ismertem meg, mikor dinnyéztem, egy elég nagy cégnek a vezetője, viszonylag közismert személyiség, és ismeretlen okból úgy döntött, hogy felkarol. Végül is csak pici óvatosság kell, nem maradok vele kettesben és reménykedek, hogy hátha nem kezd ki velem. Ha meg igen, akkor visszautasítom.

Ezek leírva egész soknak hangzanak, és a valóságban meg nem is nagyon izgatnak, mert az élet ennél annyival jobb.